Művészeten kívül álló alkotók művészete
A festészet rövid története az art bruttól az outsider artig
MúzeumCafé 11.
1945-ben Jean Debuffet art brutnak nevezte el. Később hívták psychiatrik artnak, periferial artnak, városi, vagy kortárs folk artnak, pszichopatológiás művészetnek; alkotóit hívják outlandereknek, modern primitíveknek, marginális kreatívoknak. 1972 óta leginkább Roger Cardinal kifejezését használják rá: outsider art. Az egyik legnagyobb ilyen gyűjteményt őrző lausanne-i múzeum definíciója szerint „olyan, nem intézményesített művészet, amelynek művelői a képzőművészet és/vagy éppen a társadalom körein kívül élnek, magányosan, börtönben vagy elmegyógyintézetben, nem ragaszkodnak a hagyományhoz, a divathoz, eredeti, általuk kitalált rendszereket és technikákat alkalmaznak.”
„Érzelmileg teljesen kiegyensúlyozott emberből ritkán lesz művész” (Leo Navratil)
Jean Dubuffet, mielőtt festő és művészetteoretikus lett volna, fiatalon jó ideig a családi vállalkozásban borkereskedőként kereste a kenyerét Párizsban, így pontosan tisztában kellett lennie azzal, hogy a pezsgők világában a palackok címkéjén feltűntetett „brut” szó a legnemesebb, tiszta, mindenféle mesterséges adalékoktól mentes italt jelenti. Így aztán aligha lehet véletlen, hogy amikor figyelmét egyre inkább a társadalom perifériáján élő emberek – mentálisan sérültek, pszichiátriai kezelés alatt állók, a „normálisak” világába beilleszkedni képtelen legkülönfélébb „különcök”, vagy éppen hajléktalanok, csavargók, bűnözők, büntetésüket töltő rabok – képzőművészeti tevékenysége felé fordította, akkor az általuk létrehozott művészetet éppen az „art brut” kifejezéssel illette. Ebben ugyanis nemcsak az azóta mindenki által így értelmezett „nyers művészet” foglaltatik benne, hanem a legfinomabb italokra értett „tisztaság” is. Vagyis az art brut olyan – persze sokszor valóban kemény, nyers, brutális – művészet, amelynek művelői nincsenek „megfertőzve” semmilyen tanult stíluselmélettel, alkotói technikákkal, csakis a maguk eredeti, „romlatlan” belső intuíciói, érzései, indulatai alapján, a lehető legteljesebb őszinteséggel alkotják műveiket.
Ezt az egyre inkább a figyelem középpontjába kerülő művészetet ma már azonban sokkal inkább – Roger Cardinal műkritikus 1972-es kifejezését használva – outsider artnak, azaz „kívülálló művészetnek” nevezik világszerte. Amerikában ugyanakkor a népművészet körébe sorolják: ma már legnagyobbaknak tartott képviselőinek – a svájci Adolf Wölflinek (1864–1930, aki 1921-ben a képeit összegyűjtő Walter Morgenthaler (1882–1965) pszichiáternek az Egy elmebeteg mint művész című könyve nyomán lett világhírű), az amerikai Henry Dargernek (1892–1973, róla később), vagy a mexikói Martín Ramíreznek (1895–1963, aki 1931-től haláláig amerikai elmegyógyintézetekben élt, és senkivel nem beszélt, csak a rajzaival kommunikált a külvilággal) – az American Folk Art Museum rendezett nagy és sikeres kiállításokat.
Gyógyítók és gyűjtők
Jean Dubuffet (1901–1985) svájci elmegyógyintézetekben találkozott először az ott ápoltak legkülönbözőbb képzőművészeti megnyilatkozásaival, s olyannyira megragadta a tanulatlan alkotók spontán kifejezésmódjának drámai ereje, hogy nemcsak gyűjteni kezdte ezeket a munkákat, de később több kiállításán a saját alkotásai mellett – amelyekre magukra is egyre nagyobb hatást gyakorolt az art brut – be is mutatott számosat ezek közül. 1972-ben alapítványt hozott létre anyaga egyben tartására és feldolgozására, 1976 óta pedig a művek a svájci Lausanne-ban az erre a célra létrehozott Collection de l’Art Brutben kaptak helyet, ahol ma már mintegy háromszáz alkotó több mint tízezer művét őrzik.
