Működőképesek-e a jelenlegi megyei múzeumi szervezetek, vagy inkább érdemes lenne átszervezni azokat, és ha igen, hogyan?

Limbacherné Lengyel Ágnes a balassagyarmati Palóc Múzeum igazgatója

Ahhoz, hogy megválaszolhassuk, vajon működőképesek-e a megyei múzeumi szervezetek, vissza kell tekintenünk keletkezésük időszakára. Magyarország vármegyéiben túlnyomó részt az első világháború előtt jöttek létre a vármegyei múzeumok, megyénként általában egy intézmény. Az akkori kapitalizmus vármegyénként jobbára egyetlen, jellemzően civil kezdeményezésként létrejött múzeumot tudott eltartani. Fölvetődhet a kérdés, hogy a mai kapitalizmusnak vajon nagyobb múzeum- és kultúrafenntartó ereje van-e?

A megyei múzeumi szervezetek a szocializmus évtizedeiben alakultak ki, főleg az 1950–70-es években létesültek új múzeumok, illetve ilyen intézmények, és alakult a megyei múzeumi paletta többpólusúvá. Volt még egy alapítási láz a rendszerváltozás évtizedében is, de az ekkor alapított intézmények – főleg tájházak – általában már nem váltak a megyei szervezetek részévé. Ha a múzeumokat, illetve megyei múzeumi szervezeteket nézzük, a muzeális örökség szempontjából minden intézménynek örülhetünk, és törekedhetünk fenntartásukra. A fenntartás optimális módja a megyei múzeumi szervezet lehet, amely összességében képes a megfelelő feltárási és nyilvántartási, feldolgozási, megőrzési (raktározás, restaurátori műtárgyvédelem) és közzétételi-társadalmasítási (muzeológia, marketing, múzeumpedagógia) feladatokat ellátni. A sikeres feladatellátáshoz optimális módon szükséges a megyei szint, amelyben minden múzeumi funkcióhoz megfelelő szakmai státus, szakember is van, és ahol a technikai feltételek is kielégítők. Ez döntően a megyei múzeum, a szervezet központja.

A gazdaságossági szempont lényegesen átszabta a korábbi megyei múzeumi szervezeteket az elmúlt húsz esztendőben, és ez a folyamat még nem ért véget. A megyei fenntartású szervezetek kényszerűen – az anyagiak kényszerében – közelítenek az első kapitalizmus általában egypólusú megyei múzeumi modellje felé. Van, ahol – mint például Nógrádban – ennek a folyamatnak külön problémája, hogy a természetes módon létrejött megyei múzeum nem azonos a szocializmus politikai diktálásával létrehozott mai megyei múzeummal: a balassagyarmati Palóc Múzeumból a megyei múzeumi státust és az igazgatóságot 1970-ben átvitték a salgótarjáni Munkásmozgalmi (ma Nógrádi Történeti) Múzeumba.

Az is világos, hogy a megyei múzeumi szervezetek életképessége nem válaszolható meg önmagában. Amennyiben a rendszerváltozás visszatérne az első évek gyakorlatához, és a redisztribúció visszaszorításával a keletkező anyagi javak egyre nagyobb hányada maradna helyben, akkor az egészen más feltételrendszerhez vezethetne, mint a mai gyakorlat, amelyben a bevételek elképesztően nagy aránya kerül központosításra, majd részleges visszaosztásra.

