Múzeumok négy kerékre
Avagy tárlatlátogatás kerekesszékkel
MúzeumCafé 2.
Szeretek kiállításokra járni. Ezt a mondatot néhány éve csak óhajtó módban írhattam volna le, vágy volt csak az akadálymentesítés, úgy általában, így a múzeumok, galériák világában is. Kerekesszékkel közlekedem, s életem megjósolhatóan nagyobbik felében kizárattam a közművelődés helyszíneiről – is. De most(anában) végre meglátogathatom az eddig megközelíthetetlen helyeket, legalábbis már jó néhányat közülük. Az elmúlt pár hónap alatt bejártam néhány reprezentatív budapesti múzeumot, s most az örömteli felfedezés közben szerzett tapasztalataimat osztom meg az olvasókkal.
A közlekedés ugyan végképp nem a közgyűjtemények kompetenciájába tartozik, de az én történetemhez nagyon is. Mivel nincs autóm – ha lenne, valószínűleg a mozgássérültek számára kijelölt parkolóhelyek hiányáról is értekeznék –, így az alacsonypadlós tömegközlekedést veszem igénybe tárlatlátogatás alkalmával (is). Ahová megy használható jármű, és a menetrend is megfelelő, oda jutottam el, tehát ez is befolyásolta a meglátogatott intézmények listáját. Merthogy a „prodzsekthez” az is hozzátartozik, hogy el kell tudni menni a kiszemelt helyszínre valahogy.
Az első feladat: tájékozódás.
Indulás előtt megpróbáltam kideríteni, hogy számomra is megközelíthető-e a kiszemelt múzeum. A legjobb kiindulópont ehhez a Magyar Múzeumok Honlapja, ahol országos listát találni a mozgáskorlátozottak által is látogatható helyekről (www.museum.hu/disabilities). Kicsit macerás ugyan a legördülő menü abc-rendbe szedett intézménynevei közül kibogarászni a budapesti helyszíneket, de megéri a fáradtságot, mert jó támpontot ad a lehetőségekről. Az így megszerzett névjegyzék tartalmazza a webcímeket is, s máris böngészhetők az információk az interneten.
Már ahol vannak.
Jó néhány intézmény honlapján ugyanis semmiféle közlés nincs arról, hogy mozgássérültek is látogathatják-e, illetve hogy a bejutásnak mi a módja. Ilyen esetekben marad a telefonálgatás, vagy a „majd csak lesz valahogy” vagánysága. Vannak azonban pozitív példák: a Nemzeti, a Szépművészeti és a Néprajzi Múzeum, a Nemzeti Galéria és a Nemzeti Bank Látogatóközpontjának weboldalán leírják, mi a teendő, esetenként térképpel is illusztrálják, hol a kapu, a lift, a mosdó. Jó lenne, ha mások is követnék ezt a mintát, mert sokakat bátorítana, hogy elinduljanak otthonról.
Ugyancsak hiányos általában a helyszíni útmutatás: több helyen nem derül ki a soklépcsős főbejáratnál, hol juthat be a négykerekű vendég az épületbe. A gyengébb idegzetű látogató el is riadhat például a Hadtörténeti, vagy az Iparművészeti Múzeum lépcsőzete előtt, ahol gyámoltalanul téblábolva maximum az arra járók segítségét tudja kérni az információszerzéshez. Természetesen az ellenkezőjére is akad példa: a Nemzeti Múzeum kerítésén korrekt felirat segíti a tájékozódást, a Műcsarnokén pedig nem túl feltűnő, de jól látható az útbaigazító piktogram.
A második feladat: bejutás.
