A múlt elsüllyedt titkainak nyomában
MúzeumCafé 4.
A régészeket valaha régiségbúvároknak is nevezték, de nem azért, mert víz alá merültek volna a múlt emlékeinek tanulmányozásához. Erre csak később került sor, a 20. század második felében. Ekkorra körvonalazódott az a szakterület, amelyet víz alatti régészetnek hívunk. Magyarország csak megkésve, az 1980-as évek végén lépett be a „víz alatti felfedezők klubjába”, így nem csoda, ha a Kedves Olvasóban is valószínűleg a Nagy Kékség című filmben látott amfora-mező képe villan be, amikor erről a témáról olvas.
Mi lehet a hazai vizekben? Miért fontos itt is kutatni? Melyek a szakterület fő célkitűzései és kihívásai? Mi a különbség a kincsvadász és a víz alatti régész között? Az alábbi néhány bekezdésben ezekre a kérdéseke szeretnénk reagálni és felkelteni az Olvasó érdeklődését, hogy kövesse a jövőben is nyomon a hazai mélységek kutatását.
Az ipari forradalom és a hozzá kapcsolódó vasútépítés előtt a kontinensek belsejében gyakorlatilag egyetlen közlekedési folyosó létezett: a folyóvölgyek és a nagyobb tavak biztosította út. A vizek azonban nem csak kereskedelmi és kommunikációs útvonalakként szolgáltak, ivóvízként, táplálékforrásként (halászat) és energiaforrásként egyaránt fontosak voltak. Hazánkban mindig is a Duna jelentette a fő közlekedési folyosót, de a kisebb vízfolyásokon is volt hajózás, halászat, vagy éppen molnárkodás. Olyan, ma már kevésbé jelentős folyók is fontos szerepet játszottak régebben az emberek életében, mint a Rába, a Dráva, vagy a Sárvíz. A Balaton nagy felülete ellenére inkább csak a halászatban volt fontos, ennek oka, hogy nem kapcsolódik a fő vízfolyásokhoz.
A tengerekkel ellentétben a tavakban és a folyókban jók a különféle szerves anyagok fennmaradási esélyei, különösen igaz ez a fára. Édesvízben ugyanis nem élnek meg azok az élőlények, amelyeket hajóférgeknek nevezünk. A hazai vizekben tehát egyrészt olyan lelőhelytípusokkal találkozunk, amelyeket szárazföldi körülmények között nem remélhetünk, másrészt a szárazföl-dön ritkán konzerválódott szerves maradványok jelentősen kiegészíthetik a múlt anyagi kultúrájáról alkotott képet. Mindezek mellett Magyarország, illetve a Közép-Duna-medence különleges helyen fekszik: egyaránt érvényesülnek itt a mediterrán, a nyugati és a keleti hatások. A Duna például egy ÉNy-DK irányú kommunikációs út, míg a Dráva és a Száva a Délkeleti-Alpok, illetve az oda kapcsolódó folyócskák, völgyek, nyergek jelentette folyosókon keresztül a Mediterráneum felé is közvetít. A folyóvölgyek, tavak önálló egységet képeznek, melyek között regionális különbségek alakulhattak ki.
A víz alatti régészet ma már nem csupán víz alatt felfedezett leletek kiemelését jelenti. A „szárazföldi” régészethez hasonlóan mi is részletesen megvizsgáljuk és dokumentáljuk az összefüggéseket. Az egyes problémakörök sajátosságainak és kapcsolódásainak megfelelően nemzetközi interdiszciplináris kapcsolatrendszerekkel bíró szakterületek fejlődtek ki. Ilyen a hajózás régészete, amely a víz alatt talált roncsok mellett felöleli a hajózásra, hajókra vonatkozó teljes emlékanyagot (például ábrázolások, rakománytípusok, útvonalak, navigáció). Ezt a szakterületet is tovább bonthatjuk tengeri és belvízi hajózásra, a kettő között ugyanis majdnem több a különbség, mint a hasonlóság.
A folyami régészet egy napjainkban szárnyait bontogató ágazat (és büszkén mondhatjuk, hogy ebben hazánk az élvonalban van). Nem egyszerűen a folyók mélyének kutatását foglalja magába, hanem a folyóvölgy és a benne lakó közösségek viszonyának emlékeit is kutatja. Hogy megértsük ennek a megközelítésnek a jelentőségét, gondoljuk el, napjainkban milyen nagy szellemi és anyagi erőfeszítéseket teszünk a környezeti változások és azok hatásának megértésére, az ehhez szükséges információk begyűjtésére.
A folyami régészet több ezer év ember-folyó kapcsolatát kutatja, ezzel felbecsülhetetlen értékű információforrás lehetne. A part menti települések érzékenyen reagáltak a meder változásaira, a katasztrofális áradásokra stb. Egy hajó, vagy egy cölöp faanyaga nem csupán „egyszerű” lelet, hanem egy időkapszula, amelyből számos környezeti adat is kiolvasható: az évgyűrűk alapján következtethetünk az éghajlatra, a fafajta alapján az erdők összetételére, a fa kora alapján az erdőhasználatra, hogy csak néhány példát említsünk. Arra is találhatunk példát, hogy az ember változtatta meg a folyóvölgyet (például malomgátakkal), majd ez visszahatott a közösség életére. Geológusok, dendrokronológusok, geográfusok, hidrológusok, régészek, történészek és más területek kutatóinak összefogására lenne szükség a továbblépéshez. Az Európai Folyami Örökség Hálózat (European River Heritage Network) magyar ötlete pontosan ezt az összefogást szorgalmazza, sajnos az európai és a magyar döntéshozók még nem támogatják a nemzetközi csoport törekvéseit.
