Nemzeti emlékhely, szoborpark, játszótér
MúzeumCafé 75-76.
A könyv borítója, Hans Götzinger (1867–1941) osztrák művész akvarelljének meseszerű életképével, a piros színű, iskolai füzeteket idéző betűkből megformált címmel azt sugallja, egy olyan könyvet veszünk kezünkbe, amelyet közhelyesen ismeretterjesztőnek szokás nevezni. Tudjuk azonban, hogy az úgynevezett ismeretterjesztés nem ellentéte a szakmaiságnak, netán tudományosságnak, épp ellenkezőleg: minél pontosabb, hitelesebb szakmailag és tudományos szempontból egy írás, annál hitelesebb és eredményesebb az ismeretterjesztésben. Debreczeni-Droppán Béla könyve első néhány oldalának elolvasása után rögtön igazolódik is ez a megállapítás.
¶ Csalóka tehát Götzinger akvarellje, akinek a császári gyűjteményekben számos művét őrizték, és bécsi motívumait, látképeit előszeretettel reprodukálták képeslapokon, s alsó-ausztriai, wachaui akvarelljei ma is az aukciók kedvencei. A bájos múzeumkerti jelenet azonban olvasásra buzdító kiváló vonzerő egy könyvborítón.
Arany János szobra a főbejárat előtt Fortepan
¶ A szerző rögtön egy olyan fejezettel indít, amely a mai múzeumkert telkének előtörténetét mutatja be. Nagyon fontos ez, hiszen erről a közönség eddig igen ritkán kaphatott információkat. A kert korai történetének egyik legérdekesebb momentuma az ide tervezett melléképületek ötlete. Már Pollack Mihály is foglalkozott ezzel, és még az építkezés idején többféle megoldás felvetődött bizonyos gyűjtemények főépületen kívüli bemutatására. Pollack el is készítette
a múzeum hátfalával párhuzamosan emelendő nyitott árkádsor tervét, ahol
a kőemlékeket és gipszmásolatokat helyezhették volna el. Kubinyi Ágoston igazgató 1847 augusztusában, fél évvel a múzeumépület megnyitását követően a múzeum állapotáról szóló jelentésébe bele is vette ezt, s az országgyűlés elé terjesztette, hiába. A bővítés gondolatával a forradalom és szabadságharc után is tovább foglalkozott az igazgató. Pollack tervei ugyan minden bizonnyal megsemmisültek, de ránk maradt és a könyvben is szerepel illusztrációként Marschan József 1850-es tusrajza egy, a múzeumépületet övező nyitott árkádsorral. Marschan neve a 23. oldal szövegében helytelenül szerepel, a képaláírásnál azonban már helyesen, s a szerző egyenesen „korabeli plázának” nevezi a tervét. Ez túlzás, mert a tervezett üzletsor nem a teljes építményt foglalta volna el,
s valójában fel sem merült a kivitelezés gondolata.
1947. március 15-e a Múzeumkertben Fortepan
¶ 1858–1859-ben Reitter Ferenc császári és királyi főépítész ismét egy ilyen funkciójú kerti épület terveit készítette el, ahogy ezt a könyv is említi. Reitter két sorozatot készített: egy dór és egy román stílusút. Bár a szerző „gótikus és klasszicista” tervvariációkat említ, sajátos, hogy a többé-kevésbé a Pollack-féle épülethez illeszkedő klasszicizáló tervek mellett nem gotizáló, hanem a romanika stílusjegyeit mutató épületegyüttest vázolt Reitter. Felirata szerint „Ansicht eines Theiles der zu erbauenden Arcaden im ung: national Museum zur Unterbringung der Antiquen und mittelalterliche Steindenkmaeler im romanischen Baustyle”, azaz konkrétan megjelöli a stílust és a funkciót, az antik és középkori kőemlékek őrzését. Az utcafronton szinte tagolatlan a falkiképzés, a belső, kert felőli oldalon annál tagoltabb és gazdagabb.
¶ A másik változat „Griech:dorischen Baustlye” – azaz görög-dór stílusú kolonnád terve volt. Kubinyi az oszlopcsarnokot nemzeti közadakozásból szándékozta felépíttetni. Az előzetes ajánlás a Vasárnapi Ujságban is megjelent, Kubinyi egyenként írt levelet tehetősebb polgároknak adakozásra kérve őket. A kérés nem talált meghallgatásra, s csak a hatvanas években került elő ismét az újabb bécsi kormányzati ellenőrzés kapcsán az oszlopcsarnok ügye. A Vasárnapi Ujság tudósítója meglehetősen profán magyarázattal szolgált: szerinte végül azért nem készült el, mert a múzeumépületet körülvevő paloták tulajdonosainak előnyösebb volt a kertre kilátni.
