Mundruczó Kornél: „megettem a klasszikusokat”
Egy holland múzeumért rajong a film- és színházrendező
MúzeumCafé 15.
Mundruczó Kornél a múzeumokban is valami hasonlót keres, mint a színházban, filmben, vagy éppen a moziban: olyan produktumot, ami a befogadónak szabad értelmezési lehetőségeket kínál, és ami arról szól, ami körülöttünk zajlik. Érdekes viszont, hogy azt mondja, a klasszikusokat, például kedvencét, Van Goghot, inkább albumokban nézegeti.
Hol máshol találkozhatnánk Mundruczó Kornéllal, mint a többek közt az általa is patronált és létrehozott Kinóban, az egykori Szindbád moziban. A hely ugyan kicsi, de a rendező szerint éppen ez a jó benne. Mozi és kávézó, találkozóhely a város szívében, pár lépésre csak a Vígszínháztól. „A nagy intézményeknek muszáj sikereseknek lenniük, egy olyan kis pénzből gazdálkodó helynek, mint miénk, viszont nem kell esztétikai kompromisszumokat kötnie” – mondja. És valóban, a filmek között csupa külföldi fesztiválokon díjazott, ám hazai forgalmazásba nem került, a magyar nézők többsége előtt ismeretlen rendezők alkotásai láthatók, valamint olykor-olykor színházi előadások. „Én csak művészeti dolgokban mondom el a véleményemet, a Kino egyéb dolgaiban a többiek döntenek. Viszont állíthatom, itt nincs olyan előadás, amelyik számomra ne lenne érdekes. A progresszív külföldi kultúra a jelenlegi körülmények között nagyon nehezen talál utat Magyarországra. Itt viszont folyamatosan jelen van, nemcsak kampányszerűen. Ha tovább nyílik az olló Nyugat és Kelet között, ha végleg kiesünk a nyugat-európai kulturális vérkeringésből, annak hosszú távon nagyon káros következményei lesznek.” Azt azért hozzáteszi: számára akkor lesz vége a Kinónak, amikor Almodóvar-filmeket kell műsorra tűzniük, hogy nézőket csalogassanak. „Jó filmek azok is, de Almodóvart bármelyik mozi műsorra tűzheti” – szögezi le.
Kortárs tartalmat keres a múzeumokban is, a klasszikusokat otthon, albumban nézegeti inkább. „Sokat járok múzeumba, sőt, mostanában egyre többet. Csak akkor tartottam szünetet, amikor már megettem a klasszikusokat, és még nem találtam igazán nekem szóló, mai kiállítást. Ezt most is keresem, de ma már legalább sejtem, hova kell menni” – mondja a rendező. Kedvenc festője ennek ellenére Van Gogh, de mint elárulja, számára a belsőséges viszony nem fér össze a „bevásárlóközpont-hangulattal”. „Furcsa, hogy két-háromszáz éves festők találják meg ma a közönségüket, hogy kígyózó sorok állnak a korábban üres múzeumok előtt. Engem viszont nem a nagy nevekkel, hanem a progresszív, számomra érdekes tartalmakkal lehet megfogni. Önmagában az esztétikai kalandot kevésnek érzem” – mondja. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy örül annak, ha egy intézmény megtalálja a saját arculatát, ha alkalmazkodik az új közönségigényekhez, de számára az nem bír értékkel, ha egy múzeum „modernsége” csupán abban érhető tetten, hogy felhasználja a ma divatos kiállítási formákat. „Ha hiányzik az egyedi gondolat, az új szemlélet, akkor általában elvész a befogadói szabadság. Nem szeretem, ha csak egyféleképpen lehet olvasni az adott kiállítást, ha rám telepszik, és a számba adja, minek mit kell jelentenie az adott múzeumi közegben.” Mint mondja, gyakran tapasztalja azt is, hogy egy-egy kiállítás ugyan igyekszik kilépni a megszokott keretekből, a bemutatás formájával azonban éppen a tartalom sérül. Szerinte hozzáállás kérdése az egész, példának pedig egy holland kerámia-kiállítást említ, amely a leghagyományosabb módon mutatta be a tárgyakat, mégis úgy, hogy a múzeumi közegben a látogató teljesen fel tudjon oldódni. „Azt hiszem, ha egy múzeum túllép azon, hogy csupán kiállítótérként definiálja önmagát, létrejöhet az a mátrix, amelyben a látogatók is jól érzik magukat, de a művészi, szakmai szempontok sem csorbulnak. Mert ha továbbra is annyira konzervatív módon kommunikálnak velünk, ahogy sok hazai múzeumban, eltűnnek a látogatók, és akkor a hely is feleslegessé válik.”