Láthatjuk, hogy a víz alatti régészek nem kincsvadászok, hiszen egy leletösszefüggés, vagy a leletekből másodlagosan levonható következtetések fontosabbak lehetnek számunkra, mint a hagyományos értelembe vett „kincs”. Természetesen a víz alatti kulturális örökséget ugyanúgy jogszabályok védik, mint a többit. Az UNESCO 2001-ben megfogalmazott konvenciója is nagy hangsúlyt fektet erre a területre, és egyik legfőbb célja a napjainkban ismét elharapódzó profitorientált kincsvadászat visszaszorítása. Szerencsére a kincskereső cégek egyelőre a tengereken próbálnak meg boldogulni, és sajnálatos módon felbukkantak közöttük magyarok is. Tevékenységük nem csupán azért káros, mert lényegében kisajátítják, eltulajdonítják egy-egy nemzet, végső soron mindannyiunk örökségét, hanem azért is, mert az így „feltárt” lelőhelyek a jövő generáció számára végképp elvesznek. Ezzel szembehelyezkednek a fenntarthatóság eszméjével, a jövő számára a lehetőséget meghagyó gondolkodással.
Magyarországon ma ezernél is több kilométernyi medret kell átfésülni, mivel csak azt lehet védeni, aminek a létezéséről tudomásunk van. Óriási feladat ez, különösen hogy elvégzésére semmiféle költségvetési forrás nem áll rendelkezésre. Kutatásainkat a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Búvárrégészeti Szakosztályának összefogásával, önkéntesek segítségével, eseti támogatások, pályázatok felhasználásával próbáljuk végezni. A nehézségek és a mostoha fizikai körülmények ellenére számos lelőhelyet fedeztünk fel az utóbbi években.
) Érdemes kiemelnünk egy koraújkori dereglye kutatását a Duna Tolna-megyei szakaszán, illetve a Drávatamásinál talált hatalmas rönkhajó-temetőt (eddig harminc hajót térképeztünk fel!), ahol a tavalyi szezonban egy palánkhajó töredékeit is megtaláltuk. 2008 tavaszán indul az Esztergom alatti Duna-szakasz vizsgálata, mivel korabeli források, illetve újabb leletbejelentések alapján lehetségesnek tartjuk, hogy azonosítható lehet Mária királyné 1526-ban elveszett hajóinak legalább az egyike. Ezek a hajók a királyi udvar, illetve a hozzá hű polgárok vagyonát szállították, így az „elveszett magyar középkor” egyedülálló emlékei kerülhetnek elő.
A Los Angeles-i Hungaria Nostra Foundation Inc. jelentős anyagi támogatásával sikerült beszereznünk egy szonárt, valamint egy motorcsónakot. Az új infrastruktúra lehetőséget nyújt arra, hogy a Duna-kanyar nagy területeit vizsgálhassuk át. A műszer segítségével „letapogatjuk” a medret, így láthatóvá válnak az ott található jelenségek, például a hajóroncsok üledékből kiálló részei. A GPS-szel bemért „anomáliák” helyén később felderítő merüléseket hajtunk végre. Ezzel jelentősen megnő a sikeres felderítés esélye.
Ismételten: nem egyszerűen a kincsről van szó, hanem olyan különleges tárgyakról és összefüggéseikről, amelyek segíthetnek közelebb hozni egy tragikus korszakot, segíthetnek újraértékelni nemzettudatunkat, történelemszemléletünket. Hiszen ezek a leletek a magyar történelem legnagyobb katasztrófájához kapcsolódóan vesztek el, és most, négyszáznyolcvan év elteltével talán „helyrehozhatunk” valamit. A leletek tudományos és turisztikai értékét talán nem is kell részletezni. Aggódva várjuk, nehogy az ezen a téren semmiféle kompetenciával nem bíró KÖSZ komoly szakmai egyeztetés nélkül bekebelezze a régészeti kutatásnak ezt a Magyarországon még új, és rossz beidegződésektől mentes területét.
„A hajókat egyéni azonosítószámokkal láttuk el. Ezeket kis műanyag lapokra írtuk, majd szegekkel rögzítettük a hajók két végére. Ez megkönnyítette a tájékozódást és az azonosítást. Az egyértelmű azonosítás azért volt fontos, mivel a csekély látótávolság és az egymáshoz közel elhelyezkedő hajók miatt a lelőhely áttekinthetetlen volt. A számozással párhuzamosan vázlatos helyszínrajzot készítettünk, valamint a már ismert hajók környékén, illetve a szonárral bemért új területeken újabb hajókat derítettünk fel, illetve számoztunk meg. (…) A hajók mellett két vízimalom-tengelyt is találtunk. (…) A leletek közül ki kell emelnünk egy törökkori rézbográcsot.”
www.buvarinfo.hu