Ezeknek az alkotásoknak – és ezen belül is elsősorban a pszichiátriai betegek részben pszichoterápiás foglalkozások során készített munkáinak (hiszen ezek sokkal inkább megőrződnek, mint például a börtönökben, vagy éppen akár az utcán készült művek) – a lausanne-i intézmény mellett ma már komoly kollekciói vannak világszerte. A legrégebbiek egyike a torinói Lombroso Gyűjtemény, amelyik az 1860-as évek óta őrzi együtt az ilyen jellegű munkákat. (Cesare Lombroso (1835–1909) olasz pszichiáter és kriminál-antropológus Lángész és őrület (1898), illetve Zseniális ember (1902) című munkáiban foglalkozott az egészséges és a beteg emberek alkotóképességeinek összehasonlításával.) A Cambridge melletti Asthonban található Adamson Galleryben ma már több mint hatvanezer outsider art-alkotást őriznek, de jelentős a wuppertali Demirel Collection is. Az egyik legismertebb kollekció mégis a heidelbergi Prinzhorn gyűjtemény, amelyet az 1919-ben a klinikára érkezett Hans Prinzhorn (1886–1933) pszichiáter és művészettörténész dolgozott fel először, amikor 1922-ben az ott egybegyűlt alkotások alapján megírta Bildnerei des Geisteskranken (Az elmebetegek képalkotásáról) című úttörő munkáját; de a később róla elnevezett gyűjtemény több mint hatezer darabját azóta több újabb kiadványban is bemutatták.
A másik ismertebb ilyen orvosi gyűjtemény a Bécs melletti Klosterneuburg-Guggingban működő terápiás pszichiátriai intézet kollekciója; az intézmény az 1980-as évek óta Művészetek Háza néven működik, és csakis olyan pszichiátriai betegeket fogad, akik igénylik, vagy legalábbis vállalják a művészetterápiás kezelést. Ennek az új típusú gyógyító kezdeményezésnek az itteni létrehozója és működtetője dr. Leo Navratil (1921–2006) pszichiáter volt, aki orvostudományt, pszichológiát és antropológiát tanult a bécsi egyetemen, s 1946-tól 1986-ig volt a Niederösterreichischen Landeskrankenhaus für Psychiatrie und Neurologie Kloster-neuburg orvosa, majd vezetője. Hosszú éveken át egy sor ápoltjával folytatott művészetterápiás foglalkozásainak eredményeiről számos szakkönyvet írt, Art brut und Psychiatrie. Gugging, 1946–1986 címen pedig orvosi megjegyzéseivel és számos dokumentumfotóval együtt két vaskos kötetben kiadta ápoltjainak képzőművészeti munkáit (Verlag Christian Brandstätter, Wien-München, 1997). De ő volt az is, aki egyik betegét, a szájpadlástorzulással született, és ennek, valamint emiatti számos operációja következtében csak komoly nehézségek árán beszélni tudó Ernst Herbecket (1920–1991), aki 1946-tól haláláig állt elmegyógyintézeti kezelés alatt, rávette, hogy leírt szavakkal, versekben fejezze ki önmagát. Navratil később ki is adta Herbeck írásait, s ezek alapján Ernst Jandl (1925–2000), a világszerte elismert osztrák költő a 20. századi osztrák líra egyik legnagyobb alakjának nevezte az intézetben alkotó „kollégáját”. (Herbeck verseit 1996-ban Lenni mert nem lenni címmel magyarul is kiadták Báthori Csaba fordításában.)
