Patkányfejű pocoktól Cseh Tamás daláig
A 2012-es egyik Év Múzeuma díjas kiállítási intézmény, a keszthelyi Balatoni Múzeum
MúzeumCafé 31.
„Ó a Balaton, régi nyarakon, bár nem volt vitorláshajónk, ó a teraszon, ültünk nyarakon, úgy néztünk végig a tavon” – énekli Cseh Tamás egy régi dalában. Mi viszont teraszon ücsörgés helyett egy keszthelyi kultúrpalota termeiben járkálva is „végignézhetünk” a tavon. A keszthelyi Balatoni Múzeum úgy áll a város központjába vezető úton, mintha egy Jókai-adaptáció díszlete lenne. Története hasonló a millennium után az ország nagyvárosaiban létrejövő múzeumokéihoz: lokálpatrióta, a nemzeti identitás kialakításában, a nemzet kultúrkincsének összegyűjtésében elkötelezett férfiak megalapítják a helyi múzeumegyesületet, felajánlások, államsegélyek érkeznek, lesz telek is az épület számára, készül építészeti terv, elkezdődnek a régészeti ásatások a környéken, és megindul a gyűjtőmunka a kiállítandó anyaghoz. A formás neobarokk palota 1925 és 1928 között épült fel, és bár belső kialakítása elhúzódott egészen a harmincas évek végéig, 1935-től látogatható a múzeum. Aztán jön a világháború, az államosítás és a többi, csakúgy, mint máshol. Mégis, van itt valami más is, nemcsak a szokványos vidéki múzeumi hangulat. Keszthely „ékszerdoboz-városka”, elegáns fürdőhely, de közben egyeteme és pezsgő kulturális élete is van. Talán a hely szelleme miatt, talán másért, de a Balatoni Múzeum eddig mindig elő tudott állni egy-egy olyan kiállítással, amely az adott korban újszerűnek, modernnek számított. A mostani, legújabb állandó kiállítás Aranyhíd – fejezetek a Balaton történetéből címmel 2011-ben lett kész, és az intézmény el is nyerte vele az Év Múzeuma címet.
A múzeumot 2005 óta vezető fiatal szakember, Havasi Bálint hárítja azt a megfogalmazást, miszerint az elmúlt hét év munkájának eredményeképpen úgy kerül majd be a múzeum történetébe, mint „modernizáló igazgató”. Azt állítja, bizonyos értelemben ő csak folytatta a sort; ha úgy tetszik, ebben a múzeumban minden elődje modernizáló igazgató volt. 1949-ben készült el az első állandó kiállításuk, amely sikeres és ott és akkor újszerű volt, megszilárdította a múzeum helyzetét, és fejlődési pályára állította. Az idősebb generáció a hatvanas évek második felében készült kiállítást emlegeti úgy, mint „a” nagy kiállítást, nyilván nem véletlenül. Az 1986-ban megnyitott tárlat pedig, amit most lebontottak, olyannyira modern volt a maga idejében, hogy példaként állították más múzeumok elé. Sőt a múzeum vezetője a három év alatt felépített friss kiállításukat nem is nevezi forradalmian újszerűnek vagy formabontónak, inkább azt emeli ki: felzárkóztak a kor követelményeihez. A tárlat sikerének titkát a szerethetőségében, emberközpontúságában látja, miközben megidézi a kollektív emlékezetet a magyar tengerről, amelyhez, így vagy úgy, de mindannyiunknak közünk van.
„A régivel nemcsak az volt a gond – foglalja össze az igazgató, milyen kiindulópontról kezdték el a gondolkodást a felújításhoz –, hogy 22 év alatt már kicsit avíttá, porossá vált, hanem hogy ennyi idő alatt kis túlzással már mindenki látta az országban. Az is kiderült menet közben, hogy jó néhány téma hiányzott belőle, vagy alulreprezentált volt. Ilyen például a Balaton környéki várak története, a fürdőkultúra, a hajózás. Egyszerűen látszott, mit hiányol a közönség, mire kérdeznek rá, hogy miért nincs itt. Világos volt számunkra, hogy az új kiállításba ezeket a témákat is be kell emelni. Másfelől semmi jelentős változtatást nem terveztünk, úgy gondoltuk – milyen meglepő –, a mi kiállításunknak is a Balatonról, a tó történetéről kell szólnia.”