1956, T–34/85-ös harckocsi a Múzeumkert kerítése mellett Fortepan
¶ A kerttörténet időrendi bemutatása során a szerző említi a Nemzeti Múzeum épületének 1926–1927-es rekonstrukcióját, valamint ennek tervezőjét. Kismarty-Lechner Jenő neve kétszer is helytelenül szerepel, a 45. oldal képaláírásában i betűvel a végén, a 46. oldalon pedig a fentebb leírt módon, ám az építész 1942-ig Dr. Lechner Jenő néven szerepelt, a múzeum épületéről írott kötet szerzőjeként is így tüntette fel magát, csak 1942 után használta a Kismarty-Lechner Jenő névváltozatot.
¶ A képaláírások később is okoztak gondot – az 54. oldalon Bokor Vilmos (1897–1984) 1945. márciusi akvarelljénél MNM Kiscelli Múzeum szerepel őrzési helyként. A kötet csaknem felét kitevő történeti rész képanyaga különleges és gazdag, a képek számozást is kaptak, de hiába keresnénk, nem találunk képjegyzéket, így a számozás felesleges marad.
¶ Ünnepek és hétköznapok a múzeumkertben címet kapott a kötet második, terjedelmesebb fele, s ha lehet, ez még információgazdagabb, mint az előző. Nagyon fontos ebben a részben sok olyan dokumentum szövegének idézése, amely eddig nem vagy csak kevéssé volt ismert a szélesebb közönség előtt. Az ünnepek és hétköznapok pedig sorakoznak egymás után, előbbiből több, hiszen a kert nemzeti emlékhely. 1848–1849 a kezdet, ezzel kapcsolatban a szerző a 88. oldalon a következőket írja egy kevéssé ismert momentumról, nevezetesen arról, amikor Petőfi átadja Kubinyi Ágoston igazgatónak a Nemzeti Dal egyik nyomtatott példányát: „…fontosnak tartották, hogy a magyar történelem relikviáit gyűjtő múzeum megőrizze az utókornak a forradalmi nyomtatványt.” A Nemzeti Múzeum azonban ekkor legalább annyira volt képtár, mint „a magyar történelem relikviáit gyűjtő” intézmény.
Napozó, pihenő szülők, nagyszülők babkocsikkal a Múzeumkertben, 1963 Fortepan
¶ A forradalom és szabadságharc 1848–1849-es múzeumkerti eseményeinek viszonylag rövid összefoglalójához képest valamivel hosszabb az akkori történések későbbi megünneplését tárgyaló rész. Fél évszázadnak kellett eltelnie, hogy „március 15. ünneplőhelye” lehessen a múzeumkert. Ettől kezdve az egyetemi ifjúság lett a szervezője a megemlékezéseknek, a márciusi ifjak hagyományát követve. Egészen 1919-ig, amikor elmaradt az ünneplés, pontosabban máshol tartották meg. A két világháború között ismét az egyetemi ifjúságé, radikális szereplőké lett a megemlékezés megszervezése, 1938 és 1946 között azután újfent szünetelt ez, érthető módon. Ezután az ifjúsági szervezetek rendezték az ünnepséget, a Nemzeti Színház színészei szavalták a Nemzeti dalt, és a rendszer ideológiai eszköze lett az ünneplés. A rendszerváltozás után központi állami ünnepséggé vált a megemlékezés, többnyire a miniszterelnök beszédével.
¶ Itt zajlottak – részben az épületben, részben a kertben – a nemzet nagy halottainak búcsúztatói, voltak itt nagygyűlések, politikai rendezvények, sztrájkok, felvonulások. 1996 óta pedig itt rendezik meg a múzeumok majálisát, ami mára kinőtte a kertet. Épp a tavalyi kertrekonstrukció hívta fel a figyelmet arra, hogy egy folyton változó, élő, növekvő kertet óvni kell a rendezvényektől, megfontoltan dönteni, mire alkalmas, mi lehetséges egyáltalán a múzeumkertben (utóbbiak közé sorolnám a koncerteket, például).
¶ A pihenés, tanulás is biztosan ilyen. Padok 1861-től kerültek a kertbe. Jó ideig
fizetni kellett értük, ha csak jelképes összeget is. Nem olyan meglepő ez, az Egyesült Királyság híres és kevésbé híres parkjaiban például ma is fizetősek
a nyugágyak, amelyekben a helyiek és a turisták pihenhetnek.