A fenntarthatósághoz a szakmai és finanszírozási szempontok együttes figyelembevétele szükséges. A mai állapotokból és gyakorlatból kiindulva úgy látjuk, hogy a létrejött ilyen intézmények mind értéket képviselnek, a nemzeti kulturális örökség részét képezik. Ezek fenntartásához a megyei múzeumi szervezetek optimális keretet biztosíthatnak a különféle múzeumi szakmák működtetésével. Az anyagi alapokat a megyei önkormányzat és az érintett települési önkormányzatok együtt célszerű, hogy biztosítsák. A közös érdekeltségen alapuló vegyes finanszírozásra hosszú idő óta jól működő példákat ismerünk. Ilyen a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlése és Pásztó Város Önkormányzata között az ezredfordulón létrejött együttműködési megállapodás a Csohány Galéria működtetésére. Bánkon viszont a Szlovák Nemzetiségi Tájház nyitva tartása a rendszerváltozás évei óta akadozik, az utóbbi időben lényegében megoldatlanná vált: a létszámleépítések következtében nem maradt múzeumi szervezeten belüli státus a kiállítóhelyre. Mára a vegyes finanszírozás modellje szerint sikerült elérni, hogy a nyitva tartásról a helyi szlovák nemzetiségi, kisebbségi önkormányzat gondoskodik. A megoldást a múzeumi működéshez a megyei és a helyi érdekek összehangolása és közös érvényesítése eredményezi. A megyei kapacitás gondoskodik a szakmai-muzeológiai tennivalókról, a helyi aktivitás pedig a nyitva tartásról és a közönségkapcsolatokról. Csesztve és Alsósztregova, Horpács és Szklabonya irodalmi emlékházai esetében az országhatáron átnyúló, egymással kapcsolatba hozott, integrált működéstől remélhetjük a szükséges plusz kondíciót. A balassagyarmati múzeumot is beleértve olyan hálózati működés létrehozása lehet eredményes, amely nemcsak önmagukban szemléli az egyes muzeális intézményeket, hanem egy összefüggő egész szolgáltatás részeiként is. Olyan komplett csomagok kidolgozására, összeállítására érdemes törekedünk, amelyek egy- és többnapos túralehetőséget is kínálnak. Itt tehát az államközi megyei és államközi helyi érdekek föltárása és összehangolt érvényesítése vezethet igazán eredményre.

Az 1964-ben megnyitott hollókői palóc tájház éves működtetését átvette a helyi önkormányzat, s emellett bérleti díjat is fizet. A múzeumi szervezet a szakfelügyeletet gyakorolja, pályázatokkal vesz részt a fenntartásban, fejlesztésben. Terényben a települési önkormányzat tartja fenn a helyi tájházat, a Palóc Múzeum munkatársa a működési engedélyhez szükséges leltározási, nyilvántartási munkákat irányítja. A hosszú távú fenntartáshoz szükséges a megfelelő jogszabályi háttér, hogy a működési engedéllyel rendelkező muzeális intézmények fenntartói rendszeresen vegyenek igénybe konzerváló, restauráló kapacitást, a kielégítő nyilvántartáshoz pedig muzeológusi felügyeletet. Ezek a szakmai kapcsolatok nagy valószínűséggel a megyei múzeumi szervezettel való partneri együttműködést eredményeznék.

A Nógrád Megyei Múzeumi Szervezet potenciálisan leginkább fejlődő intézménye a balassagyarmati Palóc Múzeum. Két elnyert TÁMOP-pályázat és főként egy 97 millió forintos TIOP-projekt megvalósulásával alapterületében, felszereltségében, szolgáltatásaiban és társadalmi kapcsolataiban egyaránt fejlődik az intézmény. Föld alatti bővítéssel, a lapidárium kiegészítésével olyan komplex tér jön létre, amely sokrétű kulturális rendezvények megrendezését teszi majd lehetővé. A fejlesztés újabb dimenziója a városi önkormányzat által tervezett Nógrádi Identitás Központ létesítése a múzeummal szomszédos villaépületben, amely Nógrád megye kulturális értékeinek kutatására és a jelenkor régióhoz kötődő kortárs értékeinek gyűjtésére jön létre. Az irodalomtörténeti kutatóhely mellett a tervek szerint Madách- és Mikszáth-emlékszobák várják majd az idelátogatókat.

Összességében: a feltett kérdésre tehát a megyei, a települési és a jogszabályalkotó testületek egymásra figyelő, koordinált működése nyújthat megoldást, a helyi-térségi gazdasági szereplők, intézmények támogató közreműködésével.