A bejárat megközelítése közben nem várt nehézségekbe is ütközhetünk. Ilyen például egy keskeny járdára belógó tüskés bokor (Műcsarnok), a rámpa használatát lehetetlenné tevő, az elé parkoló autó (Petőfi Irodalmi Múzeum); a rémes állapotban levő oldalbejárat és udvar (Iparművészeti Múzeum), és főleg a nehezen járható, hepehupás macskakő (Nemzeti Múzeum, Petőfi Irodalmi Múzeum, a Várbeli kiállítóhelyek). Ezeket az akadályokat kis odafigyeléssel meg lehetne szűntetni, hogy komfortosabb lehessen a közlekedés babakocsival, kerekesszékkel. Tudom: a műemléki környezet megváltoztatása nem könnyű feladat, de talán lehetséges volna engedélyt kérni és kapni az egy méternél is keskenyebb út lebetonozásához. Merthogy a fenti körülmények között megtapasztaltam, mit is jelent „segítséggel élőként” élni, mivel esetenként egyedül képtelen voltam leküzdeni az akadályokat.
A másik véglet a Szépművészeti Múzeum közelmúltban elkészült csodaliftje, a Ludwig Múzeum oldalbejárata, vagy a Terror Háza lépcsőliftes antréja, amelyeket már eleve a speciális igényeknek megfelelően alakítottak ki. Utóbbi helyeken teljesen önállóan tudok közlekedni az épületen belül is, míg a régebben épült, utólag átalakított kiállítóhelyeken zömében fegyveres őrök kísérgetnek romantikus kerülőutakon a bejárattól a kiállításokig. (Bár ennek is megvan az előnye: gyönyörű dolgokat láttam a látogatók elől elzárt folyosók vitrinjeiben…)
Mindenképp szót kell ejtenem a múzeumi munkatársak mentalitásáról. Sokféle helyen jártam a legkülönbözőbb körülmények között: akadt, ahol unikumnak számítottam a jelenlétemmel, máshol gyakori vendég a kerekesszékes látogató. Egy dolog azonban mindenhol azonos – akár pluszmunkát jelentettem a személyzetnek, akár nem –: az ott dolgozók kedvessége, maximális segítőkészsége. Az általam felkeresett intézmények közül az Iparművészeti Múzeum a legtapasztalatlanabb a mozgássérültek fogadására, ám találékonysággal és jóindulattal ott is áthidalták a nehézségeket. Szintén jó példa a szolgálatkészségre a Kogart, ahol az épületben működő étterem személyzete segíti fel-le pár lépcsőfokon a liftig az inkább kultúrára szomjazó mozgássérülteket.
A harmadik feladat: láthatóság.
Ha bejutottam a múzeumba, az már mindenképp öröm, különösen, ha a kilincset is elérem a kiállítóterem ajtaján – de ne szaladjunk ennyire előre… Akármekkora boldogság is, hogy tárlatot láthatok, muszáj néhány olyan akadályról beszélnem, amelyekre talán nem is gondol az, aki állva rendezi, nézi a műkincseket, ám nekem megnehezíti az élmények átélését. Az egyik legfőbb nehézség, ha az ülő ember számára túl magasan van a megfigyelendő tárgy. A legtöbb kiállításon gondolnak már arra, hogy tapintható, elérhető, hozzáférhető legyen az anyag, kinek-kinek igénye szerint. Különösképp gondosan készült az esélyegyenlőség jegyében megrendezett „…és akkor megérkeztek az inkák” kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. Jó volt látni a szőnyegbe szőtt vakvezető csíkokat, a tágas elrendezést, ám még itt is előfordult párszor, hogy nem láttam a vitrin aljára fektetett tárgyat – a gyerekek is igencsak pipiskedtek, hogy bekukkanthassanak. A Terror Házában is találtam elérhetetlen magasságba tett fülhallgatót, beláthatatlan tárlót.
A kiállításrendezők sajnos arra sem nagyon gondolnak, hogy a túlságosan magasan levő fényképekből az üvegen csillogó plafonlámpa fényén kívül nem sok látszik idelentről, s hogy az apró betűs feliratot sem könnyű kibogarászni, ha messze van. Szintén fontos, hogy a kerekesszékkel mozogni is tudjak, s ne csak a tárgyak között férjek el, hanem a látogatókat se zavarjam. Így – bármennyire csodás is volt mondjuk a Van Gogh-képekkel való találkozás – speciális igényeim miatt a kalickákba osztott kiállítótér nem lett a kedvencem, mivel a kis „szentélyekben” alig tudtam a képek közelébe vergődni.
