A múzeum, amilyennek az építészek álmodták
Gondolatok A Szépművészeti Múzeum bővítésének pályázatáról Reimholz Péter emlékére
MúzeumCafé 14.
Az 1906-ban megnyílt Szépművészeti Múzeum nagy felújítása 1985-ben kezdődött el. Az építész, Mányi István feladata a műszaki felújításon túl az volt, hogy helyet találjon a múzeumi üzem megnövekedett funkcióinak, műtárgyraktáraknak, restaurátor-műtermeknek, az épület karbantartásával, a kiállítások rendezésével kapcsolatos műhelyeknek, s munkaszobákat hozzon létre, mert a múzeum szakalkalmazottainak és segédszemélyzetének a létszáma az eredetinek mintegy hússzorosára nőtt. Az építész szándéka volt az is, hogy visszaállítsa a múzeum eredeti tereit. Az épület bővítésének természetes iránya a mélyföldszint volt, amelynek csak töredékét használták ki 1906-ban. A meglévő folyosók közt a nagy csarnokok alápincézésével jól használható új terek jöttek létre. Ez a program a helyreállítás két fázisában nagyobbrészt megvalósult, de egy lényeges üteme még ma is hátra van.
Az igazgatás – mint ezt Mojzer Miklósnak a Művészettörténeti Értesítőben 1994-ben megjelent (3-4. szám, 297-302 oldal), és a felújítás logisztikáját kifejtő tanulmánya tanúsítja – arra törekedett, hogy a múzeum működése folyamatos legyen. Ezért került sor új könyvtár építésére a közeli Szondi utcában – a művészettörténész szakma és az egyetemi hallgatók örömére, s a múzeumban dolgozó művészettörténészek bánatára. A Hősök terére néző előcsarnok és a görög templomokat idéző épületrészek alatt, új kiállítóterek között a múzeumlátogatók kényelmét és kiszolgálását szolgáló ruhatár, múzeumi könyvesbolt és kávézó is létrejött, mert ilyeneket Schickedanz Albert épülete egyáltalán nem tartalmazott. Az ezredfordulót követő, nagy tömegeket vonzó nagy kiállítások – elsőként a Monet és barátai című tárlat 2003-2004-ben – idején azonban ezek olyan szűknek bizonyultak, hogy az a kiállítások sikerét veszélyeztette.
A nagy kiállítások sikere megmutatta, hogy Budapesten is megszületett a képzőművészetek új közönsége, s ezzel a múzeumok esélyt kaptak arra, hogy a kulturális életnek a színházakkal és a hangversenytermekkel azonos fontosságú helyeivé alakuljanak. Erre az esélyre reagált a múzeum új vezetése, amikor csokorba gyűjtötte azokat a funkciókat, amelyek a nagy, változó kiállításokhoz kapcsolódnak, szolgálják a közönség tájékoztatását, fogadását és kényelmét.
Hamarosan kiderült, hogy ez a program terjedelmes, csak az épületen kívül valósítható meg, és hogy megfelelő helye a Hősök terén, a múzeum előtt, a föld alatt van. Hamarosan kiderült az is, hogy a feladat finanszírozása meghaladja a kulturális kormányzat teherbíróképességét, közeli megvalósításának pedig feltétele, hogy az Európai Unió valamelyik fejlesztési programjához illeszkedjék. És mert az Unió a múzeumok fenntartását és bővítését a tagállamok feladatának tartja, az idegenforgalom fejlesztését viszont támogatja, azt tanulmányozták, hogyan lehet a programot a Hősök tere minden látogatójának elérhető és csak a múzeum látogatói számára szolgáló funkciókra, azaz pénztáron kívüli és pénztáron túli funkciókra osztani. Ennek a feladatnak a megoldására, s persze a tervezett funkciók jó elhelyezésére, a műszaki követelmények körvonalazására és a pénzügyi igények tisztázására kérte fel Hiller István 2004-ben a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatot. A múzeumban létrehozott projektiroda és a Szakszolgálat vezető építésze, Szécsi Zsolt előbb tanulmánytervet készítettek, aztán azt építési engedélyi tervvé fejlesztették, s ez képezte az alapját a 2007 tavaszán meghozott kormánydöntésnek, amely a Szépművészeti Múzeum bővítését a támogatott európai uniós programok közé sorolta. Megjegyzendő itt, hogy az európai uniós támogatások mostani ciklusában csupán egyetlen további budapesti program valósul meg: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem felújítása.
