Néprajzosok homokozójától a saját korunk kalandtúrájáig
Frazon Zsófia muzeológus a madok programról
MúzeumCafé 19.
A cél a ma dokumentálása, azaz a kortárs mindennapi élet jelenségeinek meghatározott témakörök szerinti folyamatos múzeumi feldolgozása és az azt megalapozó anyaggyűjtés – mondta Fejős Zoltán, a Néprajzi Múzeum főigazgatója, amikor 2002-ben a néprajz szakos muzeológusok kaposvári konferenciáján meghirdette a MaDok-programot. A svéd jelenkutatási hálózat mintájára megtervezett modell azóta túllépett a kezdetben a „néprajzosok homokozójaként” emlegetett skatulyán. A rendszerváltástól napjainkig tartó időszak kutatására specializálódó hálózat pályázatokat hirdet, a kutatások eredményeit tartalmazó adatbázis folyamatosan frissül, évente új tanulmánykötet jelenik meg, filmek, kiállítások születnek. Legutóbb az EtnoMobil – mozgásban a kortárs kultúra című kampány kapcsolta nagyobb sebességbe a kutatást, amikor is városi utazási szokásainkkal nézhettünk farkasszemet. Frazon Zsófia, a Néprajzi Múzeum programot irányító muzeológusa beszélgetésünkön a saját korunkba invitál bennünket.
– Amikor Fejős Zoltán 2002-ben bejelentette a jelenkori dokumentációs és kutatói hálózat létrejöttét, egyből vázolta a fontosabb kutatási témákat, a tárgygyűjtés módszereit. Milyen intézményi előzmények állhattak a bejelentés mögött?
– A Néprajzi Múzeumban több mint tíz évvel ezelőtt elvégezték a gyűjtemény áttekintését, amelynek összegzése A Néprajzi Múzeum gyűjteményei címmel meg is jelent (főszerkesztő Fejős Zoltán). Ez a munka alapvetően a gyűjtemények feltárását és megértését tette lehetővé: láthatóvá váltak a gyűjtemény szerkezetei, a gyűjteményi stratégiák, aminek alapján hosszú és rövid távú célokat lehetett megfogalmazni. Az egyik ezek közül, hogy a néprajztudomány, a gyűjtemények gyarapítása ne csak a múltra fókuszáljon, hanem nyisson a jelenkor felé is, kezdődjön el a kortárs kultúra módszeres múzeumi feldolgozása.
– Az említett konferencián egy kiállításról tartottál előadást, amelyet hallgatóiddal közösen hoztatok létre a pécsi Néprajz Tanszéken. Már akkor kortárs témát választottatok: a vásárlást a mai, városi populáris kultúra szempontjából dogoztátok fel. A kiállításnak köszönhető Fejős Zoltán felkérése, hogy vállald el a MaDok-program beindítását?
– Talán igen, de ezt nem tudnám pontosan megmondani. Fejős Zoltán a témavezetőm volt a pécsi egyetem PhD-képzésén. A Tizenkettő egy tucat. A vásárlás etnográfiája című kiállítás viszont a muzeológiaoktatás keretében készült. Egy elméleti olvasószemináriummal indult, majd terepmunkát végeztünk a pécsi vásárban, de sok saját használati tárgyat is illesztettünk a kollekcióba. A cél néhány klasszikusabb néprajzi téma és fogalom, illetve a kortárs kultúra egymásra vetítése volt, látvány formájában. Felvetődött, hogy a tárgyak bekerüljenek a Néprajzi Múzeumba, de végül csak a konferencia-előadás készült el belőle. Tehát több érintkezési pont is volt, amelyek aztán a múzeumban végződtek.
– Amikor a Néprajzi Múzeumban 2003-ban elvállaltad a MaDok-program vezetését, hol tartott a hálózat kiépítése, a korábban körvonalazott stratégia gyakorlati megvalósítása?
– A Fejős Zoltán által lefektetett alapelveken túl még nem indult el a tényleges szervezés, nem voltak csatlakozó intézmények. Két fronton láttunk munkához: az egyik egy módszertani kötet szerkesztése volt (Korunk és tárgyaink elmélet és módszer. Szerk. Fejős Z.–Frazon Zs. Bp., 2004), a másik a hálózatépítés, hogy minél több intézményt meggyőzzünk, csatlakozzanak, jelentkezzenek kutatási témákkal.
– És az anyagiak? A hálózatszervezés, a pályázatok, az évente megjelenő MaDok-füzetek, kiállítások, programok mind a múzeumi költségvetésből valósultak meg?
