A mítosztól a képig és a kiállításig
Id. Markó Károly és művészköre
MúzeumCafé 24.
Néhány évvel ezelőtt egy fiatal művészettörténész kopogtatott a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményi igazgatójánál, és az iránt érdeklődött, hogy nem lehetne-e hamarosan kiállítást rendezni id. Markó Károly műveiből. Számos olyan dátumot számolt ki és kutatott fel, amelyek külön-külön is indokolttá tették a kiállítás megrendezését, így például a művész születésének közelgő 220., halálának 150. évfordulója, vagy az éppen általa felvett mexikói kapcsolat beérése, amely lehetővé tette, hogy a mintegy másfél évszázaddal ezelőtt az Újvilágba került Markó-művek most először hazatérhessenek. A kiállítás ötletét a Magyar Nemzeti Galéria akkori főigazgatója, Bereczky Loránd is támogatta, így ha nem is rohamléptekkel, de felállt az a csapat, amely elkezdett a tárlat koncepcióján dolgozni: Dragon Zoltán, id. Markó Károly művészetének elkötelezett kutatója, valamint Bellák Gábor és Hessky Orsolya, a Galéria munkatársai kezdtek hozzá a munkához.
A legfontosabb előkészítő mozzanat a mexikóvárosi Museo Nacional de San Carlosszal való közvetlen kapcsolatfelvétel volt, ahonnan az eredeti terveknek megfelelően nem csupán a művésznek ott őrzött négy képét szerettük volna kölcsönkérni, hanem azoktól a mesterektől is munkákat, akik éppen Markó festményeit példaképként felhasználva, az ő művészetén nevelkedve teremtették meg a latin-amerikai tájképfestészetet. Erről a tervünkről azonban sajnos le kellett tennünk, mint ahogy arról is, hogy felkutatjuk Markó Olaszországban lappangó műveit, illetve hogy számolatlanul kérjük kölcsön a világ nagy gyűjteményeiből azoknak a mestereknek a különböző festményeit, akik példaképként merülhetnek fel id. Markó Károly munkássága kapcsán.
Az európai tájképfestészet történeti kontextusáról tehát le kellett mondanunk, de azzal a négy Markó-képpel, amelyet végül mégis csak kölcsön tudtunk kérni Mexikóból, a kiállításnak új profilja körvonalazódott: az eredeti elképzeléssel ellentétben inkább olyan Markó-műveket gyűjtöttük össze, amelyeket a világ nagy múzeumaiban őriznek, és amelyeket a hazai közönség eddig még nem láthatott, mégis különösen sokat árulnak el a művészről, és új szempontokkal gazdagítják az életművet. A mexikói akadémiai anyag mellett ilyen a koppenhágai Thorvaldsen Múzeum néhány képe, amely a magyar művész és a klasszicista szobrász barátságáról tanúskodik, vagy például az a Barcelonából érkezett három kompozíció, amelyek szintén a mexikói kapcsolatról nyújtanak további adalékokat. Ezekhez társultak azok a külföldi és hazai magángyűjteményekben őrzött képek, amelyek az utóbbi időben kerültek elő, illetve id. Markó gyermekeinek és követőinek a művei.
Ezt az anyagot így már elegendőnek tartottuk arra, hogy méltó képet mutasson id. Markó Károly művészetének keresztmetszetéről, valamint azokról a követőiről, akikről mindeddig még soha nem készült összefoglaló kutatás. Mindez – a felmerülő aktualitásoktól függetlenül – szépen illeszkedett a kulturális tárca által meghirdetett Felemelő évszázad 19. századi programjába.
Noha id. Markó Károly életéről és művészetéről már számos tanulmány és monográfia született, a történetünk elején idézett fiatal művészettörténész, Dragon Zoltán kutatásaiból kiindulva számos olyan pontot találtunk az életműben – akár egy-egy konkrét műalkotás, akár valamilyen esemény kapcsán –, amelyek feltétlenül további kutatásokat igényeltek, és amelyek tisztázása a Markó-életmű mellett a 19. század elejének egész magyar művészetét is más megvilágításba helyezi.
Id. Markó Károlyt Visegrád című képe kapcsán szokás az önálló magyar tájképfestészet megteremtőjének is nevezni, Itáliában készült képei viszont a közvélekedés szerint anakronisztikus, legalább kétszáz évvel korábbi hagyományokból táplálkozó, idejétmúlt alkotások, amelyek azon kívül, hogy szemet gyönyörködtetők, nem sokat árulnak el a 19. század első felének művészetéről. A kutatás közben azonban kiderült, hogy Markó ezer szállal kötődött Európa aktuális szellemi és művészeti áramlataihoz, festészete már jóval az eddig elfogadott időpontnál előbb, már Bécsben kiforrott – ami azt jelenti, hogy nem az az ideált kereső, Itáliában elragadtatásba eső, a valósággal semmiféle kapcsolatot nem tartó művész volt, akinek eddig sokan tartották.
