A múzeumi rendszer megváltozása nyomán átalakuló feladatok
MúzeumCafé 41.
A 2012. évi CLII. törvényt az Országgyűlés 2012. október 8-i ülésnapján fogadta el, szövege a Magyar Közöny 2012. évi 140. számában jelent meg. Ez a törvény tulajdonképpen nem más, mint a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény módosítása. Mostani témánk szempontjából az az érdekes benne, hogy hatálya kiterjed „a muzeális intézményekre, fenntartóikra és foglalkoztatottaikra, a kulturális örökség muzeális intézményekben őrzött elemeire, valamint a muzeális intézmény szolgáltatásait igénybe vevőkre, továbbá a kulturális örökséggel foglalkozó egyéb szervezetekre, kép- és hangarchívumokra” is.
A muzeális intézmények rész a következő 37/A. paragrafussal egészült ki: „Az e törvényben meghatározott, a kulturális javak védelmével összefüggő célok megvalósításának legfontosabb letéteményesei a muzeális intézmények.” Ezekről a következőket foglalja össze a szöveg: „A muzeális intézmény a társadalom szolgálatában áll, a közösség számára nyilvános, a közösségekkel, településsel aktív kapcsolatot tart, alaptevékenysége körében nem gazdasági haszonszerzés céljából jön létre, a kulturális javakhoz széles körű és egyenlő hozzáférést biztosít.” Részletesebben: „A muzeális intézmény rendelkezik a szakmai besorolása szerinti követelményszint biztosításához szükséges tárgyi és személyi feltételekkel, amely által ellátja az e törvényben meghatározott feladatokat. A muzeális intézmény a kulturális javakhoz való hozzáférés biztosítása érdekében a kulturális javak egységes szaktudományos szempontok szerint, tudományos szaktevékenység keretében kialakított, nyilvántartott és dokumentált együttesét őrzi, gondozza és kiállításon bemutatja; biztosítja a kulturális javakhoz kapcsolódó kutatási tevékenység lehetőségét, kultúraközvetítő, közművelődési tevékenységével hozzájárul az egész életen át tartó tanulás folyamatához, közművelődési rendezvényeket és egyéb programokat rendez, együttműködik a nevelési-oktatási intézményekkel és múzeumpedagógiai programjaival segíti az iskolai és az iskolán kívüli nevelés céljainak elérését, elvégzi a kulturális javak múzeumpedagógiai célú feldolgozását, folyamatosan megújuló múzeumpedagógiai és múzeumandragógiai programkínálatot biztosít, az intézmény turisztikai vonzerejének felhasználásával, a látogatóknak nyújtandó szolgáltatásokkal helyi és országos szinten elősegíti a gazdaság élénkítését.” Szükséges volt teljes terjedelmében idézni a meghatározást, mivel a korábbi törvényszöveggel összevetve ez az összefoglaló olyan elemekkel – szolgáltatás, gazdaság élénkítése – egészült ki, amelyek nyilvánvalóan újfajta feladatokat jelentenek a muzeális intézmények számára. Amelyeknek amúgy – fenntartójuktól függetlenül – együtt kell működniük egymással, valamint a kulturális örökség más értékeit gondozó intézményekkel, „így különösen a könyvtárakkal, a levéltárakkal és a közművelődés intézményeivel, továbbá a tudományos köztestületekkel, a köz- és a felsőoktatás, valamint a szakképzés intézményeivel”.
A gyakran „múzeumi rendszerváltásnak” is nevezett eseményt azonban hónapokkal a törvény elfogadása előtt hozott 1094/2012. (IV. 3.) kormányhatározat előzte meg, amely egy fél évszázados rendszer megszüntetését eredményezte. A megyei múzeumi szervezetek megszüntetése új helyzetet teremtett a vidéki múzeumok életében. A törvény a szakmai besorolásról is határozott, így közérdekű muzeális kiállítóhely és közérdekű muzeális gyűjtemény mellett ötféle múzeumtípust különböztet meg: tematikus, területi és megyei hatókörű városi múzeum, országos szakmúzeum és országos múzeum.
