Négyszemközt egy országgal
Veiszer Alinda lélekmegnyitásról, narancsligetről és a hátizsákos Ázsia varázsáról
MúzeumCafé 22.
A Sunset Boulevard egyetlen galériája sem árulta Rófusz Ferenc rajzait 1981-ben. Noha a légy szemszögéből megrajzolt és Oscar-díjjal kitüntetett hárompercnyi akciófilm háttérképeiért tolongtak volna a Los Angeles-i műértők, senki nem szólt az alkotónak, ha kijut, vigyen magával egy koffernyit a papíralapú kincsből. Veiszer Alindának vitt. Úgy harminc évvel később, a Zárórába. Az ajándék légykockánál is büszkébb arra a sztárléggyel egyidős tévés, hogy tiszteletbeli ismerősként köszönhet Rófusz Ferencre, ahogy teheti azt íróval, csillagásszal és múzeumigazgatóval is, akik alapos tudással kibélelt kíváncsiságát díjazván szövetségeseként álltak fel a késői beszélgetésekről. Ha fordul a kocka, és a nemrég a legjobb Prímának ítélt Veiszer Alindát faggatják, történetesen múzeumokról, a sztárkiállítást Esterházy Péterhez hasonlítja, a kortárs képzőművészetet a fizikához, a párizsi narancsligetből lett impresszionista fellegvárat viszont semmihez. Ehhez foghatót legfeljebb Ázsiában látott: ahol az utca maga élő múzeum. Mangóval tálalva.
– Miközben a Katona József Színházban Lady Macbeth játszotta a főszerepet, a Kamrában Veiszer Alinda. Ezzel három évvel ezelőtt beírtad magadat a színháztörténetbe.
– Pontosabban Pelsőczy Réka írt bele. Az ő ötlete volt az ál-tévéműsor, a Rendhagyó Záróra, amelyben a magam bőrébe bújva beszélgettem Szacsvay Lászlóval és Lengyel Ferenccel. Megidéztük a békebeli színészelőd, Szacsvay Imre életét.
– Volt idő, hogy te is úgy tervezted, a színészetre teszed fel az életedet.
– Festőnek, jogásznak, állatorvosnak, pszichológusnak meg színésznek is álmodtam magam. Végül a színművészetire felvételiztem. Amikor kihullottam az első rostán, családi mérleget vontam, és rájöttem, nem is állunk olyan rosszul: végül is nagyapám egyszer egy szavalóversenyen jobbnak bizonyult Latinovitsnál. Ráadásul a színművészeti elégedetlen zsűrijének köszönhettem a szegedi egyetemi éveket, a német-kommunikáció szakot, hogy elkezdhettem rádiózni, aztán pedig tévézni.
– Mára te lettél a Záróra védjegye. Egyik este a győzedelmes medvehagymáról és más, letűnt korok nyomát őrző ereklyenövényekről diskurálsz az ősnövénykutatóval, másnap mozgásrehabilitációról a gyógytornásszal, aztán jönnek a módosult idegsejtek, dízelmotorok, színházelmélet, műgyűjtés, közgazdaságtan. Semmitől sem riadsz vissza?
– A kíváncsiság a közös nevező. A fizikához fűződő viszonyunk például elég hamar és végleg megromlik az iskolában. Ha azonban egy lenyűgöző egyéniség, egy kézzelfogható teljesítmény, egy találmány felől közelítünk, úgy mindjárt más. Izgalmas ismét kérdéseket fogalmazni, újra előmerészkedik az emberből a fenntartások nélkül kérdező énje. Azt nem állítom persze, hogy nem izgulok jobban, ha ilyen területre kalandozok. Vékony sávon kell egyensúlyozzak a közérthetőség és a szakmaiság határán. Úgy, hogy az egyszerre legyen hiteles és érdekes is.
– És mi számít jutalomjátéknak?
