Moholy-nagy: Az újraértelmezés időszerűsége
MúzeumCafé 6.
„fegyelmezetten, morális szigorral, következetesen megalkotott professzionális művek, tudatos életprogram, döbbenetes manuális, szakmai tudás, intellektuális méltóság hatja át, de hiányzik belőle a gyengédség, a humor, a költészet. Moholy-Nagyot korai konceptualistának tartom, de merev művésznek”.
Valljuk be, kevés magyar honfitársunk örvend nemzetközi, világméretű elismertségnek; országunk speciális földrajzi helyzete, különös nyelve, történelmi tragédiái, megosztottsága, kis lélekszáma nemigen teszi ezt lehetővé. Ritka és egzotikus sikertörténet a globális elfogadottság, a kulturális közmegegyezés értő szenvedélye, a kiugrás, az internacionális befogadás, az egyezményesen emocionális interpretáció lehetősége.
Petőfi Sándor, József Attila, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Szentgyörgyi Albert, Rubik Ernő, Kertész Imre, néhány zseniális sportoló. Mellettük a külvilág számára ezrével elfeledésre predesztinált, pusztán a speciálisan lokális szférában létjogosultságot nyerő, nagyszabású életművek, karakterek hordozzák a nemzeti kultúrát. „A kockadobás soha nem dönti el a véletlent” – írta Guillaume Apollinaire, a csodás francia szürrealista; de azért aki jókor és jól dob kockát, befolyással lehet a világra és a véletlenre is.
Moholy-Nagy László fogékony, intellektuális személyisége és zsenialitása, valamint Botár Olivér kanadai művészettörténész The Early Moholy-Nagy (1916–1923) Reconsidered – Technical Detours / Az újraértelmezett Moholy-Nagy 1916–1923 – Természet és technika című könyve áthi-dalja ezeket a szakadékokat. Rámutat, hogy a művész polgári gyökerű kreativitása szivacsként itta magába az izmusokat. Lendületes vonalvezetése, a felépítés és a szerkezet érzéki tolmácsolása lenyűgöző. Szigorú pedagógiai érzéke, tanulni- és tanítani-vágyása, perfekcionizmusa, kísérletező kedve példaértékű. A nyugati trendekkel való azonosulási képessége, ugyanakkor a sajátos hazai viszonyok éles szemű átlátása tanítandó. Briliáns műfaji és formagazdagsága, a képzőművészet és fotóművészet nyelvének megújítására való törekvése. A kísérletezés és a hagyománytisztelet, a kozmopolitizmus és a hazaszeretet, a csoporthoz tartozás vágya és a közvélemény-formáló művészerő, ugyanakkor az elkötelezett individualizmus egyaránt jellemzi. Az átütő kreatív intelligencia, az adott történelmi pillanat meghatározottságába illeszkedni, de azon felülemelkedni is tudó, józan, tudatos és egyben egzaltáltan szenvedélyes lélek emeli Moholy-Nagyot a legnagyobbak közé.
Botár Olivér korrekt, következetes munkájának, Gergely Mariann komoly kurátori tevékenységének, és a Magyar Nemzeti Galéria munkatársai lelkes hozzáállásának folyományaként reprezentatív és sokoldalú kiállítást láthatnak az érdeklődők az intézményben. Moholy-Nagy korai, még Magyarországon töltött évei (1916–1919), művészi karrierjének kibontakozása, kortársaihoz való viszonya kivételes kalandba vonzza a nézőt. Egy nagyformátumú karakter szárnypróbálgatásai és kibontakozása kapcsán érti meg az ember egy művészgeneráció fejlődésének genetikáját, sorsát, azt a kérlelhetetlen és megfellebbezhetetlen logikát, amelynek törvényszerűségei értelmében az alkotásokon keresztül érezni és dönteni tanulunk, szóval mindent, ami jó a művészetben.
