„Nem a tervezett múzeumi negyed elképzelésével van baj”
Mikó Árpád, az MNG Régi Magyar Gyűjteményének vezetője
MúzeumCafé 29.
„Amióta csak az eszemet tudom, elképzelhetetlen volt képek nélkül az életem, már gyermekkoromban is rendkívül fontosak voltak nekem” – mondja Mikó Árpád művészettörténész, akinek aztán szerencsére meg is adatott, hogy már ifjúkora jelentős részét az egykori Régi Magyar Képtárban tölthesse. „Teljesen elbűvölt ez a különlegesen gazdag anyag” – emlékszik vissza a kezdetekre, pedig a fiatal szakember akkor még legfeljebb csak álmodozhatott arról, hogy egyszer majd ő maga fogja vezetni ezt a gyűjteményt. Abban az időben még a főművek is rejtve maradtak a „mezei” látogatók előtt. Ilyen „elrejtett” főmű volt MS mester Vizitációja is, „amelyet gyerekként mindössze egyszer láthattam a Szépművészeti Múzeumban. Később aztán a Kúria épületének dísztermében már bemutatták az anyag egy jelentős részét” – mesél a fejlődésről Mikó Árpád, akit már ekkor is leginkább későbbi szakterülete, a reneszánsz vonzott. „Szívesebben néztem Botticellit, El Grecót, Boltraffiót, mint másokat. Egyértelmű volt számomra, hogy a gimnázium befejezése után művészettörténet szakra jelentkezzem. A Galéria az első munkahelyem, egyetemistaként kezdtem itt dolgozni, a Sallaburgban megrendezett Mátyás-kiállítás előmunkálataiba kapcsolódhattam be.” A több évtized alatt végigkísérhette a Galéria gyűjteményének gyarapodását, számos izgalmas kiállítás megvalósulását és a múzeum életében bekövetkezett minden jelentős változást.
„A nyolcvanas évek elején kezdtem. Pogány Ödön Gábor ekkor ment nyugdíjba, őt személyesen már nem ismerhettem. Majd egy rövid átmeneti időszak után, 1982-től Bereczky Loránd lett a főigazgató, akivel nagyon szerettem együtt dolgozni.” A Galéria életében persze minden vezető hagyott máig felfedezhető nyomokat. A legjelentősebb esemény az volt, amikor az intézmény felköltözött a Várba, a jelenlegi helyére, hiszen ettől az időtől lehetett végre többet megmutatni a hatalmas gyűjteményekből, bár a kiállított anyag így is csak csekély része a múzeum kincseinek. Ekkor kerülhetett sor a nagyon rossz állapotban lévő középkori anyag restaurálásának az elkezdésére is. Mint Mikó Árpád elmondja, már az 1930-as években súlyos állagromlás érte például a szárnyasoltárokat, amikor a különböző templomokból a Nemzeti, illetve a Szépművészeti Múzeumba szállították őket. „Egy részük még 1950 és 1970 között is ugyanúgy állt, mint ahogy annak idején bevitték őket a Szépművészetibe; nem preferálták, de lehetőség sem nyílt a rendbehozatalukra. Erre csak itt, a Várban kerülhetett sor 1975 után.” Mojzer Miklós, ennek a gyűjteménynek az akkori vezetője és Szentkirályi Miklós restaurátor szorgalmazására korszerű restaurátor-műhelyeket hoztak létre, és megkezdődhetett a mostoha sorsú remekművek helyreállítása, konzerválása. Hatalmas siker volt, amikor az egykori trónteremben 1982-ben megnyílt a késő gótikus szárnyasoltárok állandó kiállítása. Ma tizenöt, szinte teljes egészében fennmaradt és több töredékes oltár látható itt. A munkának persze soha sincs vége, folyamatosan ad feladatot az állagmegőrzés. „Ezek a művek nem hasonlíthatók össze a vászonképekkel, amelyeket kitesznek a falra, és optimális esetben évtizedekig rájuk sem kell nézni, a fatáblák és az oltárok állandó munkát adnak.” Annyira komplex tudás az, amit ezek kapcsán ismernie kell a művészettörténésznek, hogy Mikó Árpád az évtizedek alatt beleásta magát a restaurálási munkákba is. Szinte nincs nap, hogy ne menne fel a restaurátor-műhelybe körülnézni, konzultálni. „Művészettörténetet is úgy jó írni, ha lehetőségem van a legapróbb részletekig megismerni az eredeti tárgyakat. Az elmúlt időszakban a nyírbátori stallumról tartottam előadást. Persze, hogy bekönyörögtem magam a tárgyat őrző múzeumba, hogy a hátoldalát is alaposan szemügyre vehessem. Sok minden ezután világosodott meg. Fotókból, másolatokból nehéz dolgozni.”