Szintén gondot okoz egy-egy küszöb, belső lépcső, süppedős szőnyeg, de ezek szerencsére egyre ritkábbak (ám például a lépcsők miatt a koronázási palást még ma is megközelíthetetlen számomra a Nemzeti Múzeumon belül). És hát igen: a csodálatos, fejmagasságban – mondanom sem kell, hogy nem az enyémben – elhelyezkedő régimódi kilincsek, a modern lengőajtók és egyéb nyílászáró szerkezetek miatt többször kellett segítséget kérnem – szerencsére mindig akadt kitől.
A negyedik feladat: szükségletek.
A legjobb persze szabadon csatangolni az épületen belül. Önállóan olvasgatni, kávézni, nézelődni, beszélgetni. Szerencsésebb helyeken ezt megtehetem, leginkább a Szépművészetiben sikerült ezt az autonómiát átélnem. (Majdnem ilyen a fílingje a Ludwig Múzeumnak is, de ott érthetetlen módon nem működik a büféhez vezető, méregdrágán megépített lift, és a lépcső aljából történő kuncsorgás néhány falatért sokat levon az élvezetekből…) A múzeumi komfortérzethez hozzátartozik, hogy a kismamáknak pelenkázóhelyről gondoskodnak, a gyerekeknek pedig foglalkoztatóról – szerencsére ezek már nem számítanak újdonságnak. Néhány helyen a bejárat közelébe kerekesszéket is odakészítenek a nehezebben mozgó látogatóknak: kis figyelmesség, ám jó néhány ember számára fontos lehet a fényes, csúszós burkolaton, vagy a nagy távolságok leküzdésekor.
Ugyanígy fontos, hogy a mosdók is bejárhatók legyenek a mozgássérült látogatók számára. Erről a témáról könyvet írhatnék, olyan sokféle tapasztalatot szereztem a táncterem nagyságú mosdótól a picike, takarítószer-tárolóként is használatos helyiségig: a megvalósítás és az igények sokféleségét figyelembe véve azt hiszem, nem ártana szakember, vagy az érintettek véleményét is kikérni ezeknek a helyiségeknek a kialakítása előtt. Láttam tökéletes berendezést, és olyat is, ahol kevés a kapaszkodó – máshol annyira sok, hogy a WC-csészéhez is nehéz tőlük odajutni. Akad, ahol két vészcsengő is van (egy ülőmagasságban elérhető és egy a padlótól pár centire, ha valaki lecsúszna a földre), de van, ahol egy sincs, és olyan múzeum is akad, ahol telepítettek ugyan csengőt, de érthetetlen módon nem a WC-ülőke, hanem az ajtó mellé, ráadásul elérhetetlen magasságban, ami bizony nem segít a bajbajutottakon. Találkoztam nehézkesen nyíló, rugóval működő csapóajtóval, magasan levő tükörrel ugyanúgy, mint tipptop kis budoárral, méghozzá minden emeleten – na meg jó szándékkal telepített, de csúszós-meredek rámpával, például a Nemzeti Múzeumban.
Mindent egybevetve: általánosságban pozitív tapasztalatok és sok szép élmény után ültem neki a cikk megírásának. A legtöbb helyen most jártam, járhattam először, s ez már önmagában is nagy örömöt jelentett. Tisztelet és becsület mindazoknak, akik megszervezték és megszenvedték a múzeumok akadálymentesítését. A szerkesztőkkel együtt mégis azt gondoltuk: jobb, ha első kézből ismerszenek meg a kis odafigyeléssel megoldható problémák azok számára, akiknek a múzeumlátogatás – és „csinálás” – természetes életforma. Hogy a kiállításlátogatás hétköznapi és elérhető dolog legyen mindenkinek, és már ne jelentsen többé „projectet”.