Szentkuti Károly a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum igazgatója

A kérdés felvetése nagyon is aktuális, hiszen egyre-másra dőlnek be a megyei múzeumi szervezetek, jelentős történelmi múlttal rendelkező városok múzeumait számolják fel, vagy lehetetlenítik el működésüket, hogy ezzel megmentsék a megyei rendszert. A probléma nem új keletű, egy hosszú leépülési folyamat drasztikus szakaszát éljük most át. Győr-Moson-Sopron megyében ez már több éve tart. Először a csornai és a kapuvári múzeumok minősültek vissza kiállítóhellyé, azután az országos hírű nagycenki Széchenyi István Emlékmúzeum önállósága szűnt meg. Ma már egyetlen szakember sincs Nagycenken, aki a Széchenyi-kultusz szellemi hátterét szervezné, a Széchenyi-kutatás feltételeit biztosítaná. A létszámcsökkentés, a szakmai feladatok elmaradása, az épületek, a tárgyi anyag, a raktározási feltételek romlása, a költségvetés folyamatos lefaragása kikezdte a megyei múzeumi szervezet működőképességét. Némi javulást az uniós és a hazai pályázatok hoztak, elsősorban a múzeumpedagógia és a kiállítások korszerűsítése terén, ám hosszú távon sajnos ezekre sincs folyamatos forrás.

A vidéki múzeumi szervezet leépülése abból fakad, hogy a fenntartó megyei önkormányzatok egyre kevesebb forrással rendelkeznek. Saját bevételeik nem lévén eladósodtak, működőképességük megőrzése érdekében jelentős forrásokat vontak ki az intézményeikből. Az államtól kapott úgynevezett megyei normatíva a múzeumok költségeinek körülbelül 30-40 százalékát fedezi. Megjegyezném: a régészeti ásatási pénzeknek a megyei múzeumokhoz történő visszaterelése sem tudja pótolni a költségvetési hiányt! A fenti okok miatt a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága ma már nem képes ellátni szakmai koordináló szerepét: a múzeumi szakcsoportok leépültek, nincsenek közös kiállítások, nincsenek közös szakmai konferenciák, nincs kivitelezhető tudományos terve az intézménynek.

Összegezve az eddigieket: A vidéki múzeumügy törvényileg megjelölt felelőse, a megye mára alkalmatlanná vált feladatai ellátására. Jogszabályi változtatásra van tehát szükség!

És most lássunk egy konkrét példát, ami jól jelzi a helyzetet. Ebben az évben a megyei múzeumi szervezet igazgatója gyakorlatilag a mosonmagyaróvári múzeum megszüntetését kezdeményezte. A mosonmagyaróvári Hansági Múzeum 2012-ben lesz 130 éves. Vármegyei múzeumként jött létre, gyűjtőköre a vármegyére, később a járásra terjedt ki. Jelentős régészeti, helytörténeti, néprajzi, képző- és iparművészeti, numizmatikai és fotógyűjteménnyel rendelkezik, 150 ezer leltározott tárgyat, dokumentumot tart nyilván. Látogatóinak száma tízezer körül mozog évente. A múzeum szerves része a kisváros és környéke szellemi, kulturális és tudományos életének. Megszüntetésének híre heves indulatokat váltott ki a térség lakóiból. A legjellemzőbb véleményeket az alábbiakban lehet összefoglalni: a gyűjtemény a mosonmagyaróváriaké, elődeink szellemi hagyatéka, ehhez semmi köze Győrnek! Győr már megint el akarja nyomni Mosonmagyaróvárt! Gyűjteményünket a mosonmagyaróvári múzeumnak adtuk, nem akarjuk, hogy ez az anyag Győrbe kerüljön! Mi lesz vele, ha mégis oda kerül, a győrieket a mosonmagyaróvári anyag nem fogja érdekelni, nem fogják kellően gondozni!

Tizenhárom civilszervezet egy közös levélben így fogalmazott ebben az ügyben:

„A történelmi Moson vármegye által alapított mosonmagyaróvári múzeum a város és környéke muzeális emlékeinek őrzője. Megalapítása óta fontos szerepet töltött, és tölt be ma is a város kulturális és tudományos életében. A múzeum jelenleg is kiállításokkal, programokkal, múzeumpedagógiai foglalkozásokkal gazdagítja a térség szellemi életét. Fontos tudományos műhelye a helytörténeti, néprajzi, régészeti kutatásoknak.

A Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága költségvetési okokra hivatkozva olyan javaslatot kíván előterjeszteni a megyei közgyűlés elé, amelyben a Cselley-ház bezárásra kerülne, ezzel a múzeumi tevékenység Mosonmagyaróváron megszűnne! A nyílt levelet aláíró civilszervezeteket aggodalommal tölti el ez a hír, számunkra ez elfogadhatatlan.

