„Nagyvonalú, több évtizedre elegendő bővítésre készülünk”
Baán László főigazgató az előrelátás fontosságáról
MúzeumCafé 14.
Százhárom év és néhány fontos szerkezeti változást követően jelentős munkálatok várnak a Schickedanz Albert építész tervei alapján 1906-ban elkészült, és átadását követően mindig is kiállítótérként működő Szépművészeti Múzeumra Budapesten. A változás nem csupán az épület megszokott látványában hoz változást, de hatással lesz a Hősök tere építészeti egységére is. A vállalkozás léptékét mutatja, hogy több éves, 2004 óta tartó előkészítés előzte meg a bővítési munkálatokat, a finanszírozásban pedig részt vesz az Európai Unió. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója szerint az előrelátás az egyik legfőbb oka annak, hogy megkezdődhet az épület bővítése, az uniós támogatás pedig lehetővé teszi, hogy a múzeum mintegy 7000 négyzetméteres bővítésével új időszaki kiállítótér, étterem, előadóterem, múzeumi bolt és kreatív foglalkoztatók kapjanak helyet. A főigazgató szerint minderre azért van szükség, mert mára megváltoztak a kiállítási trendek, s velük együtt változtak a látogatói igények is. A kibővített Szépművészeti Múzeum például legalább százezer látogatóval többre számíthat majd – évente.
– Amikor öt évvel ezelőtt főigazgatói pályázatában a Szépművészeti Múzeum bővítéséről olvastunk, szép álomnak, vagy inkább ügyes marketingfogás-nak gondoltuk. Most pedig néhány hónap múlva már betonoznak a munkások. Mennyire látta reálisnak akkor ezt a forgatókönyvet?
Ha bárki szertenézett a világban és számot vetett azzal, hogy mit vár el ma a társadalom a múzeumoktól, rögtön szembesülhetett azzal, hogy a Szépművészeti Múzeum is bővítésre szorul. Az elmúlt évtizedekben Nyugaton mindenütt – s immár hazánk is követi a trendet – robbanásszerűen megugrott a múzeumlátogatók száma, akiknek egyre nagyobb az elvárása. Bármilyen kiváló Schickedanz Albert épülete, egy évszázaddal ezelőtt sem ő, sem a kollégái nem sejthették, hogy a késői utódok nemcsak reprezentatív kiállítócsarnokokat igényelnek egy múzeumban, hanem azt is szeretnék, hogy ott étterem, kávéház, gyermekfoglalkoztató, előadóterem, számos időszaki kiállításra alkalmas tér is legyen. Ne felejtsük el, hogy ebbe az épületbe az első külföldi időszaki kiállítás az 1906-os megnyitás után harminc évvel érkezett. Mi tehát nem csinálunk mást, mint hozzáigazítjuk az épületünket a mai igényekhez.
– Hogyan néztek szembe a világ nagy múzeumai ezekkel a problémákkal?
Ahol a térszerkezeti adottságok ezt megengedték, hozzátoldottak egy szárnyat a régihez, ilyen a például a londoni National Gallery új épülete, az egy kiskereskedelmi lánc által finanszírozott, róluk is elnevezett Sainsbury Wing. Ahol nem volt lehetőség a földfelszíni bővítéshez, a térszint alatt kerestek helyet. Ennek legismertebb példája a párizsi Louvre. Aki valaha megfordult az üvegpiramis alatt, tapasztalta, hogy a tágas központi helyszínről az ember milyen könnyen át tudja tekinteni a hatalmas múzeumot, s elérni a különböző szárnyakat. A legújabb példa pedig a madridi Prado, ahol a domborzati viszonyok miatt részben föld alatt, részben föld felett valósult meg az új épület.
– Idehaza több helyen, így a Szépművészeti Múzeumban is volt példa a térszint alatti bővítésre…
Az időszaki kiállításoknak helyet adó két úgynevezett Piramis-terem, illetve a 19-20. századi kollekció egy részét és az egyiptomi gyűjteményt befogadó tér, a mai ruhatárakkal együtt a 90-es években épült. Nagyon fontos, ám nem elég nagyléptékű bővítés volt, viszonylag szűk terek jöttek létre. Csak egy példa: étterem helyett csupán egy apró presszó kaphatott helyet. Mi most egy nagyvonalú, reméljük több évtizedre elegendő bővítésre készülünk.
