Nonkomformisták Pozsonyban: orosz avantgárd 1955–1988
MúzeumCafé 10.
A nonkomformisták és a Nemzeti Galéria első pillantásra nehezen összeegyeztethető fogalmak, hiszen az előbbi jelenség kapcsán az intézményesített struktúrával ellentétes tartalmak idéződnek fel. Márpedig az ezredforduló utáni években éppen a szovjet művészetnek ez a különösen izgalmas szelete került világszerte az érdeklődés középpontjába. Legutóbb a Szlovák Nemzeti Galériában rendeztek nagyszabású kiállítást műveikből.
Természetesen nem most kezdődött az a diadalút, amelyet az 1950 és 1980 közötti évek kritikai beállítottságú szovjet művészete bejárt, hiszen már az első külföldre került alkotások felkeltették iránta a figyelmet. Később aztán számos egyéni és csoportos tárlat készítette elő a talajt a nagyszabású összefoglaló bemutatóknak, amelyeket a szovjet birodalom összeomlása után rendeztek. Nem volt ellentmondásoktól mentes persze az utóbbi két évtized sem. Két évvel ezelőtt például jelentős nemzetközi visszhangot keltett, hogy a párizsi Maison Rouge nevű kiállítóhelyen tervezett kiállításra Moszkvából utaztatott művek közül több tucatot visszatartottak az orosz hatóságok, mert úgy ítélték meg, kedvezőtlen képet mutatnak az országról. Az már más kérdés, hogy a kiállítással egy időben megnyílt FIAC több standján is láthatóak voltak a betiltott művek kópiái, vagy az alkotók más munkái. A tavalyi FIAC-on viszont annak az Oleg Kuliknak az anyagát cenzúrázta meg a vásárigazgatóság, akinek a művei a világ számos nagy múzeumában jelen vannak. A 2007-es botrány következményeként felszámolták a Tretyakov Képtár kortárs osztályát, vezetőjét pedig menesztették. Ezért nem valósulhatott meg egyébként a debreceni Modem nagyszabású kiállítása sem, amely helyett azután egy moszkvai magánmúzeum darabjai kerültek a magyar közönség elé a nonkomformista művészet egyik legjelentősebb ágazata, az úgynevezett szoc art terméséből. Ezt az anyagot a debreceniek a bősi vízierőmű egyik mesterséges szigetén (gátján) néhány évvel ezelőtt felépült, holland alapítású magánmúzeum, a Danubiana kiállításáról vették át, s egészítették ki a legizgalmasabb jelenségek közé tartozó Blue Noses (Kék Orrok) művészcsoport munkáival.
Ahogyan az említett bemutatók, úgy a legújabb, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galériában rendezett kiállítás is különös, sokfelé ágazó kapcsolatrendszerben mutatta be a szovjet-orosz kortárs művészetet, illetve megjelenését a különböző színtereken, az orosz, illetve az európai magángyűjteményekben, kereskedelmi galériákban, magán, illetve állami múzeumokban, mintegy egyszerre érzékeltetve a művészeten belüli történéseket és a recepció évről évre változó súlypontjait. A pozsonyi kiállítás azért érdemel különös figyelmet, mert nemcsak abban a tekintetben lépett vissza az időben, hogy az 50-es évek közepéig visszanyúlva mutatta be a nonkonformista törekvések jeles képviselőit, hanem azoknak a sorsába is bepillantást engedett, akik a legkorábbi időkben, már a 60-as években nagy szerepet játszottak abban, hogy ezeket a munkákat már a diktatúra évtizedeiben megismerhesse a világ. Mivel pedig ezekre a sorsokra döntő befolyást gyakorolt a diktatúra, általában véve a diktatúrák és a művészet kapcsolatának megismeréséhez is izgalmas adalékokkal szolgált. A pozsonyi kiállítást ugyanis a német-, illetve ukrán-zsidó Bar-Gera házaspár gyűjteményéből rendezték, a házaspár pedig néhány évvel azután költözött Izraelből Kölnbe, amikor (1960-ban) pillanatok alatt bejárta a hír a világsajtót, hogy Nyikita Szergejevics Hruscsov cipővel verte az asztalt az ENSZ-közgyűlésen. Arról azonban kevesen tudnak, hogy a főtitkár beírta a nevét a művészettörténetbe is azzal, hogy alig két évvel később kiközösítette a Manézsban rendezett kiállításon szereplő avantgárd művek alkotóit a szovjet művészeti életből.