Egy ilyen gyűjtemény vezetése kapcsán felvetődik a kérdés: mi ma a múzeum feladata? A további gyűjtés, a megőrzés, a felhalmozott anyag megmutatása, illetve hogy mi szerint lehet ma érvényes, érdekes, sokakat megmozgató kiállításokat létrehozni? „Ez az egyik alapvető kérdése ma a múzeumoknak: hogy mit és hogyan mutassanak be. Az állandó kiállításon minden főművet be kell mutatni” – mondja a művészettörténész. Az időszaki kiállítások nagyobb mozgásteret engednek, itt a félig restaurált műveknek is helyük van, ha például a munka folyamatát kívánják ezzel megmutatni. Ilyenkor a csúfságoknak is szerepük lehet. Ha pénz és lehetőség lenne arra, hogy újragondolják az állandó kiállítás tematikáját, abból nagyon izgalmas, a témát új megvilágításba helyező kiállítás születhetne. Az időszaki tárlatok ezt pótolják. A régi magyar művészet összművészeti: bögrefültől az oltárokig sokféle tárgyon keresztül mutatható be az adott kor életmódja, tárgyi kultúrája. Sok helyről, más múzeumokból kell megszerezni tárgyakat, műveket, ami izgalmas csapatmunka. „Öt ilyen nagy kiállítás megszervezésében, létrehozásában vettem részt” – meséli Mikó Árpád. Az 1994-es év emlékezetes kiállítása volt a Pannonia Regia, amelyik a török kor kezdetéig mutatta be átfogóan a Dunántúl történeti emlékeit. Abban az időben számos régészeti lelet került felszínre, ezeket is be akarták mutatni. MS mester Vizitációjának restaurálása egy újabb kiállítás ötletét adta, hiszen itt be lehetett mutatni a helyreállított művet és a hozzá kacsolódó munkafázisokat. „Több, tematikájában ehhez kapcsolódó művet sikerült megszereznünk, így Lille-ből (Musée des Beaux-Arts) a Királyok imádása címűt, amelynek elhozatala sem volt egyszerű feladat. Személyes kapcsolatok nélkül ez nem működött volna. Esztergomból természetesen megkaptuk a passióképeket. Így kontextusában lehetett látni MS mester fontos alkotását. Ráadásul ekkor, a lille-i csomag kibontásakor derült ki a hátoldalon található nyomokból, hogy ez is a Vizitáció-sorozat egyik hiányzó darabja. Ezért állítottuk ki úgy, hogy az elő- és hátoldala egyaránt megnézhető volt.” A muzeológusi munkának oroszlánrészét teszi ki, hogy a fent említett személyes szálakat megtalálja és ápolja az ember. Sokszor ezen áll vagy bukik egy jó kiállítás lehetősége.
Fontos esemény volt a Jankovich Miklós gyűjteményét bemutató tárlat is, hiszen a Galéria legkorábbi darabjai is ebből az anyagból származnak. „Elképesztő, hogy mi mindent gyűjtött a táblaképektől a sírkövekig. Őrült volt, mint minden szenvedélyes gyűjtő. Sem mérték, sem a pénz nem számított. Első gyűjteményét elzálogosították, József nádor mentette meg annak megvételével. A második gyűjteményt már nem volt, aki megmentse, elárverezték, Jankovich pedig csődbe jutott” – meséli Mikó Árpád. A gyűjtemény szétszóródott a világban.
