Nem csak helyi értékű gyűjtemény Nógrádban
Interjú Shah Gabriellával, a Dornyay Béla Múzeum igazgatójával
MúzeumCafé 51.
A salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum élére 2013-ban kinevezett igazgató legfőbb célja volt, hogy az intézményt aktív, nyitott közösségi hellyé tegye, ami mostanra megvalósulni látszik: egyre szélesebb közönséget vonzanak a kiállítások, a múzeum pedig igazi látogatóbarát hellyé nőtte ki magát. Érdeme azonban nem merül ki ennyiben, hiszen a kiállítások megvalósítása, a programok szervezése és a múzeum fejlesztése mellett számos módon hozzájárul a Nógrád megyei művészeti élet felpezsdítéséhez és népszerűsítéséhez: férjével, Shah Timorral kisfilmeket készít a helyi eseményekről és művészekről, életműveket gondoz, miközben egy művészeti témájú blogot is vezet.
Az építőipari középiskola után külkereskedelmi végzettséget szereztél. Hogyan jött a képbe a művészettörténet?
A művészet iránti szeretet gyermekkoromtól kezdve jelen volt az életemben, már az építőipari szakközépiskolát is az építészettörténet miatt választottam. A matematika azonban nem az erősségem, ezért érettségi után váltottam: a külkereskedelmi idegen nyelvű levelező szakot a német nyelv szeretete miatt választottam. Ezt követően éreztem azt, hogy elindulok a művészettörténet felé. A más irányú tanulmányokból azonban semmi sem veszett kárba, hiszen a mai napig profitálok e különféle tudásokból.
Egy miskolci magánegyetemen tanultad a művészettörténetet. Milyen többletet adott ez az intézmény?
Nagyon szerettem azt az iskolát, hiszen igazán jó tanáraim voltak, akik igen keményen fogtak minket. Minden művészeti korszakot nagy alapossággal oktattak, a középkorra és a kortárs művészetre pedig külön hangsúlyt fektettek. Ezenfelül pedig felkeltették az érdeklődést az idegen kultúrák iránt is: a japán és az iszlám művészet kiemelt szerepet kapott az oktatásban, de a magyar népművészet szeretetére is ráneveltek minket. Jó szemléletet kaptunk tehát, másrészt gyakorlati tudással gazdagodtunk, hiszen az intézmény saját kiállítóterében kiállításokat szervezhettünk.
Milyen témát dolgoztál fel a szakdolgozatodban?
A máriapócsi kegytemplommal foglalkoztam, hiszen már akkor is nagyon érdekelt a szimbolika, illetve a vallás és a művészet kapcsolata. Ez a kíváncsiság vezetett el 2008-ban a Zsigmond Király Főiskola vallástörténet szakához is, ahol pedig A keresztrefeszítés a magyar művészettörténetben címmel írtam a szakdolgozatomat. Most pedig a doktori disszertációm témájában, amely a középkori ikonok avantgárdra gyakorolt hatását vizsgálja, visszaköszön a vallás és a képzőművészet kapcsolata.Evidens volt, hogy az ikonokkal szeretnék foglalkozni, ezért választottam a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskoláját, hiszen ott oktat Valerij Lepahin, az ikonok mindentudója. Egy másik tanáromnak köszönhetően pedig az orosz avantgárd felé fordultam, így alakult ki ez a téma.
Az első szakdolgozatodnak milyen volt a fogadtatása, az utóélete?
Azt a témát hirtelen abbahagytam, hiszen a végzést követően azonnal kaptam egy művészettörténészi állást a Pásztói Múzeumban. 2011-ben nyitották meg a Csohány Kálmán Galériát egy régi iskolaépületben, engem pedig már az első nap azzal a feladattal bíztak meg, rendezzem meg az állandó kiállítást. Az akkori igazgató szerencsére teljesen szabad kezet adott. Emlékszem, egy délelőtt elmentünk az özvegyhez kiválogatni a többezres anyagból azokat a műveket, amelyek a galériához kerültek. Visszagondolva tudatosodik csak bennem, hogy ez akkor milyen komoly feladat is volt, de ma sem válogatnék másképp.
Milyen koncepció mentén hozod létre a kiállításaidat?