A változások fő indoka az volt, hogy a múzeumok, muzeális intézmények kerüljenek vissza az őket létrehozó közösségekhez. Ez egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnik, ám a megyei múzeumi szervezetek fél évszázada alatt a tag-intézmények – többségükben a mára önállósodott területi múzeumok – kapcsolódása az anyaintézményhez, és függése attól, a múzeumi alapfeladatok vonatkozásában meglehetősen bonyolult helyzetet teremtett.
Ami a fenntartói oldalt illeti, az állami támogatás mellett az önkormányzatok is kötelesek anyagi támogatásban részesíteni muzeális intézményeiket, ami az eddigi tapasztalatok szerint nem mindenhol történt meg. Meglehetősen könnyűvé tette viszont a törvény szövege a működési engedélyek visszavonását, ami akkor lehetséges, ha a muzeális intézmény fenntartója nem tudja biztosítani a folyamatos és rendeltetésszerű működéshez szükséges személyi és tárgyi feltételeket, ha a fenntartó a muzeális intézményt a továbbiakban nem ekként kívánja működtetni, vagy meg kívánja szüntetni. Az első esethez hozzáteszi a törvény, hogy amennyiben ez bekövetkezik, a működési engedély visszavonására irányuló eljárást a miniszter hivatalból is megindíthatja. A dolog tehát egyszerű: ha a fenntartó nem tudja működtetni, hát nem működteti, és megszűnik az intézmény. Az ott őrzött javak a működési engedély visszavonásával elhelyezhetők nem muzeális intézményben is; ebben az esetben a miniszter szakfelügyeleti vizsgálatot rendel el, amelynek során – indokolt esetben! – a szakfelügyelő javaslatot tehet a javak védetté nyilvánítására vagy múzeumi megőrzésükre. Mindez azonban nem érinti a kulturális javak tulajdonjogát.
A szolgáltató múzeum modelljéhez hozzátartozik, hogy az állam és a települési önkormányzat fenntartásában működő múzeum szabad kapacitásai terhére kiállítások rendezésével, kulturális javak kölcsönzésével és tudományos, állományvédelmi, közönségkapcsolati tevékenységgel összefüggő szolgáltatást nyújthat. Kötelező a törvény szerint a küldetésnyilatkozat megléte, és feltétel, hogy a muzeális intézmény feladatait éves szakmai munka- és pénzügyi terv alapján végzi, tevékenységéről éves szakmai munkajelentést és pénzügyi beszámolót, valamint teljesítményértékelést készít.
Nézzük tehát, mik is lettek az új múzeumtípus, a megyei hatókörű városi múzeum feladatai!
A kulturális örökség helyi védelmének települési szintet meghaladó, egy megye közigazgatási területére kiterjedő biztosítása. Gazdálkodási besorolása szerint önállóan működő és gazdálkodó költségvetési szerv, fenntartója tagintézményeket működtethet, vezetőjének megbízásához és annak visszavonásához a miniszter egyetértése szükséges. Ugyancsak a miniszter véleményezi előzetesen a megyei hatókörű városi múzeum alapító okiratát, stratégiai fejlesztési és beruházási tervét, éves szakmai feladatait, munkatervét, beszámolóját, feladatalapú költségvetését és teljesítményértékelését. Gyűjtőköre legalább öt muzeológiai szakágra terjed ki, gyűjtőterülete a megye és a megyében levő megyei jogú városok közigazgatási területe. Állami feladatai keretében vagyonkezelője a tevékenység ellátásához szükséges állami vagyonnak. Ami gyűjtőterületét illeti, ott megelőző és mentő feltárásokat, valamint más régészeti szaktevékenységet végez, a régészeti lelőhelyeket nyilvántartja, azokról adatokat szolgáltat, és ellenőrzi őket. A feltárásokon előkerült leleteket, a lelőhelyet a kulturális örökségvédelmi hatóságnak bejelenti, gondoskodik arról, hogy ha szükséges, a leletek muzeális intézménybe kerüljenek. A megyei hatókörű városi múzeum gyűjtőkörében szakmai tanácsadást folytat a muzeális intézmények szakmai együttműködése, munkájuk összehangolása és az egyéb kulturális javak védelme érdekében, részt vesz a szellemi kulturális örökség védelmével kapcsolatos helyi tevékenységek koordinálásában és szakmai támogatásában, muzeológiai, múzeumpedagógiai, képzési és restaurálási szakmai-módszertani központként működik.