– Az első másfél évben, amíg felállt a hálózat, nem kaptunk külön támogatást. Később a minisztérium közgyűjteményi főosztálya fantáziát látott a kortárs tárgyak módszertanilag megalapozott gyűjtésében, ezért elsősorban a gyűjteménygyarapítást financiálisan is támogatta. Ennek a szakmai felügyeletét mi biztosítottuk ahogyan ma is.
– A pénzforrás biztosítása vállaltan nem tartozik a hálózat elsődleges céljai közé, inkább a jelenkorral foglalkozó kutatók, intézmények tudományos fóruma kívántok lenni. Mire épül a közös munka?
– Hozzávetőleg hatvanan vesznek részt a programban, múzeumok, egyesületek, stúdiók, egyéni kutatók is. A hálózat alapja az információ és a kapcsolat. Van egy kereshető adatbázis, amely ugyanúgy működik, mint a gyűjteményi változata, csak tárgyak helyett kutatásokra kereshetünk. Ez lehetne a dolog lelke és motorja ha a muzeológusok és a kutatók ugyanolyan fegyelmezetten archiválnának, mint a tárgyak esetében.
– A MaDok-program negyedik évében indítottátok útjára a Kiállítási dominó 2006 című, tizenkét kortárs témát bemutató kiállítássorozatot. 2009-ig összesen tizenkilenc tárlat szemléltette az elképzeléseiteket. Miért döntöttetek úgy, hogy ilyen gyorsan a nyilvánosság elé léptek?
– Az első két évben, amikor a csatlakozó intézmények elkezdték a gyűjtést, egyből látszott, hogy az eredményeket érdemes bemutatni. Hiába a gyűjteményi munka a múzeumi munka alapja, láthatatlan a látogatók számára, a 21. századi múzeumi kommunikáció pedig mégiscsak a kiállításokon, a face to face kapcsolatokon alapul. A Kiállítási dominó a közönség, sőt a tágabb szakmai közösség számára is a projekt leglátványosabb időszakát jelentette. Egy ilyen sorozat azonban nem finanszírozható Magyarországon: egyetlen program sem bírja el, hogy egy évben tizenkét kiállítás nyíljon meg különböző helyeken.
– Az ország több pontján megvalósuló kiállítások számtalan témát vetettek fel a kockaházaktól a tisztálkodási szokásokig. Mi a koncepció? Milyen kutatásokat támogattok?
– Ezt a különböző intézményekre bízzuk, nem mondjuk meg, hogy milyen témával foglalkozzanak, hiszen a kutatói érdeklődések és az intézményi praxisok nagyon különböznek egymástól. Persze vannak kiemelt témakörök, amelyek már a kezdeti koncepcióban megfogalmazódtak: az öltözködés, a munka, a roma kultúra. De említhetnénk számtalan olyan fontos, ám a múzeumok által hanyagolt témát, mint az etnikai konfliktusok vagy akár a szexuális mássághoz kapcsolódó helyzetek. Erre azonban egyelőre nagyon kevéssé nyitottak a muzeológusok. A másik probléma, hogy alig akad olyan hosszabb távú, kortárs témát feldolgozó projekt, amely összetett, módszeres kutatás, sőt célul tűzi ki a gyűjteménygyarapítást és egy majdani kiállítás megrendezését is. Inkább véletlenszerűségek működnek: akkor bővítjük a kortárs gyűjteményt, ha kiállítást rendezünk, vagy ha a látóterünkbe kerül egy anyag. Eredményesebb lenne, ha több éven keresztül aktívan foglalkoznánk egy-egy kutatási témával (mint például a lakótelepi kultúra, a bevándorlás vagy a migráció), a munkaidőnk egy részét pedig aktív kutatásra, egy másik részét pedig a múzeumba kerülő anyagok feldolgozásra szánnánk. Az összegyűjtött tárgyak és információk nemcsak a gyűjteményt gyarapítanák, hanem egy korrekt kiállítás alapjává is válhatnak. Önálló kortárs múzeumi kutatásként utoljára a Műanyag kiállítás működött így: volt terepmunka, irodalomkutatás, gyűjteményi feltárás és önálló reprezentáció.
– A néprajzi muzeológia körében a Műanyag kiállítás (főrendező Fejős Zoltán) 2006-ban nagy visszhangot váltott ki, először kapott ekkora (kiállító)teret kortárs téma. A jelenkutatás szempontjából melyek voltak a legfontosabb tanulságok?