Mindig nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy a Nógrád megyében élő, élt vagy a megyéhez valamiképpen kötődő művészek bemutatkozhassanak a nagyközönségnek, de az is fontos, hogy a helyi művészek mellett a nagy, ikonikus alkotókat is elhozzuk a városba. Közel áll hozzám Gaál István Kossuth-díjas filmrendező: fotókiállítást rendeztünk az életművéből, filmvetítéseket szerveztünk, majd forgattunk egy portréfilmet is, ami éppen a halála idején lett készen. A lányától megkaptuk a hagyatékot, és létrehoztunk egy emlékszobát is a budapesti nappalijához hasonlóan. Évek óta szervezzük a Gaál István Filmnapokat is, tavaly pedig könyv jelent meg az életéről. Igazán sokat foglalkozom az életműve gondozásával.
Mennyire tartod magad lokálpatriótának? Nem merült fel benned, hogy más városban, akár Budapesten dolgozz?
Igazából bennem mindig volt egy kis elvágyódás, de a férjem itt tartott, ő ugyanis nagyon szereti Salgótarjánt. Az ő segítségével ismertem fel, hogy rengeteg itt az érték, amit fel kell tárni, meg kell mutatni a világnak.
Mennyire van lehetőséged a helyi művészek népszerűsítésére? Van erre valamilyen kidolgozott, speciális módszered?
Szerencsére a sajtóvisszhangon túl utóéletük is van azoknak a tárlatoknak, amelyeket rendezünk. Csohány Kálmánt egyre többen ismerik, de Gaál Istvánnak és az emlékszobájának is van híre az országban. Persze nemcsak a kiállítások, hanem a férjemmel készített kisfilmek, illetve a különféle kiadványok is hozzájárulnak egy-egy művész népszerűsítéséhez.
Mesélnél arról, hogy a kisfilmek ötlete hogyan született meg?
A férjemmel, Shah Timor filmrendezővel (aki szintén nagy kultúrabarát, és kalligráfus édesapjának köszönhetően erős fogékonysága van a művészetekre) vettük észre, hogy a Pásztói Múzeum hiába ékszerdoboz, mégsem látogatják olyan sokan. Ő javasolta, hogy készítsünk egy kisfilmet, amelyben bemutatjuk ezt az intézményt a kiállításaival, a feltárásaival együtt, hogy a szélesebb közönség megismerhesse. A projekt tehát a Pásztó műemlékei című filmmel indult, majd ezután kezdtünk el művészportrékat készíteni, mert feltűnt, hogy az embereket különösen érdekli, hogy miként alkot egy művész, hogyan készíti el a munkáit.
Mesélj arról, hogy hogyan készülnek ezek a filmek?
Mindig más adja az apropót. A közönség által mára talán elfeledett Gaál Istvánnal például azután kezdtünk el foglalkozni, hogy a férjem Indiában az utcán hallotta a nevét, majd hazatérve rákérdezett, hogy ki is ez a filmrendező, mert
ő nem hallott róla addig. Az ő javaslatára kezdtük el készíteni az Egy képíró a Varázsvölgyből című filmet, hiszen ha Indiában ismerik, itthon pedig nem, akkor valamit tenni kell a népszerűsítéséért. Arról viszont én győztem meg, hogy forgassunk filmet Lévai Sándor életművéből is, hiszen a férjemnek a Süsü és a Futrinka utca című bábjátékok nem mondanak semmit. Filmjeinkkel igyekszünk Nógrád megyét feldolgozni, akár művészportrékkal, akár egyéb kulturális örökségünk bemutatásával; például a legutóbbi filmünk Nógrád megye régészeti múltját és jelenét mutatja be. A Sulyok Gabriella grafikusról készített film a férjem és a művész barátságából született. Minden egyes filmnek saját története van.
De nemcsak története, hanem sok esetben utóélete is: a helyi tévék mellett a Duna Televízió is vetítette őket, most pedig már igyekszünk az internetre is feltenni ezeket, hogy minél több emberhez eljussanak. Sulyok Gabriellának például októberben lesz kiállítása a Madách Imre Gimnáziumban, mert itt az egyik tanárnőnek, Kele Szabó Ágnesnek megtetszettek a művész munkái.