Mindezeket a korábbi megyei múzeum is megtette tagintézményei vonatkozásában, de a kör most bővült, a feladatok gyarapodtak, összetettebbek lettek. Néhány megyei hatókörű városi múzeum honlapján már önálló menüpontként jelenik meg például a módszertani központ feladata (Kuny Domonkos Múzeum, Munkácsy Mihály Múzeum, Damjanich János Múzeum).
Hogyan értékelik maguk az érintettek mindezeket? Mindenekelőtt meg kell említenünk, hogy jelentős mértékben kicserélődtek az intézmények igazgatói. Például a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum vezetőjét, Ódor Jánost éppen három éve nevezték ki a posztjára – így ő belekóstolhatott mindhárom szervezeti időszakba, ami ezt a rövid periódust jellemezte (megyei fenntartás, megyei intézményfenntartó központok időszaka, önkormányzati fenntartás) –, és ezzel a három évével ő már régi szakembernek számít: a tizenkilenc vezető közül ő a hetedik, ami működési idejének hosszát illeti!
Fontos megállapítani, hogy a változás nem egyformán érintett minden múzeumi szervezetet. Ahol sok tagintézménnyel rendelkeztek egykor, esetleg a feladataikat, gyűjteményeiket területileg széttagolták, akár múzeumtörténeti-fejlődési okokból, ott sokkal nagyobb fejtörést okozott a hogyan tovább, mint a kevés tagintézményű megyei múzeumoknál. Ódor János szerint a szekszárdi múzeum az utóbbiak közé tartozott, és ez most inkább előny volt (értsd: kevésbé fájt), hiszen például az egykori megyei múzeumi gyűjtemény egésze a megyeszékhelyen maradt, a megyei feladatellátással egyetemben. A létszám négy fővel (tíz százalék) csökkent ugyan, de ebből csak egy volt múzeumpedagógus, a másik három teremőr.
Van, ahol jóval jelentősebbek a veszteségek: Kaposváron a Rippl-Rónai Múzeum múzeumpedagógiai feladatokat is ellátó teljes közművelődési osztálya, négy munkatárs a Nemzeti Művelődési Intézethez került. Itt összesen tizenkilenc fővel csökkent az intézmény létszáma, amely 2013-ban már csupán negyven fő volt.
Sajátos, hogy több helyen leminősítésnek érezték a szakemberek a megyeiből városivá válást, különösen ott, ahol az alapítástól fogva megyei múzeumként működött az intézmény. A városok sem mindenhol örültek a nem kért, de kapott feladatnak. Volt, ahol régen vártak erre, máshol csak a terhek növekedésének érezték az „ajándékot”, és ennek oka volt egyebek között az is, hogy nem volt választási lehetőségük. Pénzügyi szempontból is váratlan és nem könnyen megoldható helyzetet teremtett ez, Szekszárdon például a fenntartó a változás kezdetén nem tudott pénzt adni, nem volt felkészülve a múzeum pénzügyi támogatására, év közben azonban egy-egy projektre már kapott pénzt az intézmény, ami például abban nyilvánult meg, hogy a város összes iskolás gyermeke ingyen mehetett a múzeumba, a belépőket pedig a leadott statisztikák szerint a város finanszírozta. Ez a 2013. évi tízszázalékos látogatószám-növekedés felét adta. 2014-ben viszont már az állami támogatás tíz százalékát kitevő összeget, 13 millió forintot betervezték, és meg is szavazták Szekszárdon. Nagyon nehéz a városok számára a döntés, mennyi is legyen a támogatás. Ez függ a városok helyzetétől, anyagi lehetőségeitől, és nyilvánvalóan függ a múzeumigazgató kapcsolataitól, lobbierejétől is.