– A színház és az irodalom. Rengeteg kortárs irodalmat olvasok, sokat járok színházba, sok írót, színészt, rendezőt személyesen ismerek. Mondhatni, ebben benne élek. Ráadásul a színház, de főleg az irodalom még mindig megmaradt kiváltságos területnek, amelyről illik tudni, amiről lehet bennfentesként beszélgetni.
– És a kortárs képzőművészet?
– Az már inkább a fizika kategóriája. Kevesek zárt világa, ahová alig merészkedik külső szemlélő. Az iskola nem vezet be ebbe a világba, egyáltalán, nem szokunk hozzá a jelenlétéhez. Így aztán nem is vágyjuk felfedezni.
– Veled sem volt ez másképp?
– Lehetett volna. Édesapám, aki egyébként repülőgépmérnök, mindig is nagyon jól rajzolt, sokat festett otthon. Én is rákaptam. Mindent lefestettem a gödöllői kertünkben, nárciszt, orgonát, a kilátást a dombokra. Imádtam a Beatles lemezborítóját a sárga tengeralattjáróval, próbáltam én is ilyen színes világot varázsolni a papírra. Aztán erősebb kötődésnek bizonyult a színház.
– Mára komoly repertoár állt össze képzőművészekből is, ami a Zárórát illeti. Bráda Tibor, Fehér László, Konok Tamás és még sorolhatnám a művészvendégeket.
– A találkozásokra készülve kezdtem el albumokat lapozgatni, figyelni, művészekről és művészetről olvasni és gondolkodni, galériákba járni. Előbb mindig az alkotásokkal ismerkedem, kinevezek magamnak egy-egy főművet, korszakolok. Aztán jöhet a szakirodalom. Mára kezdenek összekapcsolódni a dolgok, kirajzolódni az összefüggések, helyükre kerülni az utalások. Ha például Fehér László elmeséli, hogy a Sotheby’s árverésén azért nem kelt el a Kisfiú című képe, mert az eladó nem elég körültekintően készítette elő az aukciót, azaz nem mérte fel előre kellő alapossággal az érdeklődők körét, akkor a magyar képzőművészet kudarcaként aposztrofált esemény átértékelődik a nézők gondolataiban. De legalább ilyen tanulságos bepillantani műtermekbe, műtárgybírálati irodába, kiállítások színfalai mögé. Képletesen persze.
– Múzeumigazgatókat is rendre meghívsz a műsorba. Mintha a múzeumok demokratizálásával ők is egyre ismertebbé, érdekesebbé, népszerűbbé válnának. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt is a vendégeid lettek volna?
– Mindenképpen, legfeljebb másról beszélgettünk volna. Mostanában az az egyik legérdekesebb kérdés, ami mindig elő is kerül, hogy hogyan lehet érdekes múzeumot csinálni, hogyan lehet a szakmaiság, a tudományos hitelesség szem előtt tartásával a közönség kedvében járni. Hogyan lehet egy múzeum egyszerre látogató- és muzeológusbarát. Legutóbb például Bajzáth Judit, a Természettudományi Múzeum főigazgató-helyettese mesélt arról, hogyan lehet műtárgyakként kiállítani a préselt növényeket, hogy egy műanyag dínóshow mennyire nem pótolhatja gyűjteményük eredeti dinoszaurusz-anyagát, és mennyire fontos az, hogy a társadalom változásával a gyűjtemények bemutatása is változzon.
– Ebben a műsorban említettél egy felmérést, amelyben gyerekeket kérdeztek arról, milyen a jó és milyen a rossz múzeum. Ők a vitrinektől ódzkodtak, a kézzelfogható tárgyakért lelkesedtek. Nálad mi a döntő szempont?
– Hogy összefüggéseket lehessen kiolvasni a tárgyak válogatásából, többletjelentést nyerjenek a kontextusba helyezett műtárgyak. De akkor is jól érzem magam a múzeumban, ha érthetően, élvezetesen kirajzolódik az adott kor, művészeti irányzat vagy mondjuk egy város története. Ez utóbbira kedvenc példám Berlin leginkább fiataloknak szóló várostörténeti múzeuma a Kurfüstendammon, ahol nyolcszáz év elevenedik meg tárgyakban, képekben és hangokban. A lovagkortól a Trabantig.