A Galéria mostani Régi Magyar Gyűjteménye a kora középkortól a 18. századig ívelő kort foglalja magában. Ez nemcsak a magyar, de az egyetemes művészetben is korszakhatár, amely a felvilágosodás korával záródik. A gyűjtemény a történeti Magyarország emlékeit őrzi, azoknak a művészeknek a munkáit is, akik ebben a korszakban Magyarországon dolgoztak.
Külföldi anyagból is kerülhet elő olyan tárgy, amelynek az alkotója magyar, műve beleilleszkedik az itthoni gyűjteménybe, itt lenne a helye, de ennek az ellenkezője is gyakori. Hiszen Mányoki Ádám például élete nagy részét a hazától távol élte, ott alkotott, de a Rákóczi-portré mégiscsak az egyik legfontosabb magyar történelmi személyt ábrázolja. Hogy mit tekintünk magyar anyagnak, az tehát igen összetett kérdés. „Jó lenne az idetartozó tárgyakat itthon tudni, de a vásárlási lehetőségeink igen beszűkültek” – mondja Mikó Árpád. Olykor szenzációs anyagok bukkannak fel, ilyen volt az egyik legutolsó beszerzés: Kakas István és felesége portréja, amely Olaszországból került elő. Addig a létezéséről sem lehetett tudni. Kakas Báthory István erdélyi fejedelem híve, feleségének, Mária Krisztina főhercegnőnek a titkára volt. A kor kiváló diplomatája, aki egy külföldi szolgálat során Perzsiában halt meg. Észak-Itáliában készült róla az a portré, amely ma már a magyarországi gyűjteményt gazdagítja. Mikó Árpád úgy véli, az ilyen fontos műveknek mindenképpen itthon van a helyük.
A múzeum egyik legfontosabb feladata a gyűjtés és a megőrzés. Ha a váratlanul előkerülő tárgyakat nem vásárolják meg, nem kerülnek be egy közgyűjteménybe, szem elől vesznek, és az idő múlásával már a szellemi patrimóniumba sem tartoznak bele, sőt, esetleg örökre elvesznek. Az első világháborúig Magyarországnak fantasztikus kincsei voltak, amelyek a háború után jórészt elkerültek az országból, szétszóródtak. Sok esetben csak a ránk maradt kiállítási katalógusokból, régi fotókról ismerjük őket. Ideális esetben ezeket mind vissza kellene vásárolni, de a jelenlegi pénzügyi helyzetben már a magyar műtárgypiacon is szűkösek a lehetőségek. A Régi Magyar Gyűjtemény ebből a szempontból még szerencsésebb helyzetben van, itt kevesebb a hiányzó darab, főleg a 19–20. századi gyűjtemények az igazi kárvallottak.
A Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria mostani újraegyesítése kapcsán az egyik vitaindító pont a „kontextus” kérdése volt, azaz hogy a magyar anyag így önmagában vagy inkább nemzetközi kontextusba helyezve értelmezendő-e inkább. A témában igen éles hangú írások keletkeztek. Mikó Árpád szerint nem szerencsés a műtárgyak összekeverése. „Egy épületben, de különálló kiállításokban tudom csak elképzelni ezeket az együtteseket. Az, hogy egy épületen belül megtekinthető ez a hatalmas anyag, biztosítja egymáshoz tartozásukat, a külön kiállításokon, de adott a kontextusban való értelmezés lehetősét.” A középkori anyag eleve óriási, jól látszik, mióta az állandó kiállításban együtt látható. „Semmi sem indokolja ennek a szétszedését, keverését más együttesekkel, együtt kell tartani ezt a hatalmas anyagot –mondja. – A kánonváltást a művészettörténészeknek kell megtenniük, ami a kiállításoktól független.” És a kánonváltás nem csorbíthatja a főművek szerepét, azoknak mindig kiállításban van a helyük. Elképzelhetetlen, hogy Raffaello, Botticelli, El Greco képei raktárba kerüljenek, mert az új kánon oda száműzné őket. Bárhol a világ nagy múzeumaiban ezek a művek az állandó kiállítás részei. Az időszaki kiállítások megengedik az ilyen játékot, a kísérletezést, a többi között arról szólnak, hogy hányféle módon értelmezhető egy anyag más-más megvilágításban. A Louvre, a Musée d’Orsay tömegeket vonz állandó kiállításával. Az olasz múzeumok egy jelentős része, mint például a Barberini vagy a Borghese Galéria „a maradiság netovábbja”, mégis csak előjegyzéssel lehet bejutni. Az anyag diktálja, hogy mi az, aminek kiállításon a helye.