Ami a további pontosításokat illeti: a kiállítás előkészítése során az is kiderült, hogy id. Markó Károly nem is akkor született, amint azt a szakirodalom eddig számon tartotta. Szlovák kolléganőnk, Katarina Benová (a Szlovák Nemzeti Galéria munkatára) lőcsei kutatásai közben bukkant rá arra az adatra, amely szerint nem véletlen, hogy a 19. század és a 20. század első felének kutatói nem tudták biztosan, hogy mikor is született a művész. Erről és más, kisebb-nagyobb horderejű felfedezésekről a kiállítást kísérő katalógus részletesen beszámol. A fentebb már elmondott problémák mellett ugyanis számos olyan tisztázásra váró kérdés vetődött fel, amelyeket a további kutatásnak kell majd megválaszolnia. A kiállításban ezeket – a frissen megoldottakat és az újonnan felvetődőket – megpróbáltuk szemléletesen megjeleníteni.
A kiállítás a megszokott gyakorlattal ellentétben nem időrendben mutatja be a művész munkásságának alakulását. Id. Markó Károly festészetével kapcsolatban ugyanis abban megegyezik a különböző kutatók és a mostani tárlat kurátorainak a véleménye, hogy a festő művészi fejlődése a kezdeti évektől eltekintve (tehát az 1810-es évek közepétől az 1820-as évek második feléig) nem rajzolható fel egyetlen ív mentén, nem jut el valahonnan valahová, hanem kialakított stílusához mindvégig hűen alkotott egész életében. Ebben az értelemben tehát nem létezik pályakép, kezdeti időszak van csupán, majd kiforrott alkotások sora következik évtizedeken keresztül. Ezért számos megbeszélés – és egy nagy levegővétel – után a tematikus elrendezés mellett döntöttünk, annál is inkább, mivel a festő művei a táj elé helyezett jelenetek témái szerint három nagyon jól elkülöníthető csoportba oszthatók: a mitológiai témájú staffázsok mellett bibliai, illetve az olasz nép életéből vett jelenetek szerepelnek a kompozíciókon. Ez a három tematika azonban időben egyáltalán nem különíthető el egymástól, hanem párhuzamosan vannak jelen a műveken a kezdeti évektől az utolsókig. A Bibliából, illetve az antik mitológiából kiválasztott történetek részben megrendelői kérésre kerültek a táj-hátterek elé, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy egyes jelenetek különösen kedvesek voltak a művész számára, hiszen több változatban, az egyes kompozíciókat állandóan variálva, bővítve készítette el azokat (Illés próféta és a sareptai özvegy, Páris ítélete). Markó levelezésében is többször utal korábban készült műveire, és az újabb és újabb változtatásokat mindig részletesen, nagy kedvvel ismerteti. A vallásos tematikájú képekkel kapcsolatos kutatás feltárta, hogy az ószövetségi jeleneteknek bizonyos újszövetségi történetek felelnek meg, és több évszázados hagyományra tekint vissza az az elgondolás is, amely szerint a mitológia egyes történeteinek a Bibliában megtalálhatók a megfelelői. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az olasz nép életéből vett jelenetek között nyilvánvalóan fellelhetők egyes bibliai jelenetek parafrázisai (Halászok, Tanítványok elhívása), kiderül, hogy valóban rendkívül összetett rendszerrel állunk szemben, amely joggal tarthat igényt az érdeklődésünkre. Ezeknek az összefüggéseknek a megvilágítására a kiállítás katalógusában tettünk kísérletet.
Arra a kérdésre, hogy valóban létezett-e Markó Károlynak köre, voltak-e követői, részben egyértelmű választ ad többek között az úgynevezett „mexikói történet”. Másrészt a kiállításban bemutatjuk gyermekeinek – akik közül négy lett festővé – és azoknak a magyar művészeknek néhány művét, akik kimutathatóan id. Markó Károly hatására alakították ki festészetüket a 19. század közepén és az azt követő néhány évtizedben. A század második negyedében már a Magyarországon alkotó művészek számára is elengedhetetlenné vált az itáliai tanulmányút, és a fennmaradt források szerint ezek a művészek – többek között Kovács Mihály, Molnár József, Ligeti Antal – biztosan számíthattak Markó támogatására. Közülük többen hosszabb időt is eltöltöttek a Markó családnál, és beszámolnak a velük együtt ott tanuló és dolgozó más nemzetiségű kortársakról is. A kiállításban ezeket a műveket nem elkülönítve, hanem id. Markó Károly képei között mutatjuk be, ezzel is lehetővé téve azt az összehasonlítást, hogy a mesterhez képest követői mennyire váltak önálló művészegyéniségekké (az egyik legszebb példa erre Ligeti Antal Capri látképe című műve).
A kiállítás – illetve a hozzá kapcsolódott kutatómunka – nemcsak az eredményeket mutatja be, hanem az útközben felvetődő újabb problémákkal is előáll, amelyek megoldása segítene a magyar művészet kezdeteinek alaposabb megismerésében. Id. Markó Károly művészetének kutatása ugyanis lehetővé teszi, hogy ezeket a „kezdeteket” kapcsolatba hozhassuk az egyébként elképesztően sokrétű korabeli európai irányzatokkal, a többi között például a klasszicizmus és a romantika egymás mellett élő mozgalmaival, a tájképfestészet ekkor kialakuló alapvető rendszerével vagy éppen a mitológiai ábrázolásokban megnyilvánuló évszázados hagyományokkal.