A megyei hatókörű városi múzeumok módszertani központként történő működése egyúttal pénzügyi teher is: az állami támogatás húsz százalékát erre kell költeni. Ez a kényszer tulajdonképpen egyfajta visszahálózatosodást is hozott, csak éppen a cselekvés iránya változott meg: korábban a megyei múzeum akkor tette meg azt, amit most módszertani központként kezdeményez, amikor a tagintézmények megkeresték. Az egykori tagintézmények felügyelete a legtöbb esetben megmaradt feladatként, és ugyancsak a legtöbb esetben a műtárgyak továbbra is az anyaintézmény vagyonkezelésében maradtak, az új fenntartókkal letéti szerződéseket kötöttek a múzeumok. Egyre több helyen a városokban lévő galériák, kiállítóhelyek, látogatóközpontok, műemlékek a megyei hatókörű városi múzeumhoz kerültek szervezetileg, így volt, ahol ez a fajta gyarapodás a korábbi tagintézmények számával volt egyenlő.
Egy másik jelentős momentum: a megyék területén a megelőző feltárásokkal kapcsolatos munkákat és pénzügyi lehetőségeket csak részlegesen kapták vissza a múzeumok, az MNM-NÖK átvette a korábbi hatástanulmányok megírásának feladatát az uniós pénzekből megvalósuló munkák esetében. Ez sok helyen akár a megelőző feltárások 90-95 százalékát is jelenti. A régészet szerepe is visszaszorult, nehéz a kereteket és a határidőket betartani (kétszázmillió forint és maximum kétszer harminc nap).
A megyei múzeumi szervezet megszüntetése azonban nemcsak az anyaintézményekre volt hatással: érdemes azt is megvizsgálni, hogyan változott az egykori tagintézmények – ma már leggyakrabban területi múzeumok – működése, helyzete. A törvény meghatározása szerint a területi múzeum több múzeumi szakágat felölelő gyűjtőkörrel rendelkezik; hatóköre egy települési önkormányzat (városi, települési múzeum), vagy több települési önkormányzat (tájmúzeum), vagy egy járás (járási múzeum) közigazgatási területére terjed ki. (Ez utóbbi szükségességéről előző lapszámunkban nyilatkoztak szakemberek – a szerk.) A területi múzeum gyűjtőterületére kiterjedően – a megyei hatókörű városi múzeummal kötött megállapodás alapján – elláthatja a megyei hatókörű városi múzeum bizonyos feladatait vagy azok egy részét. Fenntartója az a természetes személy, jogi személy, jogi személyiség nélküli gazdasági társaság, amely biztosítja a muzeális intézmény folyamatos működéséhez szükséges feltételeket.
Az anyaintézményektől elszakadt egykori tagintézmények között akad olyan – például a simontornyai vár –, ahol a település polgármestere olyannyira nehezen akarta elfogadni a törvény kötelező érvényét, hogy még az Alkotmánybírósághoz is fordult volna, mondván: a kötelező fenntartással korlátozzák őt a saját jogaiban. Az nem is érdekelte, hogy a célzott támogatás és a várható bevétel még akár többletbevételt is hozhat. A Wosinsky Mór Múzeum igazgatója úgy véli: „minél kisebb a közösség, annál kisebb a befogadó potenciál is, és egy határon túl a korlátoltság megkérdőjelezi a múzeumok létjogosultságát. Természetesen ez településvezető-függő is, és akadnak kivételek.”
Ilyen kivétel a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum, amely már 2011-ben levált a megyei igazgatóságról, és azóta próbálja újradefiniálni és -pozicionálni a szerepét a helyi kulturális életben és a múzeumok világában.