Álláspontunk a következő:

– biztosítani kell a mosonmagyaróvári múzeum területi múzeumként való működtetését;

– egy nagy hagyományokban és történelmi eseményekben gazdag város kulturális élete és idegenforgalma nem képzelhető el múzeum nélkül;

– megengedhetetlen, hogy az évszázadok során a város polgárainak jóhiszemű adományai alapján a múzeumba került gyűjteményi anyag szakszerű tárolása, feldolgozása, bemutatása megszűnjék;

– a múzeum fontos idegenforgalmi látványosság, ezen túl a nemzeti tudat, a honismeretre való nevelés és helytörténeti kutatás fontos intézménye;

– a civilszervezetek kezdeményezik a kompromisszumon alapuló megoldást;

– a múzeum fennmaradása érdekében aláírásgyűjtést kezdeményezünk.”

Egy hét alatt a múzeum megmentéséért csaknem ötezer aláírás gyűlt össze. A tiltakozók tüntetést szerveztek a megyei múzeumépület elé, ahova két busszal érkeztek a demonstrálók. (Ki gondolta volna, hogy manapság tüntetnek egy múzeumért!) Mosonmagyaróvár politikai vezetői és a kistérség polgármesterei azonnal az ügy mellé álltak. Végül a város polgármestere és a megyei közgyűlés elnöke közötti tárgyalások eredményeként megszületett a megállapodás: Mosonmagyaróvár változatlan formában átvette a területi múzeumot. A költségvetést a kistérség, a város és a megye közösen biztosította.

Vajon gyűjtenének-e aláírást civilszervezetek egy megyei múzeumi szervezet mellett? Vajon a megyei önkormányzat és az általa működtetett intézmények mögött van-e valós lokális érdek, vagy csupán íróasztalon létrehozott politikai és szakmai formációk? (A megyei múzeumi szervezetek mesterségesen létrehozott intézmények, 1963 előtt csak országos és városi múzeumok voltak.)

Mégis, mi szólhat a megyei szervezetek megtartása mellett?

– Magasan képzett szakemberek lássák el megyei szinten a muzeológiai tevékenységet. Ebben természetesen van igazság: ahol több szakember dolgozik együtt, ott nagyobb a szakmai fejlődés lehetősége. Ugyanakkor a szakmai teamek megszerveződése nem egy-egy munkahelyhez, hanem inkább egy-egy feladathoz köthető.

– Kiválóan felszerelt restaurátor-műhelyek legyenek megyei szinten, jól képzett szakemberekkel, speciális műtárgyvédelmi képességgel. A megyénkben több évtizede már külső restaurátorokkal dolgoztatunk egy-egy műtárgy megmentéséért.

– Korszerű központi műtárgyraktárakkal rendelkezzék a megyei szervezet. Ez megyénkben Győr és Sopron esetében megvalósult, máshol azonban nem.

– A megyei igazgatóság fő privilégiuma a régészeti tevékenység, a fenntartói támogatások csökkenését a megyei szervezet ebből igyekszik pótolni. Ugyanakkor ez a jogosultság is átgondolásra szorul például a Hansági Múzeum esetében, amely 129 éve végez régészeti tevékenységet. Így ugyanis adott esetben az is előfordulhat, hogy Mosonmagyaróváron egy megyei régész végzi a munkát, mivel mi városi intézmény vagyunk.

Határozott álláspontom: a kulturális örökség megbecsülése csak kismértékben jogszabályok, nagymértékben intelligencia és lokális tudat kérdése. Ha ez igaz – és a mosonmagyaróvári múzeum megmaradásának példája ezt igazolja –, akkor az újjászervezendő hivatásos múzeumi intézményrendszert a régiós központ szerepét betöltő nagy- és közepes városokra építve érdemes kialakítani. Különösen azok a városok lehetnek erre a szerepre hivatottak, amelyek a történelmi vármegyék vagy közigazgatási egységek központjai voltak. Meggyőződésem, hogy ezeknek a múzeumoknak akár gyűjteményeik létrejöttét, személyes kapcsolatait, akár rendezvényszervező és múzeumpedagógiai tevékenységét tekintjük, közvetlenebb a beágyazottságuk az adott emberi közösségbe, mint egy megyei szervezetnek.