– Akkor nem is kérdezem, melyik a kedvenc múzeumod.
– Pedig mondanék még egyet. Párizs egykori narancsligetét, az Orangerie-t, impresszionista és posztimpresszionista gyűjteményével. Ott mintha megszűnne a külvilág Cézanne, Renoir, Matisse és a kedvenc Monet-festményeim között.
– Monet-t itthon a sztárkiállítások úttörőjeként jegyzik. Hasznosnak és fontosnak látod ezt a műfajt, vagy inkább felületesnek és épp ezért károsnak?
– Ha arra gondolok, hogy a Monet-kiállítás idején a Hősök terén kanyargott a sor, akkor nagyon is örülök neki. Amennyi kompromisszumot egy népszerű, sztárnevekkel csábító kiállítás vagy a kissé bulvárosított üzenet igényel, annyi bőven megköthető. Igenis el kell jutni a közönséghez. Ezeket a kiállításokat már csak azért is látni kell, mert a közbeszéd részét képezik, és be kell tudni kapcsolódni a dialógusba. Olyan a sztárkiállítás, mint Esterházy Péter. Esterházy könyvét százezer példányban eladják, mert ezeknek a köteteknek ott kell lenniük a polcon. Ha nem is olvassa el feltétlenül mindenki, aki megvette, legalább tud róla. Ha nem is mind a százezer ember tanulmányozza elmélyülten ezeket a tárlatokat, legalább elmennek a múzeumba, amit talán egyébként nem tennének. Kultúrával és remekművekkel találkoznak.
– Ha remekművekkel nem is minden műsorodban találkozni, a széles értelemben vett kultúra valamennyi ötven perced kötőanyaga. Ez egyfajta misszió?
– Inkább a velem született kíváncsiság megélése. Lehetőség a beszélgetésre, amire szerintem még mindig nagy az igény, csak egyre kevesebb rá az idő.
– Szabadidőből éppen neked sem lehet túl sok, a műsorbeli kérdéseidet hallgatva. A vonatkozó nyilatkozatok, könyvek, cikkek, filmek, színdarabok mind fejben vannak, ami akkor is nagy teljesítmény, ha a csapatszellem jegyében sosem felejted el megemlíteni a háromtagú stábot, akik a felkészülésben segítenek. Igaz az, hogy alaposságodon felbuzdulva már a vendégeid is készülnek az interjúkra?
– Igen. Többen mondták, hogy átgondoltak sok mindent, összerendeztek magukban eseményeket, érzelmeket, fontos pillanatokat. Ez mindkét félnek nagy könnyebbség, nekem a lélekmegnyitás, a szembeülőnek az őszinte megnyílás. Hogy mekkora felelősség válaszolni, azt csak azóta tudom, amióta én is többször lettem kérdezőből kérdezett.
– Decemberben friss lótulajdonosként kérdeztek, noha nem ez volt az első alkalom, hogy megkaptad a szakmai elismerés lovas szobrát. Két évvel ezelőtt junior kategóriában a szakma talált az egyik legjobb tévésnek, majd a felnőtt kategória eddigi legfiatalabb jelöltjeként a közönség ítélte neked a megtisztelő címet. Mi járt a fejedben, míg felértél a színpadra?
– Azon morfondíroztam, mit fogok mondani, és hogy szabad-e sírnom ilyen helyzetben. De sok felejthetetlen kép bevillant a Záróra addigi harmincezer percéből is.
– Néhány héttel később a hatszáz beszélgetésből készült válogatáskötet is napvilágot látott. A bevezetőben azt írod, a könyv ízelítő abból, ami a sok ezer felvett percből összeállt. Hogy milyenek is vagyunk mi magyarok. A beszélgetéseidet olvasva, nézve feltűnt, interjúalanyaid közül milyen sokan próbáltak szerencsét külföldön, és lettek sikeres gitárművészek, filmesek, feltalálók, orvosok. Te sosem gondoltál arra, hogy nekiindulsz a nagyvilágnak?