Székely Zoltán igazgató – aki egyébként megyei múzeumigazgató-helyettes volt korábban – szerint a területi múzeumok helyzete nehezebb lett: a megyei szervezet részeként kisebb nyomás alatt álltak, kisebb volt a teljesítménykényszer. A települési önkormányzat nagyobb elvárásokat fogalmaz meg az intézmény felé, azt szeretné, ha a múzeuma „jobban látszana” a városban, az országban. Ezek az igények azonban a szakmai munkáról a közművelődés és a múzeumpedagógia irányába tolják el a múzeumi munka hangsúlyait. Ebből logikusan következik, hogy a muzeológusok tevékenységének is egyre nagyobb szeletét teszi ki a foglalkozások, rendezvények szervezése, lebonyolítása. Mindez azért problematikus, mert a területi múzeum sajátossága éppen abban áll, hogy – szemben a közérdekű gyűjteménnyel és a kiállítóhellyel – a muzeológusok révén kutatási potenciállal is rendelkezik. Ennek az intézménytípusnak a legfontosabb feladata éppen az lenne, hogy a város, a térség történeti, néprajzi és egyéb kutatásainak centruma legyen.
Az önállósodással együtt járt, hogy a múzeum nagyobb figyelmet fordít a gyűjtőterületére: már nemcsak a régészeti feladatellátás terjed ki a környező falvakra, hanem a múzeumi munka más területei is: vándorkiállítások, közművelődési és múzeumpedagógiai rendezvények. Költségvetési szempontból a múzeum helyzete a fenntartóváltással – eddig – nem változott. A pályázati források megszerzésével kapcsolatban viszont nőtt a mozgástér: önálló intézményként több helyre tud a múzeum pályázni, jobban ki tudja használni a lehetőségeket.
A megyei rendszerben voltak olyan feladatok, amelyek ellátása a központ és a tagintézmények között munkamegosztással történt. Ez mindenekelőtt a régészeti feladatellátást jelentette. A fenntartóváltással és a törvényi szabályozás változásával kialakult helyzetben előbb megszakadt ez a gyakorlat, majd – a megfelelő jogi keretek megtalálásával – újra helyreállt. Hasonló folyamatok zajlanak a műtárgyvédelem és a közös kiállítások lehetősége esetében is: a változások idején megszakadt kapcsolatok újraélednek.
Van olyan egykori tagintézmény is, amelynek igazgatója a leginkább pozitív példának tartja magukat. A szentesi Koszta József Múzeum persze kivételes adottságokkal rendelkezik: itt a város annyit tett a működéshez, amennyit az állam. Béres Mária igazgató felhívja a figyelmet azokra az egykori tagintézményekre, amelyek a megszűnés szomorú sorsára jutottak más intézményekbe történő beolvasztásukat követően, mint például – csak a Dél-Alföld régiót említve – Szegvár, Kunszentmárton, Gyula, Békés múzeumai. Kivételt jelent a csongrádi múzeum, amellyel Szentes szoros szakmai együttműködést alakított ki, és ez mindkét fél számára eredményesnek bizonyult. De keresik az együttműködés további módjait, lehetőségeit is.