Az elkészült terv műszaki megoldásai jók voltak, az építészeti megfogalmazása azonban kevésbé. Ezért a múzeum létrehozott egy művészeti tanácsot a kérdés megoldására. A tanácsnak először a tervezés időrendjére kellett megoldást találnia, mert a projekttervezés – ez a szinte új feladatféleség – a hagyományos építészeti tervezés idejét is jórészt elfogyasztotta. Nem volt hát idő nyilvános építészeti pályázat meghirdetésére, ezért úgy határoztak, hogy tervezőtársat keresnek, olyan építészt, aki bekapcsolódik a tervezési munkába, hajlandó a kidolgozott program, a műszaki és pénzügyi keretek elfogadására, s e szűk keretek közt képes önálló építészeti gondolatokat alkotni és megvalósítani. Érett építészeket választottak tehát, olyanokat, akik a Szépművészeti Múzeum bővítéséhez mérhető összetett feladatokat oldottak meg. A művészeti tanács a múzeum és a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat igazgatójának vezetésével jött létre, s az építészeket velük egyetértésben a tanács tagjai: Eltér István, Fegyverneki Sándor, Reimholz Péter és Dávid Ferenc (jelen sorok írója) kérte fel tervjavaslatok készítésére.
A felkért építészek a következők voltak: Balázs Mihály, Bán Ferenc, Ferencz István, Janáky István, Karácsony Tamás, Mányi István és Vasáros Zsolt. A feladat az volt, hogy a múzeum előtti járda alatt, mintegy 6000 négyzetméter alapfelületen hozzanak létre egy mintegy 1000-1100 négyzetméteres kiállítóteret, előadótermet és kreatív foglalkoztató termeket, éttermet és kávézót, múzeumi üzletet, előcsarnokot pénztárral és ruhatárral, valamint higiéniai helyiségekkel, oldják meg a kiállításra érkező műtárgyak beszállításával kapcsolatos feladatokat, tervezzék meg a Hősök tere, a múzeum új és régi része közötti közlekedést, alkossák meg a bővítés sajátos arculatát úgy, hogy az mind a Hősök terével, mind a Szépművészeti Múzeum régi épületével kapcsolatot alkosson.
Javaslataik, amelyeket öt hét – 2007 december 20. és 2008 február 4. – között készítettek, megragadóan szemléletes képet adnak a magyar építészek középnemzedékének problémalátásáról és építészeti invenciójáról. Az itt következő sorok néhányat bemutatnak és méltatnak közülük, csak olykor kritizálnak, és természetesen nem képviselik a szakmai bírálat összetett és gyakorlatias szempontsorát.
Ferencz István és Janáky István terve a Szépművészeti Múzeum régi épületéhez való viszonyt tekintette a bővítés központi elemének. Ferencz István a Hősök terét szinte szakrális együttesnek látja, amelyben a múzeumépület antik mintára való formálása a nemzeti és egyetemes eszme azonosulása. Ezért a múzeum épületét továbbépíti, középrizalitját megnöveli, díszlépcsőjét kettétolva teszi még ünnepélyesebbé. A portikusz szintjén kialakuló nagy sík a Hősök tere járható felületét növeli meg. A felületbe beléhasított udvarok a földalatti múzeumrésznek adnak természetes fényt, a körülöttük vezető széles lépcsők pedig a Szépművészeti Múzeum nagy és ünnepélyes lépcsősorait ismétlik-folytatják. A terv – Reimholz Péter szellemes megfogalmazásával – „az építészeti-műemlékvédelmi közgondolkodás határait feszegeti – huzigálja az oroszlán bajszát”. A középkor nagy építőpáholyaiban a megbízott mesterek felesküdtek arra, hogy a régi terveket használják, s aszerint építenek tovább, a barokk nagy épületkomplexumainál is gyakori, hogy a bővítés a meglévő részek architektúráját ismétli. Ferencz István szép terve a modernség immár klasszikus dogmájával, az új időknek megfelelő új forma keresésével vitázik, a „reakciós” álláspont – milyen elfeledett szó – vegytiszta megfogalmazása.