Azt pedig, hogy ezek iránt a művek iránt egyre nagyobb figyelem irányul nemcsak a pszichiátriai szakma és a művészettörténészek, de a műkedvelő közönség felől is, mi sem mutatja jobban, mint hogy a világ egyik vezető aukciósháza, a Christie’s 2003-ban New Yorkban megrendezte a világ első kizárólag outsider art-művekből összeállított árverését, ahol a kalapács alá vitt alkotásoknak 78 százaléka elkelt, az összbevétel 1,1 millió dollár volt, s egy Ramirez-képért százezer, egy Darger-munkáért pedig 89 625 dollárt fizettek ki.
A zártosztálytól a Tárt Kapuig
Magyarországon először az 1910-es években dr. Selig Árpád (1880–1929) lipótmezei intézeti másodorvos kezdte el módszeresen gyűjteni elmebetegek képzőművészeti alkotásait. Amikor 1926-ban kinevezték az Angyalföldi Elme- és Ideggyógyintézet főorvosának (majd később igazgatójának), addigi gyűjteményét is odavitte magával. Távozása után a Lipótmezőn Fabinyi Rudolf (1879–1936) és Nyírő Gyula (1895–1966) pszichiáterek folytatták a gyűjtést, Selig pedig, aki természetesen új munkahelyén is megőrizte az ott a vezetése alatt készült műveket, később egyesítette a két kollekciót, sőt vidéki intézetek anyagait is beleolvasztotta. Az alkotásokból 1928-ban rendeztek először nyilvános kiállítást, s 1930-tól Angyalföldön állandó bemutató is nyílt az anyagból. Ez 1931-ben alapítója tiszteletére felvette a Selig Múzeum nevet, s bekerült a magyarországi múzeumok hivatalos listájába.
1918 és 1946 között Reuter Camillo (1874–1954) pécsi ideg- és elmeorvos is gyűjtötte pszichiátriai ápoltak alkotásait, ezt az anyagot később dr. Jakab Irén egészítette ki és dolgozta fel 1956-ban Martyn Ferenc (1899–1986) festőművész segítségével.
A Selig Múzeum műtárgyai 1940-ben kerültek vissza Angyalföldről a Lipótmezőre, a háború során és az azt követő hányattatások, költöztetések közepette azonban a művek jelentős része megsemmisült, illetve elkallódott; ma már az eredeti Selig-kollekciónak csak nagyjából egyharmada van meg a gyűjteményben. Az anyag csak 1950-ben került újra elő, akkor is csak véletlenül, egy padlásfeljáróba beszórva. A gyűjtemény tudományos feldolgozása csak 1988-tól kezdődött meg, s ugyanakkortól volt látható ismét a művekből összeállított állandó kiállítás. 1990-ben a teljes anyagot védetté nyilvánították, 1992-ben pedig a gyűjteményt kezelő Plesznivy Edit művészettörténész szerkesztésében megjelent a Pszichiátriai Képtár-Múzeum kétnyelvű – magyar és angol – katalógusa, benne a gyűjtemény történetével, a képek pszichiátriai-kórtani elemzésével és az állandóan látható agyag csaknem másfélszáz művének (igaz, jórészt csak kisméretű, fekete-fehér) reprodukciójával.
Mindeközben a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikáján 1991-ben létrehozták a klinika korábbi legendás igazgatójáról elnevezett Moravcsik Alapítványt, amely kiemelten támogatta a betegek művészetterápiás alkotómunkáját; az itt születő alkotásokat 2006 óta rendszeresen ki is állítják. (Dr. Gerevich József addiktológus azonban már a 80-as évektől kezdve vezetett az intézet Kálvária téri úgynevezett nappali szanatóriumában drogfüggőknek kreatív művészetterápiás foglalkozásokat; csak egy apró adalék az akkori kultúrpolitikához: a később legendássá lett URH együttes is ebben a „klubban” adta első koncertjét, amire úgy kerülhetett sor, hogy az együttest vezető Menyhárt Jenő – legalábbis papíron – maga is ápolt volt.) Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) pedig 2004-ben nyitotta meg a Lipótmező egyik épületében a Tárt Kapu Galériát, ahol folyamatosan mutatták be a náluk kezelt betegek kreatív foglalkozások során készített alkotásait.