Politikai, kultúrpolitikai feszültségekkel, intrikákkal, megosztottsággal teli országunkban felmerülhet a kérdés, hogy némely művészeti irányzat sértően, szinte kirekesztő módon alulreprezentált nálunk, míg a Nyolcak, az aktivisták, és a belőlük kinövő konstruktivista és Iparterves generáció talán kissé már kifulladt és unalmas mai képviselői „túlsztároltak”. Jómagam ma már elfogult vagyok egy más szellemiségű művészet irányában, egy kevésbé demagóg, kevésbé szájbarágós, kevésbé harcos és irányt mutatni akaró, a direkt demonstratív jelképiséget, a didaktikus szimbolikát ironikusabban kezelő, természetelvűbb és finomabb művészet irányában. A helyesen eltalált arányok konzekvensebb képviselete komoly erőforrást biztosíthatna a mai magyar képzőművészetnek, vizuális és intellektuális felszabadulást, megkockáztatom, rendszerváltozást jelenthetne. Szemléletformáló oeuvre-ök vannak, amelyek méltatlanul nem jelennek meg magyar közgyűjteményekben, elhallgatott és mellőzött szegmensét képviselve a hazai erős és naprakész képi prezentációnak.
De ez a kiállítás kitűnő és izgalmas, „a magyar és nemzetközi művészeti folyóiratok ritka teljességű sorozata” (idézet a Galéria szórólapjából) pedig betekintést enged egy olyan világba, ahol szinte robban a megzabolázott és fegyelmezett energia, és amelynek hatásos, tömény, strukturált, átgondolt formanyelve markáns változást hozott a magyar és a nemzetközi vizuális kultúrába. Grafikai és nyomdaipari remekművek korrekt, egzakt, szépen rendezett sorozata fejezi ki azt a megújító, jobbító és frissítő szándékot, azt a lendületet és összetartást, azt az aktív erőt, amely ezt a művésznemzedéket jellemezte. Nincs benne rosszindulat, karakteres szellemi és formai kohézió a sajátja. Az összeállításnak irodalmi múzeumban, állandó gyűjteményben lenne a helye.
Ízléses, hogy a kortársak, barátok műveiből intelligensen emeltetnek ki az „ide szóló” művek. Először nem tetszett, hogy egy ilyen címet viselő kiállításon miért ragadtatnak ki ilyen-olyan, Moholy-Nagy László alkotásaival kortárs művek, de a rendezés és a gondolati erő mindent igazolt, ívet kap, értelmet nyer minden. )
) Mára már komoly hiányérzetet jelent a metafi-zikus összefüggések, a lírai intimitás, a természet szeretetének, a szexualitásnak és egyáltalán a nőiség princípiuma megfogalmazásának teljes hiánya. Rendkívül fegyelmezetten, morális szigorral, következetesen megalkotott professzionális művek, tudatos életprogram, döbbenetes manuális, szakmai tudás, intellektuális méltóság hatja át, de hiányzik belőle a gyengédség, a humor, a költészet. Moholy-Nagyot korai konceptualistának tartom, és egy elég merev művésznek.
A szintén Kanadában élő Hattula Moholy-Nagy érző és méltó képviselője édesapja hagyatékának. Botár Olivér munkássága és tisztelete a művész iránt valósággal lehengerel. Nem veszi el „tőlünk” a művészt, hanem erősíti és forszírozza mind a hazai befogadást, mind a nemzetközi kontextusba helyezést, a gyökerek, a szárba szökkenés és a virágzás, majd a termés linearitását, s ez példaértékű hozzáállás. Nyilvánvalóan és természetesen ez üzlet is, de a művészet: munka, ipar, üzletág. És minden másnál egy kicsit – csak egy kicsit – maradandóbb. Ezt a kiállítást erőteljes koncepció, szigorú és alázatos munka, és a művész feltétlen tisztelete jellemzi. Magángyűjteményekből kölcsönkért művek sokaságát megosztani és közkinccsé tenni, hát, le a kalappal!
Végül egy kis kritika: más, egyszerűbb címet adtam volna a kiállításnak. Moholy-Nagy magyarországi munkássága, kezdeti évei, szellemi iránykeresése, a kibontakozás évei. Közhelyek, talán. De az „újraértelmezés” szerintem számunkra nem újraértelmezés. Intellektuálisan és morálisan felfokozott helyzetben, szenvedélyesen, bonyolultan éljük mindennapjainkat. A magyar értelmiség szerintem tudja és érti Moholy-Nagyot, a széles közönséghez pedig ezzel a kiállítással nem került közelebb. Moholy-Nagy Lászlónak kiváló alkalmazkodóképessége, kommunikációs stratégiája, önérvényesítő technikája, cizellált elméleti programja volt. Nagyon büszkék lehetünk és vagyunk rá. Mindazonáltal nem éreztem „újraértelmezést”: egy szimpatikus, korrekt, erőteljes kiállítást láttam, amely, reményeim szerint, elindíthat egyfajta „újraértelmezést” a kortárs magyar művészetben.