Ezzel fontosabbat cselekedett, mint bármely más megnyilvánulásával: elindította azt a művészeti, szellemi erjedést, amelynek középpontjában a nonkonformisták művészete állt. A non-komformista művészek alkotásai tartották ébren a szabadság eszméit a 60-as, 70-es években, illetve – többnyire illegálisan – Nyugatra jutva hiteles képet adtak az országban uralkodó állapotokról, ellensúlyozva annak a propagandának a hatását, amellyel a szovjet rezsim a külföldi közvéleményt igyekezett befolyásolni. Az 1963-tól Kölnben élő Kenda (1926) és Jacob (1925–2003) Bar-Gera azon kevesek közé tartoztak, akik szinte megszületésükkel szinkronban gyűjtötték ennek a művészetnek az alkotásait.
Sőt, az elsők között voltak, akik be is mutatták Bulatov, Jankilevszkij, Borisz Orlov és a többiek munkáit, s számos olyan mű került a birtokukba, amely a nonkonformista művészet kezdeteihez, a 60-as évekhez kötődik. A férj diplomáciai küldetése miatt költözött Kölnbe, az akkoriban különösen pezsgő szellemi, művészeti életéről ismert nagyvárosba. A feleség 1964-ben előbb a Bar-Gera – Gmurzynska Galéria alapításában vett rész, majd 1973-ban saját galériát nyitott, s több, a progresszív orosz művészetet bemutató jelentős kiállítást szervezett. Orosz kortársaik művészetéhez nem művészettörténeti tanulmányok révén kerültek közel, hanem saját sorsukból kifolyólag kezdtek érdeklődni az „üldözött művészet” iránt. Kollekciójuknak ma önálló múzeum ad otthont a Tel Avivtól gépkocsin alig tizenöt percnyire lévő Raanana városában, ahol a németországi, spanyolországi üldözött művészet mellett a szovjet-orosz alkotók művei képezik az anyag gerincét, s a gyűjteményből készült különböző válogatások Európa több jelentős múzeumában, például Bernben, Szentpéterváron, Moszkvában, Frankfurtban, Leverkusenben, Veronában és Lodzban is közönség elé kerültek.
A Szlovák Nemzeti Galéria nagyszabású kiállítása tartalmas katalógussal kísérve mutatta be a gyűjtemény alkotásait: egyszerre művészettörténet és gyűjtéstörténet az, amivel a látogató az Esterházy-palota termeiben szembesül. A tárlatot kísérő kiadvány tanulmánya részletesen felidézte az eseményeket, a benne szereplő interjú a házaspár és a kortárs művészet kapcsolatát, s mindezt komoly történelmi háttérrel. Ebből a szempontból újra csak érdekes párhuzamot rajzol meg a művek megszületése és gyűjtése, bemutatása között a Dvizsenyie művészcsoport története. Annál is inkább, mivel a nonkomformista művészet történetében érthető módon kevés volt a hosszabb ideig együtt dolgozó csoport, ez pedig éppen egy évtizedig létezett. Lelke, fő szervezője Lev Nusberg volt, s működése első szakaszában a csoport tagjai olyan jól álcázták törekvéseiket, hogy még állami megbízásokat is kaptak, például dekorációs munkát az 1917-es forradalom ötvenedik évfordulójára, 1968 után azonban kizárólag underground művészetet műveltek. Ám elsősorban mégiscsak maguk a művek izgalmasak, hiszen a közép-európai látogatók eddig ezeket a darabokat aligha láthatták. Ilja Kabakov „kisgalériája”, Oleg Celkov megcsonkított lényeinek együttese, Oskar Rabin drámai erejű víziói orosz városokról, Vagrich Bakhanyan „érinthetetlen” Vera Muhina-szobra és még jó néhány alkotás meggyőző módon érzékelteti az orosz nonkonformista művészetbe sűrűsödött alkotó energiákat, kritikai hozzáállást az ember, az állam és a művészet dolgaihoz.