A nézőpont, a látószög és a hatás háromszöge
Vasáros Zsolt építészmérnök a kiállításrendezésről
MúzeumCafé 9.
Nem is olyan könnyű illusztrációul szolgáló műtárgyat találni egy múzeumban. Hiába keresünk rosszul látható tárgyat a tárlókban, nem járunk sikerrel. Szerencsére. Néhány éve ugyanis sok helyen már arra is ügyelnek, hogy ne csak a múzeum épülete legyen akadálymentesítve, hanem a kiállítások is. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy a tárgyakat hogyan helyezik el: élvezhetőnek kell(ene) lenniük a gyerekek, a kerekesszékesek, az alacsonynövésű és a kosaras-termetű felnőttek számára egyaránt. Erről beszélgettünk Vasáros Zsolt építészmérnökkel, aki számos kiállítás (többek között A spanyol festészet 500 éve, a Dzsingisz Kán és öröksége, valamint az „…és akkor megjöttek az inkák”) tervezője volt.
– Munkáiban jól érzékelhető a láthatóság iránti érzékenység, és ez nagyon tiszteletre méltó. A legszebb példa talán az inka kiállítás volt a Szépművészeti Múzeumban, ahol még a szőnyegbe szőtt vakvezető-csík és tapintható tárlat is segítette a hátrányos helyzetű látogatókat. De még mindig nem ez az általános. Találkoztam olyan múzeumi szakvéleménnyel, hogy egyrészt azért nem fordítanak figyelmet a tárgyak megközelíthetőségére és magasságára, mert úgysem járnak a kiállításaikra kerekesszékesek, másrészt nem esztétikus, ha a tárlók magassága nem egyforma, harmadrészt megfájdul az álló nézők dereka, ha le kell hajolniuk.
Persze, hogy nem járnak, ha nem látnak a kiállításból semmit! Ez itthon gyakori kifogás. Ha mondjuk Bécsben járunk, sokkal több kerekesszékes embert látunk. Nyilván nincs több sérült ember ott sem, mint Budapesten, csak mivel sikeresebben tudnak közlekedni, többen mozdulnak ki, így jobban szem előtt vannak.
– Hogyan sikerült elfogadtatni, hogy a sérült emberekre is odafigyeljenek a kiállításrendezők?
Néhány évvel ezelőtt kezdtük ezzel a szemlélettel megtervezni az installációkat, és bizony voltak értetlenkedők. De ma már jobban elfogadják ezeket a szempontokat. Meg kell találni a kompromisszumot, és úgy elhelyezni a tárgyakat, hogy lehetőleg senkinek se legyen kényelmetlen a szemlélődés.
– Hogyan kezdenek a munkához, mik az alapvető szempontok, kötelező kiindulópontok?
Nyilvánvalóan a tárgyak formájától és nagyságától is függ az elhelyezés. A plasztikus tárgyak elhelyezési magassága csak kivételes esetekben jelenthet problémát. A különböző magasságok különböző nézőpontokat jelentenek, amelyek nem a műtárgy megismerését gátolják, hanem különböző módon mutatják be az adott objektumot. Egy átlagos magasságra helyezett szobor esetében egy felnőtt nézőpontja egészen más lesz, mint a gyereké, vagy a vele azonos magasságúnak tekinthető kerekesszékes látogatóé. Itt inkább a felnőtt nézőpontjára komponálunk; egy alulnézet talán kevésbé rossz az alacsonyabb nézőpontból, mint a nagyobb számú felnőtt látogató alapvetően nem megfelelő felülnézeti képe.
– Hát bizony nem mindegy, hogy csak a feje búbját látjuk-e egy szobornak… És a laposabb, kisebb dolgoknál mire kell ügyelni?
Azokat kézenfekvőbb függőlegesen elhelyezni. Ha nagyon apró a tárgy, kénytelenek vagyunk inkább az alacsonyabb néző szemmagasságához igazodni, mivel ő nem tud másként közel kerülni ezekhez.
– És mi a helyzet a csak vízszintesen elhelyezhető tárgyakkal? A könyvekkel, textíliákkal, okiratokkal, amelyeket a vitrinek alján pipiskedve sem láthatnak a gyerekek és a kerekesszékesek.