– Amikor a műanyagot kutatási és kiállítási témaként választottuk, szempont volt, hogy a megközelítés érzékelhetően kritikai viszonyulást váltson ki a látogatók és a szakma részéről. Ez fehér foltja a magyarországi néprajzi muzeológiának, a közelmúlt és a kortárs kultúra kutatásához hasonlóan. A Műanyag kiállítás rendezésekor kiderült, hogy a történeti anyagban maximum az ötvenes–hatvanas évek jelenik meg, kortárs kontextusba foglalt, hétköznapi tárgyakból nagyon kevés van. Ehhez aktív terepmunkára volt szükség.
– Mi ennek az oka? A múzeumi szakma idegenkedik a modern tárgyaktól, a jelenkortól?
– Nem csak ez. A múzeum és a jelen viszonya is döntő: ami múzeum, az múlt, a jelen nem része a kánonnak. Hogy azzá váljon, szemléletváltásra van szükség. A múzeum egyik funkciója, hogy szélesebb látókört, elemzőbb tekintet alakítson ki: a jó-rossz kategóriák helyett megtanítsa, hogy egy jelenség, egy tárgy rétegzett. A kutató dolga, hogy ezeket a rétegeket feltárja, majd elemző módon, fogyasztható formában a látogató elé tárja, miközben arra biztatja, gondolkodjon el azon, amit lát, és alakítsa ki a saját véleményét.
– Akár a MaDok-füzetek tanulmányait nézem, akár a kiállításokat, a jelenkor és a közelmúlt kutatása között csak elmosódott határvonalat látok. Mi az alapvető különbség?
– A magyarországi néprajzi és történeti muzeológiának súlyos adóssága van az egész 20. századra vonatkozóan. Az ötvenes–hatvanas évekből kevés jó anyagunk van, ezért fordulhat elő, hogy a jelen fogalmába ezt az időszakot is beleértjük. A kortárs kultúrakutatás persze nem jelenti azt, hogy a vizsgált jelenségnek és tárgyaknak nincs történeti vetületük, életük az időben. Azt jelenti, hogy a saját koromból nézek rá, nem az ötvenes évekből. Amikor egy intézmény egy komplett szobabútort vásárol, azt sokféleképpen dokumentálhatja. Megteheti visszatekintő módon: a tárgyak születését és történetét rögzíti. De azt is megnézheti, mi most az életük. A tárgy kora, a tárgy élete tulajdonképpen különböző idősíkokat vetít egymás mellé. Nálatok is vannak régi bútorok. Felkutathatom, hogy a tárgy első tulajdonosa a nagymamád volt, és akkor vizsgálhatom a tárgy létrejöttét és öröklődését. Ha ennek a régi bútornak a mai élete érdekel, akkor azt térképezhetem fel, hogy hogyan használjátok, hogyan válik az életetek részévé, mit gondoltok a felújításáról, mit helyeztek rá, miért nem cserélitek modernre. Nem tépem ki az időből, a történeti, esztétikai szempontokon túl elsősorban a maga pezsgő életében vizsgálom a tárgyat: a családi képpel, a csekkel, a rajta felejtett aprópénzzel, gyertyával. A különbségtétel nem feltétlenül definiálandó, de a módszertani perspektívák közötti különbségek érzékelhetők.
– Módszertani szempontból ez a kutatói attitűd milyen kérdéseket vet fel? A kortárs kultúrával foglalkozó antropológus hogyan kezeli az időt, hogyan viszonyul a kutatása tárgyához, az emberhez, a terephez és a tárgyakhoz?
– Számomra a kulcskérdés az egy lépés távolság: ezt kevésbé az időben, mint inkább a módszertani mezőben kell megtennem. Ehhez nem árt, ha a saját jelen idejű kultúrájában kutató etnográfus, antropológus felvértezi magát az elmúlt húsz-huszonöt év társadalomtudományi diskurzusaiból származó kritikai gondolkodással, tudással, tapasztalattal. A múzeumoknak jót tesz, ha megszabadulnak a múltat túlzottan felértékelő, a kánonok változatlanságán alapuló gondolkodásmódtól, és megpróbálják összekötni a múzeumi raktárakban felhalmozott tudást azzal a mindennapi tudással és tapasztalattal, amelyben maguk is élnek. Ebben a kortárs kultúrának alapvető szerepe van.
– A fogyasztói társadalom részesei vagyunk, gyorsan cserélődő tárgyak ezrei, milliói vesznek körül, míg nem is olyan régen még a módosabb otthonokban sem okozott gondot, hogy leltárt készítsenek az ingóságokról. Miként lehet a mai tárgydömpingben szelektálni?