¶ Kedves ötlet volt a kerti kölcsönkönyvtár 1954-es létesítése, akár ma sem lenne elképzelhetetlen a megvalósítása. A találkahely funkció mindmáig megmaradt, és a gyerekek is használhatják ismét a játszóteret.
¶ A kert létrejöttétől fogva szoborpark is. A szerző ezzel kapcsolatban elgondolkodik azon, hogy a Nemzeti Múzeum „…a magyar nemzet történeti-régészeti múzeuma…”, de akkor miért „irodalmárok szobrait, emlékműveit” helyezték el a parkban (129. o.). Itt ismét emlékeztetnünk kell arra, amiről még a múzeumi szakemberek is hajlamosak elfeledkezni, hogy a múzeum csak a 20. században, a szakmúzeumok anyagának kiválása és azok megalapítása után vált történeti múzeummá, megnyitásakor a képtára volt a legnagyobb attrakció, Pyrker János László velencei pátriárka, 1826-tól egri érsek a múzeumnak adományozott gyűjteménye.
Kisfaludy Károly szobra a Múzeumkertben, 1894
Fortepan
50
¶ A szoborpark-kert egyik legkorábbi emléke Eötvös József szobra lett volna. Ennek csak a talapzatát tervezte Ybl, a szobor maga Huszár Adolf műve. A szoborbizottságba a főváros delegálta Yblt, ez a bizottság döntött a pályaművekről. És a szobor nem a lépcsőkön állt volna, ahogy azt a szerző említi (131. o.), az Ybl-rajz megtévesztő e tekintetben, de a szobrot a későbbi Arany János-emlékmű helyére tervezte. A szoborpark emlékeinek tárgyalása során is rengeteg új információval gazdagodhat az olvasó. Sok olyan alkotó szerepel itt, akikről eddig nagyon keveset tudhattunk. Ilyen Kuzmik Lívia (1898–1976), a Monti- és Garibaldi-szobrok készítője, Roberto Papini (1883–1957) olasz építész, művészettörténész, egyetemi tanár felesége. Telcs Ede tanítványa volt Budapesten, majd a londoni királyi akadémián, Rómában és Firenzében folytatta tanulmányait. Az utóbbi város egyetemén ismerte meg professzorát és lett a felesége. Férje halálát követően amerikai egyetemeken is tanított, műveivel szerte a világban, Európában és a tengerentúlon egyaránt számos kiállításon mutatkozott be és vált ismertté.
¶ Egy másik, mára kevéssé ismert művész a kert és a szoborpark megörökítésével hagyott ránk értékes és érdekes műveket. Jauernik Sándornak a Budapesti Történeti Múzeum Fővárosi Képtárában őrzött akvarelljei közül szerepel egy a kötet borítóján is. Jauernik (1864–?) Bécsben született. Itt végezte el a művészeti akadémiát, majd a királyi udvari kőnyomdában tanulta ki a litografálás mesterségét. 1880-ban Pestre jött, a Székesfővárosi Házinyomda igazgatósága mellett készítette akvarelljeit, amelyek közül többet is láthatunk a múzeumkert-kötetben.
¶ A szoborpark új kortárs alkotásai között a tapintható modellszobor fontos és hasznos. Több olyan emléktábla is került a kertbe, amelyek szükségesek ugyan, ám megvalósításuk, kivitelezésük eredménye nem hasonlítható a korábbi alkotásokhoz.
¶ A kötet változatos, gazdag és értékes képanyaga nagy értéke az alapos és olvasmányos szövege mellett. Egyetlen kép esetében érezheti az olvasó, hogy nem kellett volna ide kerülnie – ez az önmagát felgyújtó Bauer Sándor ruhátlan fényképe. Az online médiában vagy a bulvársajtóban is tragikus lenne, számomra kegyeletsértőnek is hat.
¶ Régóta hiányzó és várt, fontos kötet a Múzeumkerti kalauz. Minden olyan jellemzi – szép külső, érdekfeszítő és tartalmas szöveg –, ami miatt érdemes kézbe venni, elolvasni, nem is egyszer, hanem vissza-visszatérve egyes részletekhez.
Debreczeni-Droppán Béla: Múzeumkerti kalauz. A Magyar Nemzeti Múzeum kertjének története. Magyar Nemzeti Múzeum–Martin Opitz Kiadó, Budapest 2019