Ezek a legmostohább tárgyak kiállításrendezői szempontból. Ezekre általában nincs jó megoldás, hiszen egy asztali tárló ideális magassága 80-100 centiméter között mozog. Ha ebbe vízszintesen, illetve kissé megdöntve elhelyezünk egy tárgyat, az a kerekesszékes látogató számára már gyakorlatilag nem élvezhető. Ennél alacsonyabbra helyezve viszont már a felnőtt szemmagasságú látogatókkal szúrunk ki, tehát nyilvánvalóan ez sem lehet a megoldás. Igazából nem is szeretem a kiállított könyvritkaságokat. Egyetlen kinyitott oldaluk látszik. És akkor mi van? Sokkal inkább korszerű eszközöket kellene felvonultatni, különböző magasságban pozícionálható monitorokat, intelligens számítógépes terminálokat, digitális lapozót, amelyek segítenék az adott műtárgy láttatását és interpretációját.
– A képekkel, fotókkal egyszerűbb a helyzet, bár ott is okozhat gondot az üvegen becsillogó fény, a nagyon magas vagy éppen alacsony elhelyezés. Kedvenceim a bélyegnagyságú fotók, két méter magasban. Esély sincs ezeket alacsonyabbról látni. De ebben a műfajban is láttam követendő megoldást: gondosan ügyeltek arra, hogy megfelelő méretű és matt nagyítások kerüljenek a falra.
A nagyobb képekkel is lehet bonyodalom. Nemrégiben volt egy kiállításunk, ahol a kurátor – aki egyébként egy meglehetősen magas hölgy – nem engedte szemmagasságba tenni a festményeket. Én szívem szerint feljebb raktam volna őket, szerintem kissé kényelmetlen az álló felnőttnek ez a magasság, de nem tehettünk mást, a kurátor szava döntött.
– A kiállítások, a tárlatok kurátorai ezek szerint csak a „bajnak vannak”?
Nem, ez nem igaz. Sokat segítenek a munkánkban. Egy külföldi kiállítás megtervezésekor nem ismerhetjük személyesen a tárgyakat, nem tudunk előzetesen kontaktusba kerülni velük. Csak a mérteket közlő tárgylistából és néhány fotóból tudunk kiindulni. Sokszor az sem derül ki, hogy a mértek centiméterben vagy milliméterben értendőek, volt ebből már kavarodás. A kurátorok feladata, hogy a sokszor hiányos adatok közötti űrt betöltsék, és kiemeljék, vagy éppen háttérbe szorítsák az arra érdemes, illetve nem méltó tárgyakat. Amikor egy plasztikus alkotásról az arról megadott méretek és a fotó alapján téves, vagy hiányos elképzelésünk lesz, akkor a kurátor sokat segíthet annak értelmezésében.
– Ezt hallva, nem minden esetben könnyű a feladat, olykor mintha még talán vakrepülésnek is tűnne… Mit lehet tenni a meglepetéshelyzetekben?
A megfelelő elhelyezéshez szükséges a tárgyak alapos ismerete, a magasságok gondos mérlegelése, ami néhány – sokszor helytelen – adat és a lényeget nem mutató fotó alapján lehetetlen. A kiállítások építése és a berendezés a legtöbb esetben igen feszes ütemben történik. Amikor a tárgyat a szakember kicsomagolja, és kiderülnek, illetve világossá válnak a jobb bemutatási lehetőségek, a változtatásra már általában csekély a lehetőség. Nincs mód arra, hogy néhány óra alatt, vagy esetleg egy-két napon belül új vitrin, posztamens készüljön, ezt még a saját kiállításrendezői és komoly műhelyháttérrel rendelkező múzeumok sem tudják vállalni.
– Aztán, amikor használni, élvezni kellene a kiállítást, kiderül, hogy még a feliratok magassága, mennyisége is okozhat kényelmetlenséget, problémát.
Sőt, a nagysága is. Igyekeznünk kell, hogy a szövegek jól olvashatóak legyenek. Kaptunk már kritikát a túlzottan aprónak talált betűk miatt. A Szépművészetiben egyébként minden feliratot meghatározott betűnagyságból kell elkészíteni. Meglehetősen nagy betűk ezek, ami meghatározza a feltehető szöveg mennyiségét is: nem írhatunk regényeket a falra, de az alapvető információkat meg kell adni. Egy jó ismertető tájékoztat és irányítja a figyelmet, segíthet abban, hogy a látogató ne csak nézzen, hanem lásson is.