Havasi Bálint már a második ciklusát tölti az igazgatói székben, hét évvel ezelőtt, mindössze 29 évesen került ide. Egyetemi tanulmányait Szegeden végezte történelem és régészet szakokon, a diploma után régészként kezdte a pályáját a zalaegerszegi Göcseji Múzeumban. Először beosztott régészként, később ásatóvezetőként dolgozott, de egyre inkább többre vágyott a múzeumi munkából, nemcsak a régészet kis szeletére. Ahogy ő fogalmaz: mindig is szerette a kihívásokat, így megpályázta a Balatoni Múzeum igazgatói székét, amikor elődje, Müller Róbert nyugdíjba ment. A régészeti terepmunkával ezután sem hagyott fel, Vándor Lászlóval, a volt megyei múzeumigazgatóval a rezi és tátikai vár régészeti feltárásában vett részt. Noha eredetileg nem a középkor a fő szakterülete, hanem a késő vaskor, a kelták időszaka, legutóbb a keszthelyi főtéren és egy balatonmagyaródi leletmentő ásatáson dolgozott. Élete szerves része a régészeti kutatómunka, pedig nem könnyű összeegyeztetni a kétféle tevékenységet, de igyekszik megoldani.
„Az a jó, hogy az ásatások zöme nyáron van. A munkatársaim nem repesnek ugyan az örömtől, de ilyenkor fél hatkor szoktunk kezdeni a terepen. Nemcsak mert hűvösebb van hajnalban, hanem mert így délután vissza tudok érni az irodámba, és kettőtől hatig el tudom intézni a múzeumi ügyeket.”
Mindemellett tudományos ambícióit sem adta fel: bár az igazgatói teendők lelassították a tanulmányait, a Szegedi Egyetem Földrajztudományi Doktori Iskolájának hallgatója. Érdekes határterülettel foglalkozik. Mindig is érdekelte az informatika – posztgraduálisan térinformatikai szakmérnöki szakot is végzett –, ehhez kapcsolódik a PhD-dolgozata, amelyben a Balaton őskori vízállás-tendenciáit kutatja.
Pályázata, amellyel elnyerte a keszthelyi múzeumigazgatói posztot, két lényeges elemet tartalmazott: létrehozni egy új állandó kiállítást és megkezdeni az épület rehabilitációját, illetve mindezekhez felkutatni a lehetséges forrásokat, pályázni, és amit lehet, elindítani. Ha most mérleget von: van egy friss, a kor igényeinek megfelelő állandó kiállítás, van számítógépes terem, interaktív játékok, „piszkos munkáknak” otthont adó foglalkoztató kerámiaműhellyel, kávézó és múzeumi bolt, jól használható és tetszetős honlap, akadálymentesített épület, rendbe tett kert padokkal, játszótér az épület oldalában. A szakma az Év Múzeuma díjjal honorálta erőfeszítéseit, a látogatószám növekszik, a város és a megye köszönetét fejezte ki a tevékenységéért. Ő maga így kommentálja mindezt: „Kétségtelen, amit akkor leírtam, teljesült. Akarat és következetesség kellett a megfogalmazott tervek végigviteléhez, és az a konokság, ami engem egyébként is jellemez. De mindig hozzáteszem, mert így van: beleírhatok én bármit a pályázatomba, ha nem állt volna mögöttem a fenntartói akarat, nem sikerült volna.” Szerencsésen alakultak a körülmények, a megyei közgyűlés elnöke nyitottan állt a múzeum ügyéhez, támogatását mindvégig érezhették. A múzeumi világban is új szelek fújtak, az idő tájt már futott az Alfa program, ami másfajta szemléletet és gondolkodást indított el, lehetett csatlakozni hozzá. Havasi Bálint szóviccnek tűnő mondata, miszerint „mindennek az alfája az Alfa program volt”, jelzi, hogyan generálta, inspirálta mindez a változásokat.