Kedvenc múzeuma egyébként külföldön található: a holland Kröller-Müller, ahová, ha teheti, ideje engedi, mindig ellátogat. Nem is annyira a kiállítás, hanem inkább a hely atmoszférája, a park és az abban található szobrok miatt. „A Kröller-Müller egész napos program, ahol a sok Van Gogh megtekintése mellett érdemes elidőzni a parkban is. A nagy, ismert kiállítóhelyeket nem annyira szeretem, annak ellenére, hogy egyszer meg kell őket nézni. Sokkal jobban vonzódom a titkosabb, személyesebb kiállítóterekhez.”
Mundruczó Kornél egyébként azért nem lett festőművész, mert egy idő után „magányosnak” találta a műfajt. „Tizenhárom-tizennégy éves koromtól erősödött fel a képzős vonal, rengeteget olvastam, jártam a múzeumokat, sőt, festettem is. Olajjal dolgoztam, némelyik képem ma is megvan. Azért nem jelentkeztem a képzőművészetire végül, mert nem akartam egész életemben egyedül festegetni egy műteremben.” Ha a festészet nem is maradt meg, történeteket azért merít a képzőművészetből. Tervei között szerepel például egy film Leonardo da Vinciről. „Ez egy későbbre szóló terv, és nem a nagy életműről szól majd, hanem Leonardo életének egy nagyon rövid szakaszáról” – árulja el.
A rendező amúgy is mozgalmas időszak elé néz: január 14-től került a mozikba A Nibelung-lakópark, amit Térey János darabjából forgatott a Krétakörrel. „Nagyon élveztem a munkát, hirtelen volt, improvizatív. Mivel a kamera előtt sok minden nem működött, átrendeztük előadást” – meséli, majd hozzáteszi: számára ez a vállalkozás különös jelentőséggel bír, hiszen a színházi előadást idővel elfelejtik, míg a filmet akármikor meg lehet nézni. „A színházi élményt közvetlenül nem lehet átvinni a vászonra, akaratlanul is film születik, mégpedig rossz film. A Nibelung-lakóparkot úgy akartuk megcsinálni, hogy a kamera helyettesítsen bizonyos nézői attitűdöket” – teszi hozzá. Szerinte a film hosszú távon további tanulságokkal is szolgál, hiszen egy jelentős, mára teljesen átalakult színházi műhelynek is emléket állít, emellett pedig az előadás helyszínéül az éppen a forgatás ideje alatt felszámolt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet szolgált. Az év közepén pedig újabb film következik: a Frankenstein-terv; Mundruczó Kornél és Bíró Yvette darabja, amely a tavalyi POSZT-on a legjobb előadásnak járó díjat és a közönség díját is elnyerte, német–magyar koprodukcióban készült. „A színdarab eredetileg egy filmszinopszisból született, így nem kellett mást csinálni, mint visszaírni” – mondja a rendező, aki a darab külföldi vendégszerepelései után számos meghívást kapott. Mundruczó Kornél szerint nem is annyira a darab cselekménye ragadta meg a külföldi színházi szakmát, hanem „a kint talán újnak számító formanyelv”. Azt azonban hozzáteszi: valószínűleg az előadás által ábrázolt szegénység, reménytelenség is érdekes lehetett például a dán nézők szemében. „Ami nálunk hétköznapi, az ott ismeretlen. Ott a rend az ismert fogalom, a rend felől kritizálnak, dicsérnek. Nálunk meg minden csak az álságban, a félmondatokban, a mellémenésben történik meg. Az ember nem is hinné, hogy ekkora a különbség Kelet és Nyugat között.”