Új intézmény születik
Mint azonban ismeretes, a magyarországi egészségügy átszervezése során az OPNI lipótmezei kórházát is bezárták, s a gyűjtemény sorsa bizonytalanná vált. Végül hosszas egyeztetések után – nem utolsósorban az intézet utolsó igazgatójának, dr. Nagy Zoltánnak a szorgalmazására – a múzeum képzőművészeti anyagát a Magyar Tudományos Akadémia vette át, a gyűjtemény az intézmény Művészettörténeti Kutatócsoportjának a kezelésébe került, s az MTA Teréz körúti épületében talált új, remélhetőleg immár végleges otthonra.
A Battyhány-palota hátsó frontjának IV. emeletén a gyűjteménynek már az akadémia által kinevezett új kezelői, Perenyei Monika és Faludy Judit művészettörténészek fogadnak. A vasrácsos ajtó mögötti folyosóról kétoldalt egykori irodahelyiségek sora nyílik, amelyek már átépítve, technikailag megújítva, frissen meszelve, újracsiszolt padlóval várják az új intézmény működésének megindulását. Az egyik raktárhelyiségben már működnek a síneken gurítható képtartó-állványok, rajtuk már kicsomagolva függ a festmények jó része. Egy másik szobában fémpolcokon sorakoznak a kerámiamunkák, a faragványok; de van itt meglehetősen egyedi papírmasé-korona is. Ugyancsak ebből az anyagból készítették egykori ápoltak a lipótmezei épületkomplexum hatalmas, teljes, méretarányos makettjét; ez azonban a sok költöztetés miatt most nagyon rossz állapotban van – persze szeretnék majd rendbe hozatni. A grafikák nagy része egyelőre még dobozokba csomagolva várja az elhelyezést; bár már szereztek egy grafikatároló-szekrényt, még nem tudták ideszállítatni.
Még bútoraik sincsenek: az egyik szobában mindössze a gyűjtemény részét képező, dúsan faragott neobarokk karosszékekbe tudunk helyet foglalni; állítólag ezeket is egy egykori ápolt készítette. Ezekben (mi tagadás, meglehetősen kényelmetlenül) ülve tudom meg a két művészettörténésztől, hogy az Egészségügyi Minisztérium tízmillió forintos támogatást adott a gyűjtemény új, szakszerű elhelyezéséhez, a többi szükséges pénzt az MTA tette hozzá a felújításhoz, a folyamatos berendezkedéshez. A tervek szerint az anyagot a teljes feldolgozás után az egyik erre a célra kialakított nagyobb helyiségben időszakos kiállítások formájában fogják bemutatni, és bár a gyűjtemény – elsősorban személyiségjog-védelmi okok miatt – nem lesz teljesen nyilvános, de akár a pszichiátria, akár a művészettörténet felől érdeklődő kutatóknak mindenképpen a rendelkezésére áll majd. Mint az intézmény munkatársai elmondják, szeretnék az egész anyagot, illetve később majd a különböző hazai – és esetleg külföldi – társintézményekét is számítógépre tenni, hogy a majdani kutatószobákban bárki hozzáférhessen. Természetesen lesz itt majd szakmai könyvtár is, a „konferenciaszobában” pedig rendszeresen rendezvényeket, szakmai megbeszéléseket szeretnének tartani. Az anyagok megfelelő kezelését és tudományos feltárását egy nemzetközi tanács felügyeli, amelynek elnöke a gyűjteményt korábban kezelő és jelenleg legalaposabban ismerő Plesznivy Edit, tiszteletbeli elnöke pedig a ma már az Egyesült Államokban élő dr. Jakab Irén, aki nem mellesleg a Pszichiátria és Művészetek Világszövetségének az elnöke.