– Ha nem is a nagyvilágnak, de a közeli Ausztriának már harmadikos gimnazista koromban nekivágtam. A Gödöllői Református Líceum helyett egy évet az oberschützeni középiskolában töltöttem, ahol a német nyelv mellett azt is megtanultam, hogy bár az ott egy jobban berendezett világ, az idegennek nagyon nehéz megtalálnia benne a helyét.
– Ezért nem lettél végül a BBC gyakornoka sem?
– A minőség, a profi közeg vonzott, hogy kipróbálhassam, milyen egy mindennel felszerelt stúdióban dolgozni. Ehhez persze mindent az elején kellett volna kezdenem, ami nem lett volna könnyű. A hazai pálya biztonságérzete mellett a nyelvi biztonság is hiányzott volna. Hiányoztak volna az árnyalatok, hiányzott volna a közös hivatkozási alap. Anglia helyett egyelőre beérem a kedvenc beszélgetős műsorommal, a Hard Talkkal. A karizmatikus kérdező, Stephen Sackur kíméletlen eleganciája, felkészültsége, precízen szerkesztett adásmenete lenyűgöz. A következetesség, ahogy a tizenötödik percben nekiszegezi vendégének a váratlan, meghökkentő kérdést, felér egy iskolával.
– Te is tanítod a szakmát. Vagy éppen egy gimnáziumban adsz órát demokráciából és a gyerekek vitakedvét ébresztgeted, cikket írsz bezárásra szánt vidéki művházról és fővárosi elmegyógyintézetről, a Katona József Színház Kamrájában és magazinok oldalain faggatsz színészeket. Blogot írsz irodalmi portálon, dokumentumfilm-fesztiválon zsűrizel, filmes vitaestet vezetsz. Hiányzik még valami?
– Egy beszélgetés Günter Grassal, a kedvenc írómmal. De ez akár sikerülhet is.
– És addig?
– Egy újabb kalandozás Ázsiában. Thaiföldet, Kambodzsát, Vietnamot, Kínát és Szíriát már bejártuk egyetlen hátizsákkal. Az ott átélt szabadságérzésre vágyom azóta is. Ahogy az ember gondtalanul sétál a múlt időbe gyökerezett jelenben, a piacokra, a terekre és az utcákra is kiterjedő történelmi óriásmúzeumban.
Veiszer Alinda 1980-ban született Budapesten. A Gödöllői Református Líceumban érettségizett, majd a Szegedi Tudományegyetem német-kommunikáció szakán diplomázott. Szakmai gyakorlatot a gödöllői városi televíziónál és a Klubrádiónál szerzett, ahol riporterként, szerkesztőként és műsorvezetőként is dolgozott. Az MTV Riporter kerestetik! című versenyében aratott sikere után, 2004-ben a Magyar Televízió Este című műsorába, majd a Kultúrházba hívták. Vezette később a Miért? című történelmi műsort, a Nyugat 100 és a Radnóti 100 éve című sorozatot. Emblematikus szerepet a 2006 nyarán átalakuló Zárórában kapott, amelyben eddig hatszáznál is több meghatározó kulturális és közéleti szereplővel beszélgetett. Ezekből 2010 karácsonyára jelent meg válogatáskötet, Záróra címmel. Időközben egy évig újra rádiózott, írásai, interjúi jelentek meg a Magyar Narancsban és női magazinokban, ráadásul színpadi álmait is beváltotta: szerepelt Jancsó Miklós Ede megevé ebédem című filmjében, Pelsőczy Réka a Katona József Színházban bemutatott Rendhagyó Záróra című darabjában, valamint Gothár Péter rendezésében a Pécsi Országos Színházi Találkozón is fellépett. Veiszer Alindát a Nők a Médiában Egyesület 2007 legjobb női közszereplőjének választotta, 2008-ban Junior Prima, 2010-ben Prima Primissima díjjal ismerték el. Férje László Pál rádiós-szerkesztő.