Nemzeti emlékezet egy győzelemre
A grunwaldi csata 600. évfordulója
MúzeumCafé 21.
Lengyelországban – éppen úgy, mint nálunk – a kerek történelmi évfordulóknak nagy figyelmet szentelnek. A 2010-es év megemlékezései nagyrészt két, tartalmában merőben különböző dátum köré szerveződtek. Az egyik nemzetközi szintű volt: a zeneművészet lengyel származású lángelméjének, Frédéric Chopinnek a kétszázadik születésnapja. A másik pedig a ma már inkább csak helyi jelentőségűnek tartott, bár a korabeli Európában nagy visszhangot kiváltó grunwaldi csata hatszázadik évfordulója.
Ezen a helyen 1410. július 15-én Közép-Európa két jelentős hatalma, a dinasztikus kötelékekkel a Litván Nagyfejedelemséggel egybefont Lengyel Királyság és a Német Lovagrend ütközött meg egymással. A csata a határvidéken, de már a lovagrend fennhatósága alá tartozó területen, két település, Grunwald (Grünwald) és Tannenberg között zajlott, ezért az egyetemes történelem felváltva hol az egyik, hol a másik település nevével jegyzi: a lengyel az első, a német történetírás pedig a második megjelöléssel. Azon a napon a lengyel–litván összevont haderő jelentős győzelmet aratott, amelyet a lengyel király, Ulászló – a Jagelló-dinasztia alapítója – később külpolitikájában mesterien ki is aknázott, kétszáz évre megteremtve ezzel a Jagelló-uralkodóház és a lengyel királyság meghatározó európai pozícióját.
A politikai propaganda része volt a grunwaldi győzelem emlékezetét folyamatosan életben tartandó memoratív program is. Az ország legfontosabb városaiban – élükön a királyi székhellyel, Krakkóval és annak a Wawel-dombon álló székesegyházával – a csata megvívását követően évszázadokon át rendszeresen megemlékeztek az eseményről, sőt ez a megemlékezés nemcsak a főszékesegyházi liturgia részévé, de egyben – királyi rendeletre – a történelem egyik első, nem egyházi jellegű ünnepnapjává is vált. A „memóriaprogramnak” része lett természetesen a királyi vagy főúri megrendelésre készült műalkotások egész sora is.
Minderről, az ütközet évszázadokon át tartó „utóhangjáról” szólt a tavaly július és szeptember között a waweli királyi várban megrendezett nagyszabású kiállítás. A felvonultatott több mint kétszáz műtárgy üzenetét monumentális katalógus örökítette meg, két kötetben, nyolcszáz oldalon, egyben a „Grunwald-jelenség” mai állapotát is rögzítve. Az első kötet tanulmányokat tartalmaz, a második pedig a kiállított műveket vonultatja fel. A tárlat maga három részre oszlott: az első a csata középkori emlékezete, a második az 1910-es ünnepségek, a harmadik pedig Grunwald 20. századi kétpólusú propagandatörténelme.
Az időben az ütközethez legközelebbi egység a hadizsákmány részét képező, nagy értékű műalkotásokat ölelte fel, köztük nemcsak ötvösműveket és kódexeket, de faszobrokat és egykoron oltárok felépítményét ékesítő domborműveket is. Az ereklyetartók, remekmívű keresztek, liturgikus könyvek a győzelem kézzelfogható jeleiként mint királyi adományok kerültek az ország legfontosabb városaiba, s használatukat – hadizsákmány mivoltuk ellenére – XXIII. János pápa oklevélben engedélyezte. A gótika világát idéző művek másik része lengyel szenteket ábrázol, vagy azokra utal, hiszen segítő közbenjárásuk a csatára épülő hagyomány sarokköve volt évszázadokon át. A történeti narratívában a legfontosabb szerephez – Szent Szaniszló, Krakkó püspöke mellett – a magyar történelem számára is jelentős prágai püspök, Szent Adalbert jutott, akit a mai Gdańsk mellett ért a vértanúhalál, ezért a lengyelek keresztény történelmük kezdetétől a sajátjuknak vallották. Vele kapcsolatban állították ki a legbecsesebb lengyel nyelvemléket is, a valószínűleg a 13. században írt, és legkorábbi változatában egy 1400 körüli másolatban fennmaradt Mária-himnuszt, a Bogurodzicát. Ezt a költeményt a középkorban Szent Adalbertnek tulajdonították, és a csatáról készült legkorábbi feljegyzések szerint a harcra készülő lengyel lovagok az ütközetet közvetlenül megelőző zászlóbontáskor valóban énekelték. A „nemzeti” szenteken kívül nagy tisztelet övezte Lengyelországban a kor egyik legnépszerűbb misztikusát, a svéd Szent Brigittát is, aki élete végén megjövendölte a Német Lovagrend bukását. Ezt Jagelló Ulászló a lovagrenddel folytatott háború igazolásának tekintette, s hálából a csata után Brigitta tiszteletére Lublinban templomot emelt. A tárlaton a ma is álló templomból származó 15. századi, magát a szentet ábrázoló oltárkép adott alkalmat ezeknek az összefüggéseknek a bemutatására.