Ennek kapcsán elkerülhetetlen, hogy ne kerüljön szóba, mit gondol Mikó Árpád a két múzeum összevonásáról, a tervezett múzeumi negyed létrehozásáról. „Van létjogosultsága”, de Mikó szerint erre egy ilyen célra felépített új épület lehetne a leginkább alkalmas. Egy ilyen épületet hatalmas raktárakkal, számos műhellyel együtt kell megtervezni, ami képes lenne komplex módon ellátni az összes múzeumi feladatot. Így az intézmények egymás mellettisége valóban erősítené egymást. „Nem a tervezett múzeumi negyed elképzelésével van baj; jó kivitelezés és megvalósítás esetén működőképes lehet az ötlet.” De a gazda szereti szemmel tartani a jószágát, így arra a kérdésre, hogy hol tudná elképzelni a Régi Gyűjtemény anyagát, a válasz magától értetődő: „itt.” A trónterem szerinte méltó és megfelelő helye a szárnyasoltároknak, a Vár a barokk anyagnak. „Hosszú küzdelem után végre jó helyen és egyben látható ez a gyönyörű gyűjtemény.” Nagyon sok idő eltelt, mire a köztudatba is bekerült, hogy itt fent a Várban egy egybefüggő, nagy történeti korszak teljes művészeti anyaga végignézhető. Mikó Árpád meséli: sokszor kölcsönöznek külföldi kiállításokhoz tárgyakat. „Nem szívesen mozdítjuk el innen ezeket a kincseket, akárhová nem is adjuk” – teszi hozzá. A hatvanas–hetvenes években presztízsnek számított, hányszor viszik külföldre ezeket az alkotásokat. Összeállították azt a reprezentatív anyagot, amellyel Moszkvától Párizsig turnéztak. Ma erről máshogy gondolkodik a szakma: csak jelentős kiállításokra kölcsönöznek néhány alkotást. „Ez a mi nemzetközi jelenlétünket is erősíti.” Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy szakmailag korrekt, tudományos közegben legyenek kiállítva ezek a tárgyak. „Hosszú távon a tudományos hozzáállás lehet csak kifizetődő”.
No meg persze elkél a szerencse is: a 2008-ban megrendezett Mátyás-kiállításon szerepelt egy terrakotta dombormű, amelyet a váci múzeumból kaptak kölcsön. Korábban a Váci Egyházmegyei Múzeum egy kiállításán látta meg Mikó Árpád, és már akkor feltűnt neki különleges szépsége. Gyönyörű, kvalitásos darab, amely húsz éve került elő egy ásatás során. Bár régészeti dokumentációja létezett, de csak így, kiállítva mutatta meg a maga értékét. Ma az olaszok keresnek arra választ, ki készíthette, konferencián is foglalkoztak a műtárggyal. „Ha ez a kiállítás nincs, ott enyészik, ki tudja még meddig, valamelyik raktár mélyén.”
Mikó Árpád Budapesten született 1959-ben. Az ELTE BTK művészettörténet szakán végzett 1982-ben. Fő kutatási területe a reneszánsz. Szakdolgozatát is ebben a témában írta: Janus Pannonius, Garázda Péter és Megyericsei János sírköveiről (megjelent: Ars Hungarica, 1983). Doktori disszertációját Báthory István lengyel király és a reneszánsz művészet Erdélyben (1576–1586) címmel írta (1983), később doktori címét PhD-fokozattá minősítették (1997). Már egyetemistaként kezdett dolgozni a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Osztályán, amelyet 1997 óta vezet. Megjelent művei: Mátyás Corvinái a nemzet könyvtárában (Corvina Kiadó, 2008), A reneszánsz Magyarországon (Corvina Kiadó, 2009). Számos, a reneszánsz témakörében megrendezett kiállítás kurátora, rendezője.