A gyűjtemény maga jelenleg mintegy ezeregyszáz tételt számlál, ezek közül nagyjából ezer van katalogizálva: az összes festmény és grafika, valamint a kerámiatárgyak egy része. (A műtárgyak mellett részei az anyagnak még a gyűjtemény és a múzeum történetére vonatkozó különböző dokumentumok, fotográfiák is. De itt vannak az OPNI és jogelődje összes igazgatóinak portréi is; a legutolsót éppen Gyémánt László festette.) A különböző hazai pszichiátriai intézetekben kezelt egykori „profi” művészek közül mások mellett például Pál Istvánnak (1888–1939, aki 1929-től egy évet töltött elmegyógyintézetben, majd gyógyulatlanul távozott), vagy Bártfay József Árpádnak (1865–1937, ő 1891-ben Münchenbe ment festészetet tanulni, ahonnan súlyos idegbetegként tért haza, s élete végéig a balassagyarmati kórházban ápolták) az alkotásai találhatók meg itt. A művészettörténetileg talán „legértékesebb” darab Nemes Lampérth József (1891–1924) egy tussal készített női aktja; a művészt schizophrenia paranoides diagnózissal kétszer is, először 1919-ben, majd 1922-ben kezelték az intézményben; a második alkalom után a sátoraljaújhelyi elmegyógyintézetbe szállították, ahol nem sokkal később meg is halt. (A gyűjteménynek a háború alatti-utáni vesztességeit jól jelzi, hogy az egykori angyalföldi Selig Múzeum katalógusában a festőnek még négy tusrajza szerepelt.) A Lipótmező egykori képzőművész-betegei közül persze alighanem Gulácsy Lajos (1882–1932) a legismertebb: csakhogy ő, bár 1917-től egészen haláláig vissza-visszatérő, illetve utolsó kilenc évében már folyamatosan bentlakó betege volt az intézménynek, állapota súlyosbodásával már egyáltalán nem alkotott, így tőle nem kerülhetett itt készült mű a gyűjteménybe…
… Amelynek egy részét egyébként nemrégiben a nagyközönség is láthatta: a Magyar Nemzeti Galéria Belső utak képei című tavaly őszi kiállításán ugyanis innen válogattak mintegy ötven festményt és grafikát, amelyek osztrák művészetterápiás műhelyekből (közte a már említett guggingiból) érkezett alkotásokkal voltak együtt láthatók.
A Vivien lányok „apja”
Befejezésül pedig lássunk egy par excellence outsider art-művészt, a ma egyik legismertebbet a világból, hogy az ő példájából talán jobban megérthessük ennek a különleges művészeti ágnak a „sajátosságait”. (Őt magát és munkásságát Magyarországon először Halász Péter (1944–2006), sokáig Amerikában is élt színész, rendező, író tette ismertté; az alábbi összeállítás jórészt az ő ez irányú munkáira támaszkodik.)
Henry Darger 1892-ben született Chicagóban egy Németországból betelepült szabómester fiaként. Három éves, amikor anyja belehal húga szülésébe. Apja, aki nagyon azt szeretné, hogy fia már „igazi” amerikai lehessen, már hat éves kora előtt megtanítja írni-olvasni; utóbbit az amerikai polgárháború történetének alapos megismertetésével. Így a fiú az iskolába kerülve igencsak unatkozik; órák alatt egyetlen szórakozása az ablakon át az időjárás alapos megfigyelése. Apja betegsége miatt nyolcévesen árvaházba kerül, s tizennégy éves, amikor apja 1907-ben meghal.