Fontos számodra, hogy a helyi iskolákkal jó kapcsolatot ápolj?
Mindenképpen. A gimnáziumnak és a múzeumnak mindennapos a kapcsolata, de ez nemcsak nekem, hanem az ottani tanároknak, és a múzeumpedagógusunknak is köszönhető, aki fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy az óvodásoknak és az iskolásoknak is szervezzen programokat.
Összefoglaltad magadnak, hogy milyen alapelvek érvényesítését tűzted ki célul, amikor 2013-ban átvetted az intézmény vezetését?
Azt már a kezdetektől tudtam, hogy nyitott múzeumot szeretnék létrehozni. A kollégákkal nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy miként lehet megvalósítani, hogy ne mindig ugyanazok az emberek jöjjenek el a kiállításokra, akik egyébként is rendszeresen felkeresik, hanem minden korosztályt elérjünk. Már a kezdetektől fogva nemcsak kiállításokat, hanem sokrétű programokat szerveztünk. Abban is biztos voltam, hogy kezdetben olyan kiállításokra lesz szükség, amelyek sok embert vonzhatnak, így idekerülésemkor egy 19. századi festészeti tárlattal nyitottunk, amihez a Kogarttól kaptuk az anyagot, majd ezt követte az Optikai illúziók című kiállítás. Célom volt a múzeumot és a kiállításait kissé populárisabbá tenni úgy, hogy azért mindenképpen megőrizze az értékeit. Amikor valaki egy időszaki kiállítás kedvéért belép a múzeumba, akkor általában a Mihályfi-gyűjteményt és a többi kiállítást is megnézik. Meg kell keresni azokat a pontokat, amelyekkel érdekessé lehet tenni a múzeumot. Nemrégiben megnyitottuk az Üvegváros című tanulmányi raktárunkat, amelyet a helyi lakosok szintén nagy örömmel látogatnak, hiszen számukra az egykori itteni üveggyár emlékét őrzi.
Miben változott még a múzeum az idekerülésed óta?
Nagyon fontosnak tartottam azt is, hogy a múzeum rendezett legyen, hiszen ennek híján nem lehet látogatóbaráttá tenni egy intézményt. Több helyiséget, így a fogadóteret is felújítottuk, mert az igényes környezet nagyban befolyásolja a látogatói élményt. A tanácsterem nagyon rossz állapotban volt, megtaláltuk azonban a megfelelő forrásokat, így azt egy többfunkciós térré alakítottuk át. Nagy feladat volt a kiállítási koncepciók kidolgozása, a múzeum programjainak rendszeresítése, valamint a civil szervezetekkel, helyi cégekkel és a városlakókkal való jó kapcsolat kialakítása is, illetve a korábbi kapcsolatok ápolása, erősítése.
Anyagilag mennyire van lehetőséged e célok megvalósítására?
Jól kell gazdálkodni az állami és az egyéb forrásokkal, és akkor van lehetőség az új dolgok megvalósítására. Az átvétel utáni első hónapban nagyon aprólékosan végignéztem, hogy milyen tételeknél lehetne pénzt megtakarítani.
Hogyan változtak meg a mindennapjaid igazgatóként? Van időd, lehetőséged arra, hogy magad is rendezz kiállításokat?
Bár a kiállításrendezés az életem, tény, hogy a tárlatokban kevesebb időt tudok tölteni, és azt is el kell ismernem, hogy a kutatásaimra is kevesebb idő jut a napi problémák megoldása és a szervezés miatt. De persze ettől függetlenül továbbra is szervezek kiállításokat, végzem a kutatásaimat. De nagyszerű kollégákkal dolgozom együtt, így nem aggódom.
Milyen kiállításokat szervezel a közeljövőben?
A Lévai Sándor-kiállítás előkészítése van most folyamatban. Ő számomra nagy szerelem, a vele kapcsolatos kutatásokat már akkor elkezdtem, amikor a Nógrád Megyei Önkormányzat felkért, hogy az általuk kiadott kvízkönyv képzőművészeti részét készítsem el. Ekkor indultam el a művész nyomába. Azóta elkészítettünk egy filmet az életéről, és tavaly egy könyvet is megjelentettem a munkásságáról, most pedig dolgozunk a kiállításon, amelyhez az MTVA-tól kérjük kölcsön az eredeti bábokat. Reményeink szerint ez a kiállítás majd több helyen bemutatkozik. Lesznek nagyobb volumenű tárlataink, de a legnagyobb cél az állandó kiállítás, valamint a Bányamúzeum földfelszíni kiállításainak megújítása.
