A múzeumparadigmák elméletétől a kiállítási vitrin gyakorlatáig
MúzeumCafé 29.
Frazon Zsófia (legyen ez itt a mi büszkeségünk helye: lapunknak is rendszeres szerzője) 1998-ban szerzett diplomát a Pécsi Tudományegyetem néprajz–kulturális antropológia szakán, 2004 óta pedig etnográfus-muzeológusként a Néprajzi Múzeum munkatársa. A budapesti intézményben olyan kiállítások fűződnek a nevéhez, mint a tavalyi EtnoMobil 2.0 (lásd MúzeumCafé 26.), a 2007-es Kortárs ruha-tér-kép vagy a 2006-os műanyag; és ő az egyik vezetője a múzeum keretein belül szervezett, de azon messze túlmutató MaDok Programnak, a kortárs kulturális jelenségeket kutató és feldolgozó múzeumi projektnek is. A múzeumokkal, mint társadalmi-kulturális intézményekkel, és azok kiállításaival, mint ezeknek az intézményeknek a közönség számára létrehozott „termékeivel”, ily módon, a napi gyakorlat mellett az elmélettel is az egyik legintenzívebben foglalkozó hazai múzeumi szakember 2010-ben védte meg doktori (PhD) disszertációját; ez jelent meg a tavalyi év végén minden érdeklődő számára hozzáférhetően. Frazon két nagy fejezetre osztja tanulmányát (amelyek elé egy, a kiállítást mint az egyik legfontosabb kortárs kulturális médiumot elemző elméleti bevezetőt, utánuk pedig egy összegző befejezést is helyez): az első részben inkább elméleti megközelítésekből kiindulva vizsgálja az elmúlt két évtized öt magyar kiállítási intézményét, valamint az azokban készült egyes tárlatokat, a másodikban pedig végigveszi az egyes elméleti megközelítéseknek a mindennapi múzeumi gyakorlatban való megvalósítási lehetőségeit és problémáit. Az első részben megfogalmazott Múzeumparadigmák és múzeummetaforák között így kapunk szemléletes képet a Magyar Nemzeti Múzeumnak a 20. század történelmét bemutató, illetve az új állandó régészeti kiállításának a szerző szerinti hibáiról („kronológia”), a Terror Háza szereptévesztéséről („kulissza”), a budapesti Szoborpark utópiájáról („panteon”), valamint a Holokauszt Emlékközpontnak a szöveget a reprezentáció középpontjába emelő megoldásainak kérdőjeleiről („könyv – olvasás”), és egy kitérő erejéig – egyben az egyetlen pozitív példaként – az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeumban megvalósított magyar kiállításról („emlékmű”); majd végül még egy rövid összefoglalót is a fenti múzeumparadigmáknak a politika változásai által befolyásolt alakulásáról. A „gyakorlati” részben Frazon a kiállításokba kerülő tárgyak prezentációs lehetőségeit gondolja újra – részben Bátky Zsigmond Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére című 1906-os írása nyomán, egyúttal méltó hommages-t állítva az egykori „tanítómesternek” – olyan triviális alapkérdések köré szervezve mondandóját, mint a „kép”, azaz az ábrázolás, a „Kunstkammer”, azaz a gyűjtemény, a „sorozat”, azaz a bármilyen okból összefüggő tárgyak problémája, a „vitrin”, azaz a tárgyakat bemutató tárlók milyensége, a „bábu”, azaz a kiállítótérben megjelenő, a bemutatást szolgáló (ember)alak, a „makett”, azaz a méretében megváltoz(tat)ott bemutatóeszköz, és végül az „enteriőr”, vagyis a maga valóságában „újrateremtett” eredeti tér. Ahogy mondani szokás: hiánypótló könyv. És ha nem is mindig könnyű olvasmány, alighanem mégiscsak mindenkinek át kellene rágnia magát rajta, aki bármilyen formában is múzeumokkal, kiállításokkal akar foglalkozni. Akár muzeológusként, akár látogatóként.
Frazon Zsófia: Múzeum és kiállítás – Az újrarajzolás terei
Kommunikáció- és Kultúratudományi Tanulmányok
Sorozatszerkesztő: Szijártó Zsolt
Gondolat Kiadó – PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék,
Budapest – Pécs, 2011