A vidéki múzeumi rendszer megérett az átalakításra! Megváltoztatása a megyei önkormányzatok jövőbeli sorsától függ, ez pedig politikai, kisebb részben gazdasági kérdés. Én persze szeretném, ha azért szakmai szempontok is felmerülnének!

Kálnoki-Gyöngyössy Márton a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője, a Megyei Múzeumok Szövetségének elnöke

A megyei múzeumi rendszer mind gyűjteménynagyságát, mind tudományos kapacitását, mind pedig szolgáltatásait tekintve Magyarország legnagyobb múzeumi rendszere. Kialakulása a 19. század végéig vezethető vissza. Ekkor alakult szinte minden jelentősebb városunkban a hol „vármegyeinek”, hol „városinak” nevezett múzeum, amely anyagát természetes módon a közigazgatási egység (vagyis a vármegye) egészéről gyűjtötte, és kulturális szerepköre is ezen a területen érvényesült. Már az első megyei monográfiák alkotói körét is elsősorban az ezekben a közgyűjteményekben dolgozó tudósok adták, az itt gyűjtött anyag felhasználásával. A székhelymúzeumok gyűjteménye az államosítások után az 1960-as években létrehozott megyei szervezetek központi egységévé vált, s az elmúlt fél évszázad során hatalmas történeti és művészeti érték (műkincsállomány) halmozódott fel itt. A megyei múzeumi rendszer felépítése a különböző elgondolások és a helyi nagyságrendi különbségek ellenére is egy irányba mutatott, a megyei múzeumi szervezet egy összefüggő közigazgatási egység (megye) tudományos, örökségvédelmi, kultúrpolitikai és turisztikai tengelyévé vált.

Jelenleg a megyei múzeumi szervezet minden megyében egységes költségvetési szervként működik. A szervezet vezető múzeuma a megyei múzeum, de hálózatában további, múzeumi működési engedéllyel rendelkező egységek találhatók: területi múzeumok, emlékmúzeumok, tematikus múzeumok, muzeális gyűjtemények és muzeális kiállítóhelyek. A nagyobb megyék esetében a szervezetek húsz-harminc, múzeumi működési engedéllyel rendelkező tagintézménnyel, a kisebbek négy-öt kiállítóhellyel fejtik ki működésüket.

A rendszerváltozás után jelentős szerkezeti változások kezdődtek a megyei szervezetekben. Először a restaurálás, majd a régészeti munka, aztán a kiállításrendezés, mint a legnagyobb technikai bázist és így a legnagyobb ráfordítást igénylő tevékenység koncentrálódott, és alakult ki a feladatok szétválása, illetve jelent meg a szolgáltató, segítő megyei múzeum modellje. A szervezet legfőbb előnye az, hogy a szétaprózott muzeális intézményekkel szemben az egyes feladatokat komplex módon, költséghatékonyan, térségi koordináció keretében tudja ellátni.

A megyei múzeumi szervezet csúcsintézménye, a megyei múzeum néhány esetben nem a megyeszékhelyen működik (Komárom-Esztergom megye: Tata, Pest megye: Szentendre), egy esetben pedig többször is felmerült már – történelmi és gyűjteményi okokból –, hogy a megyei szervezet vezető múzeuma ne a megyeszékhelyen működő intézmény legyen (Nógrád megye: Salgótarján helyett Balassagyarmat). A megyei múzeum gyűjteményeinek jelentős része rendszerint a székhely település közigazgatási határain kívülről származik, örökségvédelmi feladatai pedig sokszor a székhely településen kívüli településekre koncentrálódnak.

A mindig jelen levő gondolat: „saját, önálló muzeális intézmény a városoknak”, illetve a megyei önkormányzatoknak a feladattól való megszabadulási igénye több kiválást eredményezett, praktikussága miatt azonban a megyei múzeumi struktúra megmaradt. A városi múzeumok a városi fenntartásban semmivel sem jutottak jobb helyzetbe, sőt ugyanazokkal a problémákkal kellett szembesülniük. Szakmai tevékenységük pedig ugyanúgy alakult, mint eddig – csak több nehézséggel –, mivel nagyon sokszor kell igénybe venniük a megyei múzeum szolgáltatásait, segítségét (természetesen immáron anyagi ellenszolgáltatásért).