A környékbeli múzeumi viszonyok is kedvezően segítették a Balatoni Múzeum sorsát. A Göcseji Múzeum megújult állandó kiállítását 2000-ben nyitották meg, 2006-ban követte a nagykanizsai Thúry György Múzeum, minden érv amellett szólt tehát, hogy a megye ezek után minden erejét a keszthelyi intézményre összpontosítsa. Ez ugyanis nem városi múzeum, bár szervesen benne van a város életében: ma a Megyei Intézményfenntartó Központ fennhatósága alá tartozik, és korábban is megyei intézmény volt. Igaz, hol ehhez, hol ahhoz a megyéhez tartozott, de sosem a város alá. A háború után létrejövő megyerendszerben Keszthely 1950-től Veszprém megyéhez tartozott, ekkor a múzeum gyűjtőterülete a Balaton északi részére terjedt ki. Amikor 1979-ben a keszthelyi járás Zala megyéhez került vissza, leszűkült a kutatási terület, már csak néhány balatoni települést érintett. Havasi Bálint szeretné újra bekapcsolni a Balatoni Múzeumot a teljes Balaton-kutatásba, ahogy ez a kezdetek kezdetén az alapítók célja volt. „Az az érzésem, bár nem tudom meghatározni az idejét, mikor történt – meséli erről –, hogy a Balatoni Múzeum elvált a Balatontól, és inkább Keszthely környékére kezdett fókuszálni. Pedig a kor, amely létrehozta, a Balaton-kutatás nagy időszaka volt; egymás után jelentek meg a tóval és környékével kapcsolatos földrajzi, néprajzi, történeti összefoglalások. Ebbe a hullámba tartozott a múzeum igénye is, és én ide szeretnék visszacsatolni.”
Ez a törekvése az Aranyhíd-kiállításon is érződik. A tárlat összerakása a múzeum méreteihez képest nagyszabású feladat volt, 2008-tól kezdve három éven át több ütemben zajlott, minden elnyert pályázatból újabb termeket tudtak berendezni. Az elkészült kiállítás végül 11 teremben, 732 négyzetméteren mutatja be a régió jellegzetességeit. Szakítva a hagyományokkal, ezúttal nem lineárisan építették fel, hanem bizonyos kiemelt témacsoportok mentén halad a látogató. Minden témának egy teljes termet szenteltek: az első a Balaton keletkezését, a második a tó és az ember kapcsolatát, a Balaton benépesedését, a vízszabályozás kérdéseit járja körül. A harmadik az állatvilágé, a negyedik a környékbeli váraké, aztán jön a halászat, a fürdőkultúra, a hajózás és így tovább. Jól kirajzolódtak a csomópontok, látszik, mi kelti fel leginkább az érdeklődést. A Balaton állat- és növényvilágát bemutató terem – ezt a témát az előző kiállításból emelték át – egyértelműen a gyerekek kedvence. Az óvodások és a kisiskolások itt töltik a legtöbb időt, megállnak, letérdelnek, nézegetik a halakat, a kitömött állatokat. Itt látható a patkányfejű pocok is, amire az igazgató szerint méltatlanul nem figyelünk, pedig a jégkorszak óta őshonos itt. A preparátumok felújítását NKA-pályázatból fedezték, szépen csillog minden kisróka szőre, minden madár tolla. A pályázatok szakaszossága azonban sajnos nyomot hagyott: Havasi Bálint nemcsak emlékszik rá, pontosan meg tudja mutatni, hol kezdett el fogyni a pénz. „Az első öt termet egy pályázati pénzből rendeztük be, érezhető, ahogy haladunk előre, hol kezdenek el hiányozni a diaporámákból a figurák, az emberek, a részletek. Aztán, ahogy átlépünk a hatodikba, újra lett pénz” – mondja, hozzátéve, hogy előnye is volt ennek. Menet közben figyeltek ugyanis az észrevételekre, meghallgatták