Kovács Zita, a bajai Türr István Múzeum, a Csongrád megyei múzeumi szervezet egykori tagintézményének igazgatónője egy nagyon fontos dolgot említ: a megyei múzeumi szervezetek felbomlását, fenntartóváltását nem előzte meg a leendő fenntartónak, a települési önkormányzatnak a feladatokra történő felkészítése. A Türr István Múzeum szembekerült egy olyan hivatallal, amely mind a mai napig „nincs képben” a múzeum szakmai működési rendjével, a költségvetési sorok tartalmával. Az intézmény a hivatali út tekintetében Baja Város Önkormányzata Önkormányzati Irodájához tartozik, amelynek vezetője egy év elteltével – 2013 decemberében – személyesen azt kérdezte az igazgatónőtől: „A gyűjteménykezelő tulajdonképpen mivel foglalkozik?” A korábban gördülékenyen folyó szakmai munka sok esetben olyan ügyrendi problémákba ütközik – például a pénzügyi ellenjegyző tájékozatlanságából fakadó értetlenségébe –, amelyek a képviselő-testület által elfogadott költségvetés tekintetében érthetetlenek, és nem segítik a múzeum hatékony működését. Ezzel szemben ugyanakkor elmondható, hogy a múzeumi költségvetés tervezése során – figyelemmel a korábbi megyei költségvetési irányszámokra – az önkormányzat minden szakmai indokot elfogadott, így a bajai múzeum számára korrekt költségvetés születhetett (ez a 2014-es költségvetésre is igaz). A Türr István Múzeum a meglévő négy kiállítóhelye mellé (Türr István Múzeum, Nagy István Képtár, Éber-emlékház, Bunyevác Tájház) kapott egy ötödiket (Bagolyvár – Miskolczy Ferenc-emlékház), és a tízfős (heti negyvenórás) létszámból leépítettek egy heti húszórás státust. A múzeumi munkatársak mindegyike egyszerre több, teljes embert kívánó feladatot lát el.
A megyei intézményfenntartó központhoz kerüléskor, 2011-ben a korábban megbízási szerződéssel (márciustól decemberig) foglalkoztatott teremőrök munkaviszonyát megszüntették – azóta folyamatos probléma Baján a most már öt épület hat állandó és egy időszaki kiállításának őrzése. A közcélú és az önkéntes munkavállalók foglalkoztatása azonban a hatályos törvényi előírások (például erkölcsi bizonyítvány) figyelembevételével csak a szerződéssel alkalmazott, megbízható, állandó teremőrök foglalkoztatása mellett törvényes és biztonságos.
A Bács-Kiskun Megyei Múzeumi Szervezet megszűnése (a szervezetben korábban működő feladatmegosztás eltűnésével) jelentős többletterhet rakott a bajai múzeum valamennyi munkatársa vállára. Hiányoznak munkatársak régészeti, restaurátori, kiállításrendezői, múzeumpedagógiai, közönségkapcsolati feladatokra, és ez a meglévő munkatársak számára többszörös feladatvállalást jelent.
A Türr István Múzeum részt vesz a közmunkaprogramban, fenntartóján, Baja Város Önkormányzatán keresztül. Az önkormányzat a programban regisztrált munkavállalókat foglalkoztatási ciklusonként változó számban (5–35 fő) irányítja a múzeumba. Az igazgató tapasztalatai szerint a közfoglalkoztatási programban részt vevők munkamorálja, elkötelezettsége hagy kívánnivalót maga után. Erről amúgy a megyei hatókörű városi múzeumok munkatársainak is hasonló volt a véleményük.
Jelentős problémát jelent viszont a 2011. CLIV. törvény értelmében bekövetkezett vagyonátadás nyilvántartásának az elmaradása: a bajai múzeum ingatlanállományának tulajdoni lapján a mai napig a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat szerepel. Ez gátolja azokat a fejlesztéseket, amelyek az állam tulajdonában lévő védett műemléki ingatlanok felújítását, megújítását, állagvédelmét érintenék. Kovács Zita múzeumigazgató szerint a megyei múzeumi szervezet felbomlásával erősödött az egykori tagintézményekkel a kapcsolat, és a közös projektekben megjelent a regionális együttműködés is. Ugyanakkor hiányolja a működő módszertani központokat, nemcsak a megyében, hanem az ország egészében is.
Összefoglalva: mind a megyei hatókörű városi múzeumok, mind az egykori tagintézmények úgy vélik, a három (megyei, állami, városi fenntartású) időszak más és más tekintetben volt jó vagy rossz. Valamiféle egyensúly kialakítására kellene törekedni a szabadság és a korlátok között. Az egységes intézményi-szervezeti keretek között zajló együttműködést leginkább talán a hálózatos együttműködés válthatja fel.