A megyei múzeumi szervezetek ma már nem csak kiállítási egységek, hanem hatalmas kulturális vagyon (az ország műkincsállományának nagyjából fele) őrzői, tudományos bázisok, emellett egyedül ők képesek a jelenlegi törvényi keretek között a régészeti feladatok költséghatékony ellátására. Ezen feladatkör gördülékeny ellátása különösen a nagyberuházások esetében kiemelt nemzetgazdasági érdek. A kisebb (városi) múzeumok ezt az eszközigényes tevékenységet – eddigi tapasztalataink alapján – nehezebben tudják a kívánt színvonalon ellátni, ahogyan a restaurálási tevékenységet sem. Ebből következően a megyei múzeumi szervezet működése során messze a települési érdekeken túlnyúlóan – sőt gyakran azok ellenében – gondoskodik a nemzeti kulturális örökség elemeinek megmentéséről, megőrzéséről, feldolgozásáról és a nagyközönségnek történő bemutatásáról.

Az elmúlt időszakban több elképzelés látott napvilágot a múzeumok fenntartását illetően a Belügyminisztérium különböző szakmai koncepcióiban. A legutóbbi javaslat a megyeszékhelyekhez delegálná a közgyűjteményeket.

Ez Pest megye esetében például Budapest lenne. Eddigi tájékozódásom alapján állíthatom: szakmai körökben az az általános vélemény, hogy ez a legkevésbé megalapozott és elfogadható, illetve a legtöbb problémát felvető javaslat az összes eddig megismert között. Mellette lényegében egyetlen érvet sem tudunk felsorakoztatni, ellene viszont számosat. Egyrészt ebben az esetben megmaradna, sőt talán még tovább fokozódna a szakma széttagoltsága, amiből egyenesen következnek az alapgondok: a területileg tapasztalható elfogadhatatlan anyagi, személyi, metodikai különbségek, valamint az innovációs nehézségek tovább nőnének. Egy sok tekintetben problematikus, de mégiscsak gyakorlott, az intézményeinket ismerő apparátus elhagyása és egy új, eddigi feladatainkat nem is ismerő fenntartó alá kerülés önmagában is csak növelné a gondokat. Ráadásul ebben az esetben a működés anyagi feltételeinek javulását sem várhatjuk (gondoljunk bele: a 37 ezres Salgótarján és a 200 ezres Debrecen fenntartási potenciálja között ötszörös, Nógrád és Hajdú-Bihar megye lélekszáma között „csak” kétszeres a különbség). Az sem belátható, hogy a szegedi közgyűlés miként érezne múlhatatlan késztetést a Szentesen vagy Csongrádon székelő területi múzeum fejlesztésére…

Mindezekre tekintettel szükségesnek láttuk a döntéshozók figyelmét felhívni, hogy az önkormányzati reform során – az intézményfenntartói struktúra esetleges megváltozása esetén – a megyei múzeumi szervezet egységességét őrizzék meg, mert csak így biztosítható a magyar vidéki muzeológia és a régészeti örökségvédelem költséghatékony működtetése, valamint a feladatellátás zavartalansága.

Horváth László a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője

Először is engedjék meg, hogy rögtön leleplezzem magam: egész életemben csak megyei fenntartású múzeumi szervezetben dolgoztam; 1988-tól Heves megyében, majd 2002-től a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatóságánál, itt már mint megyei múzeumigazgató. Másodmagammal maradtam abból a körből hivatalban, akik alig nyolc éve megalakítottuk a Megyei Múzeumok Igazgatóságának Szövetségét, az MMISZ-t. Azzal áltatom magam, hogy ismerem ezt a világot, előnyeit, és persze hátrányait is. Voltam történész természettudományi főprofilú intézményben (Mátra Múzeum), álltam egy majdnem egyszemélyes kismúzeum élén (Hatvany Lajos Múzeum), tehát nem csak egy megyei igazgatói székből eredeztethető az a tapasztalat, amelyet most igyekszem megosztani az olvasóval.