– Talán ez az egyik legnehezebb kérdés, és nincs rá igazán jó válasz. Mérlegeld inkább azt, hogy te választasz, és nem az idő! Ez egy aktív, kutatáson és döntésen alapuló folyamat, nemcsak a fennmaradt a rostán elv. Miért gondolod, hogy a rostán fennmaradni tudományosabb, mint aktív, gondolkodó kutatóként választani. Miért nem hisszük el, hogy jobban választunk, mint a rosta, hogy többet megértünk egy tárgyból akkor, amikor még használatban van.
– Mégis, hogyan válik valami jelentéssel bíró tárggyá?
– Nem magától! Attól, hogy jelentést és jelentőséget tulajdonítok neki. Ránézek, kiválasztom, megvizsgálom, megpróbálom megérteni a tágabb környezetével együtt. Ha kiemelkedő tárgy, azért, ha esendő, akkor meg azért. És persze nem csak a tárgy az érdekes. Sőt! Leginkább az a személy, aki – a kutatón kívül – ennek a tárgynak nevet és funkciót ad, aki használja, aki ezeket az összetett tartalmakat a tárggyal együtt magával húzza a múzeumba. De csak akkor, ha kutatóként látom, értem, és valóban behívom mindezt a gyűjteménybe. Minél több réteget „állítok elő” róla, annál jobban tudom „használni” az adott tárgyat, például a kiállításokban. Ha pedig jól és precízen dokumentálom mindezt, a tárgy élő és aktív marad akkor is, amikor én már rég nem leszek sehol.
– Ez a szemlélet a megszokottól eltérő látásmódot kíván mind a muzeológustól, mind a kiállítások látogatóitól. Milyenek a visszajelzések, hogyan fogadják a programjaitokat?
– Érdekes módon a szakmában sokkal több a passzivitás és az elutasítás. Sokan pénzhiányra és raktározási problémákra hivatkoznak. Nem akarok gonosz lenni: de szerintem, ha valakit valami igazán érdekel, akkor ezeket megoldja. Pénzért meg például pályázik a MaDok-programhoz. A látogatók többsége nyitott; bár mindig akadnak elutasítók. A Műanyag kiállítás vendégkönyvébe valaki beírta: „Már a Néprajzi Múzeum is befeküdt a fogyasztói társadalomnak és ilyeneket gyűjt.” Ilyenkor, ha van rá mód, elmagyarázzuk, hogy nem befeküdtünk, hanem arra a társadalomra fókuszálunk, amelyben élünk. Mert a múzeum egyben médium is: nem megmondjuk a tutifrankót, hanem megértjük azt a közeget, amelyben mi magunk is működünk. Butaság, ha nem veszünk tudomást arról, ami körülvesz bennünket. A kérdés inkább az, hogy szereted-e a saját jelenedet, vagy sem, meg akarod-e érteni, vagy elmenekülsz belőle és elutasítod?
– És te? Szereted-e a saját jelenedet?
– Nagyon. Ami persze nem jelenti azt, hogy minden szép és jó. De ez egy nekem való kor. Kicsit jobb lenne, ha az emberek többet használnák a fejüket, önállóbbak és kritikusabbak lennének, múzeumon innen és túl. Benne lenni a saját korodban – szerintem ez nagy kaland.
Frazon Zsófia 2003 óta a Néprajzi Múzeum muzeológusaként vezeti a MaDok-programot. Zenei és matematikai tanulmányok után a Pécsi Tudományegyetem Néprajz, valamint Kommuniká-ciós Tanszéken tanult. Ez utóbbi intézményben 1997 és 1998 között, a Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszéken 1998 és 2004 között tanított. PhD-tanulmányait a pécsi Nyelvtudományi Doktori Iskola Kommunikációs alprogramjában 2000-ben kezdte meg, Múzeum és kiállítás – az újrarajzolás terei című disszertációját lapunk megjelenésének idejében védi. Főbb kutatási területe a kortárs városi és fogyasztói kultúra, a muzeológia elmélete, módszertana és praxisa, a kulturális reprezentáció. Hazai és külföldi konferenciákon szerepel, tanulmánykötetek, szakmai periodikák, közéleti és művészeti folyóiratok rendszeres szerzője. Kiállításai alkotóként, rendezőként, ötletgazdaként: Tizenkettő egy tucat. A vásárlás etnográfiája (PTE, 2001., Óbudai Múzeum 2002), Nyalkai történetek. Narratív nagyítások (PTE, 2003), Műanyag (Néprajzi Múzeum, 2006), Vízálló. A műanyag című kiállítás kamaratárlata (Művészetek Völgye, 2006), Kortárs ruha-tér-kép. (Néprajzi Múzeum, 2007), A nagy üzlet. Mindig Mindenkinek Mindent (ICA – Dunaújváros, 2010).