Janáky István terve a historizáló építészet kritikája. Bronzzal fedett tejüveg háza választékos anyaghasználatával és egyszerű tömegével mintegy ellenpontja a Szépművészeti Múzeum faragott kőtömegének. Architektúrája a maga módján éppoly időtlen, mint a múzeumé, ha azt antik épületek újraépítésének fogjuk fel. A régi épület porti-kusza elé emelt új ház hatásvadásznak, bombasztikusnak mondja a díszlépcsőt és a timpanonnal zárt oszlopcsarnokot, s mintegy felváltja azt a nagyon egyszerű architektúrájú új épülettel. Az építészeti kritikának ez a módja azonban túl radikális: nem ellenpontot képez, hanem csonkítja a múzeum látványát a díszlépcső teljes- és az oszlopsor részleges elfedésével. A gyönyörűen rajzolt tervlapok jól illenek Janáky életművének az építészet lényegét elemző írott-rajzolt részébe.
Bán Ferenc a múzeum jelentős bővítésének föld feletti megjelenítését állítja a terv középpontjába. Üvegkristálya a Hősök tere egy hátsó szögletét foglalja el, s ott alkot önálló entitást, majd összekapcsolja azt a múzeum portikusza elé lépő, mozgatható nyúlványával, valamint a főlépcsőre vezető üvegátjáróval. A dekonstruktív architektúra kételemű, a tört kristályformák üvegén át masszív épített tömegek sejlenek fel. A belsőben a nagyon magas, illetve mély terek hatása örvénylő. Az épület elszigetelt a téren, s a régi architektúrákkal való erős stilisztikai különbsége tartalmi indoklást is kívánna. Ehhez az üveghegy tárgya, az auditorium nem elég, mert az a múzeum programjának csak járulékos része.
Balázs Mihály terve a föld alá helyezett múze-um szimbolikáját tartotta a legfontosabbnak, s ezt műleírásának bevezető soraiban így fogalmazta meg: „Az építészeti tervezés nem az egyes funkciók, térrészek praktikus és esztétikus egymás mellé rendelése csupán, hanem mindenekelőtt egy gondolati konstrukció téri megjelenítése, rendezett, kulturált új szellemi-fizikai környezet létrehozása. A terv alapgondolata, hogy a meglévő épületet új kontextusba helyezi, ház és környezet, kultúra és ember kapcsolatát értelmezi újra. A vágyott tökéletes kultúra csak a természettel való szoros együttlétben létezhetett és létezhet a jövőben is.” Ennek jegyében határozta meg a kert, a kút és a kagyló tartalmait, amelyekre terve formái utalnak, s a megfogalmazott egységet illesztette a Hősök tere elemzett egységébe. Épülete a múzeum elé helyezett, emelkedő kagylóforma, a tetején kerttel, amelyben kút köré tekeredik a mélységbe vezető lépcső. A tiszta forma következetes alaprajzi elrendezéssel társul, minden fontos elem a kagylóban van, kagylóformájú a nagy kiállítótér is, s minden járulékos elem a kagyló és a múzeumépület közötti területen helyezkedik el. A megragadó kompozíció azonban túlságosan önálló entitásként viselkedik a téren, s a parabolaívre, azaz egy másodlagos geometriai elemre szerkesztett kompozíció is szemben áll a Hősök tere más építményeinek egyszerű formálásával.
Mányi István és Karácsony Tamás terve reagál a legpontosabban arra a tényre, hogy a Szépművészeti Múzeum nagy portikusza az építészeti kompozíció központi eleme, s az marad akkor is, ha a múzeumbővítés más bejáratot is szükségessé tesz. Mindketten a múzeum Dózsa György úti szélén helyeztek el olyan toronyszerű építményt, amely az új létesítmény bejáratát tartalmazza, azon a sarkon tehát, amellyel a város felől érkezők először találkoznak. Ez a két terv tehát világosan és egyszerűen reagál a program kettős tartalmára, arra, hogy annak bő fele a Hősök tere valamennyi látogatója számára nyitott, azaz a múzeumi pénztár előtti, s onnan léphetnek tovább, a múzeumba magába, a bővítményében lévő változó kiállításba, vagy a régi épületbe. Az új építészeti hangsúly, amelyet az eddig felsorolt tervek a portikusz és a díszlépcső elé, vagy mögé, azaz a viszonylag eldugott hátsó térrészbe helyeztek, itt is a Hősök tere hangsúlytalanabb részére esik, arra azonban, amely kevésbé formált, a tengelyes kompozícióban csak alapvonalként működő, ahol tehát egy új elem elfér.