Rögtön az első általános tévhit, hogy az 1960-as évek elején 19 közel azonos gyakorlat épült volna ki megyei múzeum címen. Tévedés! Napjainkig számtalan külön múzeumi szisztéma élt, ami közös volt bennük, az pusztán annyi, hogy a területileg illetékes megyék voltak a fenntartók. Volt, ahol jóformán csak a megyei múzeumot előíró rendeletre indult el 1962-ben a múzeumgründolás, máshol a múzeum már régebben létezett, mint maga a megye (Jászberény). Volt pár valószínűleg túlhangsúlyozott „bezzeg-vidék”, Acél elvtárs kedvencei: Pécs (Baranya) és Szentendre (Pest). Az ő több száz fős létszámuk úgy aránylott mondjuk Nógrád vagy Tolna múzeumi kollektívájához, mintha nem is egy országról beszélnénk. Volt, ahol mindig is csak a megyeszékhely múzeuma jelentette a múzeumi „hálózatot”, amit csak pár időszakos nyitva tartású tájház és kiállítóhely okán lehetett „szervezetnek” hívni.

Az elmúlt időszakban is látványos metamorfózison mentek keresztül a megyei múzeumok. Mennyire megdöbbent mindenki a 2000-es évek elején, amikor Békés megye „leredukálta” múzeumi hálózatát. Akkor ez sokként hatott, viszont megindított egy valószínűleg természetes leválási folyamatot. Néhány település maga kezdeményezte múzeumának városi fenntartásba vételét (Hódmezővásárhely, Tatabánya, Esztergom). Máshol a megyék döntöttek az általuk fenntartandó múzeumok számáról (Győr-Sopron-Moson, Pest). Hogy melyik a járható út, ki járt jól, és ki nem, azt csak az idő válaszolja majd meg.

A legtöbb megyében a régészeti feladatokat központosítva szervezték meg: a régészek – és legtöbbször a restaurátorok is – a központi múzeumba telepítve dolgoznak, onnan látják el az egész megyét. Most a nagyberuházások régészeti szakfeladatai ismét visszakerültek a területileg illetékes megyei múzeumokhoz. De ezeknek le kell fedniük a megye egész területét, el kell látniuk nemcsak a „pénzes” nagyberuházások ásatási feladatait, de a leletmentés, a szakfelügyelet, a terepbejárás, a tervásatás munkálatait is.

Viszonylag ritka szakmának számít a művészettörténész is vidéken. Bár sok múzeumnak alakult ki képzőművészeti gyűjteménye, legtöbbször ezek gondozását is egy-egy központi múzeum látja el a maga művészettörténeti osztályával. Hasonló centralizáció figyelhető meg az irodalomtörténet, a természettudomány, a fotótörténet terén is, ahogy legtöbbször központosítva működik a gépkocsipark, a kiállításrendezés, a gazdasági osztály is. Így alakult ki országosan ezer régész, körülbelül ugyanennyi restaurátor, pár száz művészettörténész, irodalomtörténész, preparátor, természettudós alkalmazásával a mai hazai múzeumi világ.

Legkönnyebben saját, Jász-Nagykun-Szolnok megyei példákat hozok. A megyében az igazgatóságot alkotó nyolc mú-zeum nem pusztán csak egymás mellett él, az ott dolgozó kollektívák nem csak szomszédos városok hasonló munkakört végző emberei, hanem valóban egy közös szervezet tagjai. A szolnoki restaurátor jár Túrkevére a műtárgyvédelmi feladatok ellátására, a tiszafüredi természettudós szaktudása, tapasztalata, ötletei is beépülnek a tiszazugi Földrajzi Múzeum produkcióiba. Egy jól működő, bejáratott múzeumpedagógiai foglalkozást, tanösvénytervezetet, vetélkedőötletet nemcsak átadunk egymásnak, de közösen is dolgozunk ki és használunk. Ilyen integráció tehette lehetővé korábban a nagy megyei néprajzi kutatásokat, de az idén záruló Tiszazug OTKA-projektünket is, vagy mondjuk a Kézművesség határok nélkül sorozat nemzetközi sikerét.

Biztos vannak szakmailag sikeresebb múzeumi rendszerek, mint a nálunk kialakult, igencsak „sokszínű” megyei szisztéma, de azok csak jelentős többletforrások bevonásával tudhatnak működni. Amíg ezt el nem érjük, kár lenne szétverni, „megreformálni” a jelenleg működő rendszert.