– Nem derül ki majd erről is nemsokára, hogy szűkös, vagy útban van egy másik fejlesztésnek?
Kezdettől fogva a realitás talaján igyekeztünk állni. Ez egy összességében mintegy négymilliárdos beruházás, amelynek a múzeum az egyetlen szereplője, így pontosan koordinálható általunk. Voltak olyan elképzelések, hogy kössük össze ezt a projektet a régóta tervezett mélygarázzsal, netán teremtsünk összekötetést a kisföldalattival, vagy akár a Műcsarnokkal. Csábító tervek ezek, de le kellett mondani róluk, hiszen mindegyik egy-egy új szereplő, egy-egy új érdek bevonását és a költségek drasztikus emelkedését jelentette volna a szűk határidők közé szorított beruházás megvalósítása során. A mostani bővítés kizárólag a múzeum számára elengedhetetlenül fontos tereket hoz majd létre, ám ezek úgy valósulnak meg, hogy műszakilag bármikor hozzákapcsolódhassanak a lehetséges további fejlesztések. Véleményem szerint nincs távol az az idő, amikor a Hősök terén megszüntetik a most rajta átzúduló gépkocsiforgalmat, így tulajdonképpen okafogyottá válik a Szépművészeti és a Műcsarnok föld alatti összekötése.
– Az első pillanattól kezdve uniós forrásokból képzelte el a tervet?
Tarsolyunkban volt egy PPP-konstrukció is, de az első gondolat az uniós pénzekre vonatkozott. 2004-ben léptünk be az EU-ba. Világos volt, hogy Magyarország részesülni fog fejlesztési pénzekből. Ám akkor még nem lehetett tudni, hogy Budapest, illetve a kultúra belekerül-e ebbe a körbe.
– A kultúra nem is került be…
Önállóan valóban nem, de a turizmus és az oktatás „farvizén” mégis sikerült néhány nagyprojektet bevinni: a Szépművészeti mellett a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum bővítését és a Zeneakadémia rekonstrukcióját.
– A Vár-rekonstrukció elmaradása mutatta meg, hogy csak a legjobban előkészített projektek tudták teljesíteni a szigorú uniós határidőket…
Magyarország működésének egyik súlyos jellemzője, hogy a legritkább esetben gondolkodunk hosszú távon. Ha 2004-ben tudjuk, hogy 2007-ben esetleg lesz pénz valamire, azt gondoljuk, elég lesz 2006 végén elindítani a projektet. Mi fordítva gondolkodtunk. Már 2005-ben kezdeményeztük a Minisztériumban a bővítés terveinek előkészítését, hogy akkor, amikor valóban lesz pénz, kész tervekkel állhassunk elő, a legelsők között. Jól számoltunk, mert egyszeri lehetőségről van szó, hiszen a következő EU-s költségvetési évben budapesti fejlesztésekre minden bizonnyal már nem lehet majd uniós pénzeket lehívni.
– Hogyan történt mindez konkrétan a Szépművészeti esetében?
Bozóki András kulturális miniszter 2005-ben megbízta az Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központot, hogy állami feladatként készítse el a tanulmánytervet, amelynek alapján meghozható majdan egy reális kormányzati döntés, s lehet látni, milyen műszaki problémák, költségek várhatók. Az ÁMRK Szécsi Zsolt vezetésével el is készítette a tervkoncepciót.
– Mégsem ez valósult meg.
Bár az idő sürgetett, mégis azt gondoltam, a Szépművészeti Múzeum bővítése olyan horderejű építészeti feladat, hogy szélesebbre kell nyitni a kaput az építészi gondolatok előtt. Nyilvános, nemzetközi pályázatot az idő szűkössége miatt nem lehetett rendezni, de a kamarai szabályzat értelmében sem lehet folyó tervezési feladatra pályázatot kiírni. Így a múzeum és az ÁMRK úgy döntött, hogy egy közösen felkért művészeti tanácsadó testület szakértőinek javaslata alapján tervjavaslatokat kér jeles hazai építészektől. Így kértünk javaslatot Balázs Mihály, Bán Ferenc, Ferencz István, Janáky István, Karácsony Tamás, Mányi István és Vasáros Zsolt építészektől. A tervjavaslatok 2008. február 4-én érkeztek be a bírálóbizottság – Virágos Gábor, Eltér István, Dávid Ferenc, Fegyverneki Sándor, Reimholz Péter és jómagam – elé, s mi hosszú vita után, de végül egyhangúlag Karácsony Tamás tervét tartottuk a legjobbnak.