A következő évben Henry megszökik az árvaházból, s elmegy a chicagói St. Joseph kórházba takarítónak; ettől fogva 1963-as nyugdíjazásáig itt dolgozik, minden nap tíz órát. Utána hazamegy, útközben a kukákból képeslapokat, színes újságokat, reklámokat gyűjtöget. Rendszeresen templomba jár, mindig ugyanabban az étkezdében eszik, mindenkinek köszön, de soha senkivel nem beszélget. 1972-ben már annyira fáj a lába, hogy nem tudja elhagyni többé a lakását, mivel már nem tud felmenni az oda vezető lépcsőkön; ekkor beszállítják egy elfekvőbe, ahol hamarosan meghal. Mivel nincs senkije, az állam temetteti el, jeltelen sírba.
Bérlakását, amelyben hatvan éven keresztül lakott, ki kell üríteni. S ekkor történik a csoda. A lakás tulajdonosa, Nathan Lerner, a Moholy-Nagy László alapította New Bauhaus munkatársa ugyanis a lakásban, bár ágyat ugyan nem, mindössze egy rozzant, madzagokkal összekötözgtett hintaszéket, de sok minden mást talál. Például egy „naplót”: több ezer oldalnyi feljegyzést harminc éven át vezetve a napi időjárásról. Egy ötezer oldalas önéletrajz-írást, amelynek azonban mindössze alig kétszáz-kétszázötven oldala szól Henry Darger életének az eseményeiről, a többi magyarázatokat tartalmaz ahhoz a pontosan 15 143 oldalas, írógéppel írt regénykézirathoz, amelynek a címe In the Realm of the Unreal – The Story of the Vivian Girls, in What is Known as the Realms of the Unreal, of the Glandeco-Angelinnian War Storm, as caused by the Child Slave Rebellion (A Vivien lányok története, avagy a gyerekrabszolga-lázadás következtében dúló Gladeco-Angelénia háború viharáról a Képzelt Birodalomban). A kéziratokon kívül festmények is vannak a lakásban, és egy hatalmas, több száz oldalas, háromszor egy méteres lapokból álló „füzet”, telefestve. A képek egytől egyig illusztrációk a regényhez (illetve néhol inkább a szöveg tűnik egy-egy kép aprólékos leírásának).
A történet – a szöveg és a képek – egy iszonyatos, véres háború históriája, amelyben tizenéves gyermekrabszolgák kelnek fel kegyetlen elnyomóik ellen. A képeken és a leírásokban állítólag legalább egymillió (!) borzalmasabbnál borzalmasabb kínzás, gyilkosság, haláleset van megörökítve. A festményeken a képeslapokból, reklámokból kimásolt arcú kislányoknak rendszerint fiú nemi szervük van, másutt kosszarvuk, vagy éppen hosszan kígyózó farkuk. Körülöttük sokszor láthatók védőangyalaik, ezek a különös, színes pillangószárnyú, néha ugyancsak szarvas teremtmények, akik ugyanolyan kegyetlenek a gyermekek bántalmazóival, mint azok a gyermekekkel.
Darger képeiből megtalálásuk óta szerte a világban számos kiállítást rendeztek, a regény egyes részleteit is kiadták, a szerző munkásságáról monográfiák jelentek meg. Az 1997-es Oscar-díjas Jessica Yu 2004-ben 85 perces animációs filmet készített Darger képeiből. Lerner újratemette Dargert, ezúttal már jelzett sírba. Egyesek ugyan megpróbálták Dargert kapcsolatba hozni egy, az 1920-as években történt, máig felderítetlen chicagói pedofil gyermekgyilkossággal, ám kiderült, nem lehetett köze hozzá. Nevének beírására a legismertebb netes keresőprogram 115 ezer találatot ad ki. „Művész vagyok, hosszú évek óta, és alig bírok a lábamon állni, mert térden állva festem a hosszú képeimet – írta magáról a már idős Darger. – Időnként megpróbálok leülni, amikor a fájdalom elkezdődik. Nem úgy, mint a legtöbb gyerek, én gyűlöltem meglátni azt a napot, amikor felnőtt leszek. Sohasem akartam. Azt kívántam, hogy örökké fiatal maradjak. Most meg felnőtt vagyok, öreg és nyomorult. A fenébe.”