Nyitvatermők, zárvatermők – a szemünk előtt gyarapodnak
MúzeumCafé 8.
Miként lehet a növényeket, ezen belül a fenyőféléket dokumentálni, preparálni, muzeológiai célból szakszerűen elhelyezni? Hogyan vált néhány évtized alatt a Természettudományi Múzeum (majd utódja, a Magyar Természettudományi Múzeum) Növénytára fenyőgyűjteménye nemzetközileg is jegyzett, jelentős kollekcióvá?
A rendszeres gyűjtésen, szakszerű dokumentáláson alapuló növénygyűjtemények – a herbáriumok – a tudományos rendszerezés és a gyakorlati életet közvetlenül is segítő alkalmazott botanikai kutatás nélkülözhetetlen háttérintézményei ma már. Az első valódi herbárium (Itália, Bologna, a 16. század közepe) létrejötte után előbb Európa más részein, majd a többi földrészen is fokozatosan születtek meg az egyre nagyobb és fajszámban, területi lefedettségben gazdagabb intézmények a saját flóra dokumentálása, illetve távoli tájak növénymintáinak megőrzése, a kapcsolódó kutatások elősegítése céljából.
A világflóra 350 ezerre becsült növényfajának mintegy háromszázmillió mintáját ma a világ 170 országa több mint 3400 herbáriumában jó tízezernyi szakember őrzi. A Föld növényzetének feltárása ma is folyik és a számtalan vonalon futó munka újabb és újabb fajok felismeréséhez vezet – ezzel, valamint a helyi flóra és a sokféleség (diverzitás) sokrétűbb dokumentálásával a herbáriumok ugrásszerűen gyarapodnak.
A herbáriumi minták többsége présben történő szárítással készül – ezzel az eljárással a legtöbb növény szépen megtartja külső jegyeit. A fenyők gyűjteményi feldolgozását azonban nehezíti, hogy a lágyszárúaknál alkalmazott préselési-szárítási módszer esetükben a legtöbbször nem alkalmazható. Könnyen lehullajtják ugyanis a tűiket, nedves helyen, vagy túlságosan párás időszakban préselve hamar penészednek, tobozaik sok esetben olyan méretűek és annyira fásak, hogy nem, vagy alig préselhetők; egyes fenyőcsoportok tobozai pedig száradáskor széthullanak. Ezeknek a károsodásoknak a kiköszöbölése érdekében a fenyőfélék esetében a tűlevelek, törpehajtások leválásának megakadályozására vegyszeres kezelés alkalmazható (többnyire ezeket is szárítás követi), esetleg a friss mintákat ragasztós oldatba mártva vékony ragasztó-filmmel vonjuk be. A szárítást lehetőleg szellős, 40 fok körüli hőmérsékleten végezzük, s ez a folymat akár két hétig is eltarthat. Ezt követően a kiszárított ág ragasztással, varrással, vagy más módon fehér lapra kerül – célszerűen a növényegyedre vonatkozó minél teljesebb adatrögzítés céljából a kéregmintával, hullott toboz-, vagy levélmintával, illetve a kézzel, géppel kitöltött, vagy előre nyomtatott – minden fontos gyűjtési adatot tartalmazó – herbáriumi cédulával együtt. A lap végül leltári számot kap, és bekerül a herbáriumi szekrényekbe. A Növénytár herbáriumának többsége (benne a fenyőgyűjtemény) a közelmúltban került mozgatható, összezárható szekrénysor-rendszerbe.
A Magyar Természettudományi Múzeum Növénytára közel kétmillió növénymintát őriz – történetéről, a gyűjteményekről részletesen tudósít a múzeum honlapja (http://www.nhmus.hu/modules.php?name=Tar-Noveny). A növényvilág szinte teljességének megfelelő tíz jelentősebb gyűjteményrész egyike a nyitvatermők törzsét (Gymnospermae) képviseli, amelyek legnagyobb csoportja a tobozos fenyők osztálya. A fenyőherbárium történetében mérföldkő volt, amikor Haynald Lajos kalocsai érsek világhírű herbáriuma – benne több száz fenyőmintával – végrendeletileg a múzeumhoz került. Korábban és később is vásárlásokkal és cserével jutott a múzeum számos ritkasághoz, így távol-keleti, orosz, japán, vagy amerikai területen gyűjtött fenyőmintákhoz. A kárpát-medencei gyűjtések nyitvatermő lapjai főként Simonkai Lajos, Boros Ádám, Jávorka Sándor, Papp József, Pénzes Antal, Csapody Vera nevéhez fűződnek. Kiegészült a gyűjtemény Pócs Tamás, Borhidi Attila, Jankó Béla és mások gyűjtéseivel (Kuba, Kelet-Afrika, Vietnam, Mongólia stb.). A nyitvatermők mintegy másfélezernyi lapja (1976) akkor indult jelentős gyarapodásnak, amikor Csapody Vera és Debreczy Zsolt elindította a Dendrológiai Dokumentációs Projektet régiónk őshonos és művelésben lévő fás flórájának átfogó dokumentálása és későbbi publikálása céljából. A Debreczy Zsolt, Rácz István, Biró Gyöngyvér és munkatársaik révén a későbbiekben harminc országra kiterjedő, jelentős külföldi támogatás mellett megindult intenzív terepmunka és cserekapcsolatok eredményeképpen a nyitvatermők gyűjteménye mára elérte a 23 ezret. A nemzetközi szinten is jegyzett gyűjtemény jelenleg a mérsékelt övi világ nyitvatermő flórájának 90-95 százalékát tartalmazza; az alapfajok és változatok (közel húszezer lap) mellett itt található a fenyőfajták (a szelektálással kiválasztott alakok, „cultivar”-ok) mintegy háromezres gyűjteményrésze is. Kiemelkedő értékűek az úgynevezett típuslapok, azaz az új fajok, változatok eredeti (első) leírásának letétjéül szolgáló minták. A fenyőgyűjteményben több tucat ilyen lap részeként ott vannak a munkacsoportunk által Mexikóban talált és 1995-ben közölt új fajok és változatok is.
A világ fenyői – a trópusiakat is ide számítva megközelítőleg ezer faj és változat – a Föld magvas-virágos növényeinek alig fél százalékát teszik ki. Jelentőségük azonban messze túlnő azon, amit ez a kis arányszám érzékeltet. Számítások szerint a világ összes erdeinek egyharmada tiszta, vagy részben elegyes fenyves – a fenyőfélék botanikai, élőhelyi, társulástani, természetvédelmi feltárása és átfogó dokumentálása így kiemelkedő jelentőségű. Nagyobb részük viszonylag kis területen, sok esetben nehezen megközelíthető vidékeken honos, sőt több faj esetén csak néhány, vagy néhány tucat példány ismert. Ezek különös védelem alatt állnak, számos esetben még tudományos célra sem lehet mintákat gyűjteni róluk. A herbáriumi ritkaságok mögött így nemegyszer regényes történet áll, hiszen az eldugott helyeken található fák mintáinak begyűjtése kizárólag a helyi hatóságok tudtával, engedélyével, a kísérők árgus szeme mellett történhet…