– Ennek levezényléshez szükség volt a diplomáciai érzékére, hiszen Szécsi Zsoltnak, de a ház építészének, Mányi Istvánnak is voltak jogosítványai.
Ezért jegyzik hárman a végleges tervet: Szécsi Zsolté az eredeti tervkoncepció, Mányi István pedig a régi épületen belüli építészeti megoldásokért felel.
– Ha már felcsigáztuk az olvasót, beszéljünk a bővítés konkrétumairól is.
Több mint hétezer négyzetmétert nyerünk, ez önmagában szinte egy új múzeum. Különösen, ha összehasonlítjuk azzal, hogy a Szépművészeti közforgalmú terei jelenleg összesen mintegy tizenkétezer négyzetmétert tesznek ki. Az új épületszárnyban lesznek kreatív foglalkoztató-termek, kétszáz fős előadóterem, ahol kisebb koncerteket, színházi előadásokat, filmvetítéseket is lehet rendezni, lesz étterem, mosdók, ruhatárak, múzeumi bolt, és egy több mint ezeregyszáz négyzetméteres időszaki kiállítótér.
– A Ión és a Pergamon Csarnok, ahol jelenleg a Botticellitől Tizianóig című tárlat is látható, nem felel meg erre a célra?
Csak nagy kompromisszumokkal. Nem flexibilis a tér, rengeteget költünk rá, hogy „elinstalláljuk” a terem díszítéseit, hogy a látogató egy semleges térben találja magát és a kiállított tárgyakra koncentrálhasson.
– Miért fontos éttermet építeni?
A megújuló Szépművészeti Múzeum időszaki és állandó kiállításaival akár egy jó félnapos program is lehet a turistáknak. Szükséges, hogy a látogató egy kultúrált, gyors, nem túl drága étterembe beülhessen egy szusszanásnyi időre. Ne értsen félre, tudom, hogy étterem nélkül is elműködne a múzeum még egy évszázadot, mégis a világ nagy múzeumaiban mindenhol talál ilyeneket. Ahogy talál előadótermeket és gyermekfoglalkoztatókat is. A megépülő új közönségterek nemcsak a mi intézményünket szolgálják. Az étteremmel be is csalogathatjuk és itt marasztalhatjuk a Hősök terére érkező turisták egy részét. Akik esetleg nem is tervezték, talán a kiállításainkat is megtekintik majd, még ha csak egy kávéra is ugrottak be eredetileg. Reményeim szerint az eddigi évi négy-ötszázezres látogatottságunk százezerrel fog növekedni a fejlesztéseknek köszönhetően, a kiugróan sikeres években pedig a hét-nyolcszázezret is meghaladhatja majd.
– Ezek mind nagyon fontos célok, amikről eddig beszélt, de lesz-e olyan hozadéka is ennek a nagyarányú befektetésnek, ami új stratégiai irányokat nyit a múzeum előtt.
Az elkövetkező öt évben az egyik legfontosabb feladatomnak azt tekintem, hogy elérjük azt a tizenéves generációt, amelyik már az interneten nőtt fel. Sorsdöntő a jövőnk számára, hogy sikerül-e eljuttatni hozzájuk az európai kulturális örökséget, ugyanis a kulturális örökség átadásának majd két évszázados, hagyományos rendszere most esik szét darabjaira. Át kell menteni ebbe az új világba, az újfajta kommunikációs struktúrába a lehető legtöbb értéket. Ehhez azonban nekünk is meg kell tanulnunk az ő nyelvüket és gondolkodásukat, hogy kíváncsivá és nyitottá tegyük őket azokra az értékekre, amelyeknek mi vagyunk az őrzői. Az ő számukra is épülnek például a kreatív foglalkoztatók. Egyébként is egyre többen igénylik, hogy ne csupán egyénileg nézzék meg a múzeumot, hanem részt vehessenek valamilyen személyre szabott programon. A 2000-es évek elején évi kétszáz-kétszázötven múzeumpedagógiai foglalkozás volt nálunk, ma már több mint háromezret tartunk, így évente legalább hatvanezer ember valamilyen személyesebb módon találkozik a múzeummal. Ebbe beletartozik a tárlatvezetésektől a szombati családi napokon át az iskolai vetélkedőkig számtalan program.