A középkori emlékeket minden oldalról a csatában zsákmányolt harci zászlók reprodukciói vették körül. Ezeket a hadi jelvényeket még a 15. században lemásolták, és azokat Jan Długosz krakkói kanonok – egyben a kor legjelentősebb lengyel történetírója – magyarázataival Banderia Prutenorum címen könyvbe is szerkesztették. Ennek a valódi forrásmunkának az alapján vált lehetővé később a zászlók rekonstruálása. Az 1930-as években ezek közül néhány példány a krakkói restaurátorok keze nyomán valóban alakot is öltött, majd ezt a munkát fejezték be most a waweli műhelyben, immár teljessé téve a gyűjteményt.
Grunwald fénye a 17. századtól kezdve fokozatosan elhomályosult, helyet adva egy másik fényes győzelemnek, Sobieski János 1683-as, török elleni bécsi diadalának. A 20. század elején azonban Grunwald emlékezete újra erőre kapott az ötszáz éves évforduló kapcsán. Lengyelország, mint állam, akkor már több mint száz éve nem létezett, területén a Porosz, az Osztrák és az Orosz Birodalom osztozott. Krakkó az 1866 óta autonómiával rendelkező, osztrák fennhatóságú Galícia része volt, ennek helyzete a többi országrészhez képest „könnyebbnek” volt mondható. Az osztrák hatóságok ekkor már egyre kevésbé korlátozták Krakkó lengyel önkormányzatának működését, így az 1910-es megemlékezések tömegeket megmozgató függetlenségi manifesztációvá válhattak. Ulászló győzelmét ekkor a szlávoknak a germánok felett aratott diadalaként értelmezték, és ennek megfelelően az ünnepségeken a pánszláv eszme is helyet kapott az attól egyébként általában idegenkedő Lengyelországban. Az ünnepségsorozat legfontosabb eseménye az erre az alkalomra megépült Grunwaldi emlékmű felavatása volt.
Erre nemcsak a többi lengyel területről érkeztek ünneplők, de míves ezüstkoszorúját elhelyezte rajta többek között a szlovén, a horvát és a cseh delegáció is. Ezek közül több koszorút a mostani kiállítás is bemutatott.
A második világháborús német megszállás igyekezett megváltoztatni a grunwaldi emlékezet „előjelét”: a német propaganda Lengyelország lerohanását a csatáért vett igazságtételnek állította be, és a néhány évvel azelőtt a waweli restaurátorok által helyreállított hadi zászlókat katonai parádéval vitték „vissza” a lovagrend egykori székhelyére, Malbork (Marienburg) várába. A kiállításon ennek fényképes dokumentációja is látható volt.
A tárlat – úgy tűnt – egyértelműen a lengyel győzelmi toposzt hangsúlyozta, és hiányzott belőle az objektivitás igénye. A kiállítás célja azonban a szervezők elmondása szerint sem a történelmi események kritikus megközelítése volt, sokkal inkább egy, a nemzeti történelem mélyén gyökerező hagyomány feldolgozása, amelynek kultúrateremtő gazdagsága az évforduló kapcsán a lengyel királyi székhelyen így újra láthatóvá vált.