A Dornyay Béla Múzeum képzőművészeti anyagának legjelentősebb, mintegy nyolcszáz darabot számláló egységét adja a Mihályfi-gyűjtemény. Hogyan került ez a kollekció Salgótarjánba, és milyen művek szerepelnek a gyűjteményben?
Mihályfi Ernő kiemelkedő műgyűjteményt hozott létre, szisztematikusan felkutatva a századfordulótól az 1960-as évek végéig terjedő időszak jelentős magyar alkotóinak műveit. E biztos ízléssel és érzékkel kialakított kollekció átfogó, érzékletes képet nyújt a 20. század első felének legjellegzetesebb hazai művészeti tendenciáiról. A miniszter halála után özvegye az akkori Nógrád Megyei Tanácsnak adta el a hagyaték jelentős részét 1977-ben, azzal a céllal, hogy az alkotások vagy legalább egy komoly egységük állandó kiállításon szerepeljenek. Ezek a művek elsődlegesen a két világháború közti időszakból származnak, bár az 1940-es, 50-es, 60-as évekből is találunk grafikákat, így Hincz Gyula, Barcsay Jenő, Czóbel Béla alkotásait. A korai, 20. század eleji, illetve az aktivizmus körébe sorolható művek közül ki kell emelnünk Mednyánszky László csavargókat, illetve ülő katonát ábrázoló érzékeny vázlatait, Rippl-Rónai József dekoratív grafikáit, Gulácsy Lajos festményeit, valamint Mattis-Teutsch János szuggesztív, ragyogó színvilágú tájképeit. Intézményünk 2006-ban a megyei önkormányzat támogatásával hozta létre a múzeum Képtárát, amely állandó kiállításon mutatja be a gyűjtemény jelentős részét. Ezt a kiállítást 2013-ban az NKA támogatásának köszönhetően újítottuk meg, amelyben ily módon olyan műveket is be tudunk mutatni, amelyek még nem kerülhettek közönség elé.
Fontos kiemelni azt is, hogy mindemellett a rengeteg tevékenység mellett még aktívan vezetsz egy blogot is Nógrád megye művészeti életéről.
Erre is a férjem vett rá. Korábban a kiállításmegnyitókra és egyéb eseményekre írt szövegeimet a fiók mélyére ástam, Timor javasolta, hogy tegyem őket fel az internetre, hogy mások is olvashassák. Eleinte ódzkodtam ettől, mivel így a szövegek tényleg maradandóvá válnak, majd beláttam, hogy ez az egész nem rólam szól, hanem a művészekről. Rájöttem, hogy a blogon keresztül még több emberhez eljuthatnak a munkáik. Ha jól belegondolok, az egész életem a művészetről és most már a gyermekemről szól. A szabadidőmben is a művészet áll a középpontban: a férjemmel éppen egy új film ötletén dolgozunk. Most azonban a gyermekem a legfontosabb, mivel nagyon sokat vártunk arra, hogy megérkezzen.
Shah Gabriella 1975-ben született Salgótarjánban. Művészettörténészi diplomáját 1996-ban Miskolcon szerezte, ezt az évek során német szakfordítói, művelődésszervezői, vallástörténeti oklevelekkel egészítette ki. 2011-től a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója; kutatási témája az ikonoknak az avantgárdra gyakorolt hatása. Pályáját a Pásztói Múzeumban kezdte, 2010-től a Dornyay Béla Múzeum művészettörténészeként dolgozott, majd 2013-ban megválasztották a múzeum igazgatójának. Férjével, Shah Timorral művészeti témájú kisfilmeket készít, miközben aktívan blogol a helyi művészeti életről. Tavaly jelent meg Sanyi manó című, Lévai Sándor életét és munkásságát feldolgozó kötete, ezenfelül részt vett a Mihályfi-gyűjtemény katalógusa, valamint a Csohány Kálmán- és a Gaál István-monográfiák elkészítésében.