– Mi fog látszani a bővítésből a felszínen?
Nagy dilemma volt, hogy miképpen kell az új épületszárnynak illeszkednie az ország egyik legemblematikusabb látványegyütteséhez, a Hősök teréhez. Végül egy olyan tervet fogadott el a bíráló bizottság, amely alázattal viszonyul az elődeink teremtette térhez, ugyanakkor nem is bújik teljesen a föld alá, hanem legalább néhány markáns vizuális jellel tudat magáról a felszínen is. Az egyik ilyen egy üvegkocka lesz, a múzeum új bejáratával.
– Mi lesz a régi főbejárattal?
A főlépcsőt egy aszimmetrikus bevágással megbontjuk, és itt is kialakítunk egy bejáratot, amely az új épületrészbe vezet. A régi főbejárat zárva marad, csak egyes rendezvények esetében nyílik ki. Megoldhatatlan lenne ugyanis, hogy itt is legyenek pénztárak, ruhatárak, egy komplett beléptetőrendszer. Ráadásul dezorientálnánk a látogatót, a mi célunk pedig az, hogy egyszerűbbé és gyorsabbá tegyük a bejutást. A Louvre egy bejáraton keresztül képes a mi éves látogatóforgalmunknak a sokszorosát fogadni.
– A régi főbejárat bezárása miatt nem válik halottá az épület lépcsősora?
Nem. Most is üzemel itt egy kávézó és ez a jövőben is megmarad. Biztos vagyok benne, hogy jó időben, akárcsak eddig, a jövőben is sokan ülnek majd ide pihenni, nézelődni. A turisták itt fogyasztják el szendvicseiket, itt beszélnek meg randevút a pestiek. Tehát a lépcső, a római mintájára, egyfajta budapesti „Spanyol lépcsőként” működhet, különösképpen, ha – ahogy azt remélem – az autóforgalmat majd sikerül kitiltani a Hősök teréről.
– Mennyiben fogadja majd más kép a régi épületbe lépőt 2011 után?
Felszabadulnak az eddig időszaki kiállításokra használt terek. A Ión és a Per-gamon Csarnokot az állandó kiállítás bővítésére használjuk, a Ión és Dór Piramis közül az egyikbe valószínűleg az Egyiptomi kiállítás kerül, a másik esetleg a raktározási gondokon enyhít majd, de minderről még nem született végleges döntés. Egy biztos: az új épületrész megnyitásával egy magasabb osztályba lép majd a Szépművészeti Múzeum, hiszen a régi, patinás épület az európai kvalitású új szárnnyal együtt ugyanolyan minőségű szolgáltatást tud majd nyújtani a látogatóknak, mint a nyugati világ vezető múzeumai. Ugyanakkor számos, ma még rejtett értéke van a történeti épületnek, amelyeknek a bemutatása a 2011-et követő időszak feladata lesz. Ott van például a központi fekvésű Michelangelo terem, amelyet a kilencvenes években irodák foglaltak el. Ezt a teret vissza kell adni a látogatóknak, csakúgy, mint az évtizedek óta zárva tartó Román Csarnokot is, ám mindez milliárdos felújítási tételeket jelent. De sorra kell kerülnie az állandó kiállítási terek újragondolásának is, meg kell újulniuk a német és németalföldi gyűjtemény termeinek, és láthatóvá kell válniuk a régi szoborgyűjtemény főműveinek is. Ezen túlmenően szükségesnek látom, hogy a Szépművészeti Múzeum eddig ki nem állított 20. századi és kortárs gyűjteménye is állandó kiállítási térhez jusson. És akkor még nem beszéltem az intézmény eleddig felújítatlan egyéb tereinek rekonstrukciójáról, vagy az új raktárak, restaurátorműhelyek létesítéséről, illetve a tetőzet teljes cseréjéről és a múzeumépület egészének légkondicionálásáról. Ez mindösszesen akár tizenötmilliárd forintba is kerülhet majd, és előreláthatólag ennyi, azaz tizenöt évre is lesz szükség a megvalósításukhoz.