Mányi István tervének egész elrendezése mutatja azt a tényt, hogy a régi épület és a bővítmény funkcióit milyen jól ismeri. A két terv között a bírálók Karácsony Tamás kompozíciójának egységére, s egyetlen formalátásból származó részleteire tekintettel tettek különbséget.
Karácsony Tamás tervének legmegragadóbb vonása, ahogy az épület földalatti mivoltára reagál: sokhelyütt felmetszi épületének tetejét és belső födémét is, s mintegy fénnyel itatja át annak valamennyi közterét. A felső födém felmetszésével a földalatti szinten sétáló újra és újra a Szépművészeti Múzeum homlokzatának egy-egy szeletét pillantja meg, s ezzel a régi épületet belevonja, beleszerkeszti a maga épületrészének látványába. Karácsony építészete a szó rég megszokott értelmében konstruktív, s annak legszokottabb jelzőjével illethető: tiszta, de egyáltalán nem szigorú. Mindkét szintje a hosszú térség tengelyében alkot széles séta-térséget, s az elágazásokban helyezi el a különböző részfunkciókat. A hosszú tér eleje és vége a leginkább megvilágított, s ezekben a fénykutakban szellemes és változatos elrendezésű lépcsők vannak. A harmadik, a legnagyobb lépcsőház a múzeum portikusza alatt van, olyan pillérek között, amelyek a portikusz oszlopai gyökerének hatnak. Ez a terv számol a legkövetkezetesebben azzal, hogy az új létesítmény a réginek bővítménye, s hogy a múzeum látogatóinak a régi épületbe, a gyűjteményekbe való eljutása, a régi épület reprezentatív és gyors megközelítése az egyik legfontosabb építészeti feladat. Ezt az igényt a portikusz alatti díszlépcső mögött a régi előcsarnokba vezető két nagy lift szolgálja. Karácsony a Szépművészeti Múzeum díszlépcsőjét is bejáratként kezeli, s a lépcső egy szeletének lebillentésével vonja be a közös új forgalomba. A bővítmény súlypontja a változó kiállítások új terme, amely fölválthatja a régi épület erős történeti architektúrájával és gazdag színeivel a kiállított tárgyakat elnyomó helyiségeit. Karácsony tervének ez is erőssége: terme jól szakaszolható, kellően dobozszerű és változó belmagasságaival mégis karakteres.
A Dózsa György út sarkán kialakított új bejárat a Hősök terén áll, s jel-fontosságú. A nonfiguratív szobrászat egyik doyenje, Megyik János formálja meg. Terve a bővítmény építészeti koncepciójának folytatása: álló formában ismétli meg annak zárt és nyitott elemekből alkotott kompozíció-ját. A lemezekből és velük egyforma fontosságú közökből formált ház síkjai a múzeumépület és a Hősök tere geometriáját egyesítik. Megyik a geometria egyik görög nagyját idézi: a kereket a küllők és a küllők köze együtt alkotja.
A pályázat elérte célját: a feladatot nagyszerű alkotók elemezték, s közöttük volt az is, aki azt mélyen érti, és művészi módon formálja meg.
Reimholz Péter emlékére
Életének 68. évében elhunyt Reimholz Péter Kossuth- és kétszeres Ybl-díjas építész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára, a magyar kortárs építészet egyik meghatározó alakja. Reimholz Péter diplomáját a Magyar Iparművészeti Főiskolán szerezte, az Iparterv, majd a Magasépítő Tervező Vállalat építésze, majd vezetője volt. A Műegyetemen, majd évtizedekig az Iparművészeti Egyetemen (ma MOME) tanított. 1975-ben a budapesti Domus Áruház tervezéséért, 1994-ben életművéért tüntették ki Ybl-díjjal, 2000-ben Kossuth-díjjal ismerték el iskolateremtő tervezői és oktatói tevékenységét. 1999-ben és 2000-ben Budapest építészeti nívódíját nyerte el. Reimholz Péter tagja volt a Szépművészeti Múzeum bővítésére beérkezett tervjavaslatokat elbíráló Tanácsadó testületnek is.