a tanácsokat és a kritikákat, és amikor újra lett pénz egy újabb pályázatból, beépítették tapasztalataikat, módosításokat hajtottak végre. Ma már azt is látja, a régészeti részek nemcsak a pénzhiány miatt konzervatívabbak, valahogy itt még nem engedték át magukat teljesen az újfajta megközelítésnek. „Amint lesz rá lehetőségünk, visszatérünk a régészeti termekbe, és megváltoztatunk pár dolgot. Egyébként sem szeretem – bár a neve ezt sugallja – megváltoztathatatlannak tekinteni az állandó kiállítást. Rugalmasan kezeljük a kérdést: ha valami nem működik a gyakorlatban, nem tetszik, nem praktikus, azon változtatunk. Jó néhány tárló esetében megtörtént már ez” – foglalja össze az igazgató, hogyan is vélekedik utólag a folyamatról. Azért van, amivel ő is elégedett: az utolsó három teremben egyszerre érződik a pénz és a tapasztalat jelenléte, az érintőképernyők, interaktív elemek még izgalmasabbá teszik az egyébként is hálásabb témákat. A diaporámák élettel teliek, és persze mindannyiunkat kellemes nosztalgia fog el a balatoni sport, turizmus és fürdőkultúra termében, ahol a harmincas évek keszthelyi teniszbajnokságától eljutunk a hetvenes évekig, miközben a hangszóróból Cseh Tamás Balatonról szóló dalai szólnak. Ismerősek a német nyaralókat megjelenítő életképek, a balatoni szuvenírek, a büfésor megidézése pedig olyannyira valódi, hogy rájövünk, sok strandon ma is ilyen pulton esszük a hekket, a lángost meg a palacsintát.
A hajózástörténeti rész a Festeticsekkel indul, mert hiába biztos benne Havasi Bálint, hogy a kelták és a rómaiak is közlekedtek már hajóval a Balatonon, az ezt bebizonyítani képes víz alatti régészet nemigen jellemző nálunk. De a gyerekeket ez a hiány nem érdekli, ők előszeretettel játszanak a hajókormányokkal, nézik a hajdanán a tavon közlekedő gőzösök, motoroshajók makettjeit. A gyerekek ugyanis kiemelt figyelmet kaptak a múzeum teljes felújítása során. „Bár az nem igaz – nevet Havasi Bálint –, hogy csak azért létesítettünk a múzeumkertben játszóteret, hogy az én kétéves fiamnak legyen hol játszania, tény, hogy nagyon sokat van itt velem, de tőle függetlenül is nagyon fontosnak tartom a gyerekeket behozni a múzeumba, vállaltan kiemelt célcsoportunk.”
A legtöbb látogató tavasztól őszig érkezik, ebben az időszakban sok kiránduló osztályt is fogadnak, és örvendetesen megnőtt nyaranta a családi jegyet váltók száma is. Éppen ezért helyeztek el a múzeumban interaktív játékokat, mint például a biciklit, amivel virtuálisan körbe lehet tekerni a Balaton körül, vagy a torpedóhoz hasonló számítógépes játékot, amelyen híres balatoni hajókat lehet kilőni, de van akvárium is halfelismerő programmal. Amikor pályáztak ezekre a játékokra, az az ötletük támadt, miért is a felnőttek találják ki, milyenek a gyerekek számára élvezetes játékok. Ezért meghívtak vendégségbe csaknem egy hétre általános iskolásokat, foglalkozásokat tartottak nekik, cserébe kérték, írják le, mitől lesz jó az a játék. A gyerekek által megfogalmazott paraméterek alapján rendelték meg a fejlesztőktől a szoftvereket.
Ebbe a vonalba illeszkednek a múzeumpedagógiai programok is. Az iskolai osztályoknak tartott foglalkozások mellett TÁMOP-támogatással tehetséggondozásban is részt vesznek. A múzeum saját berkein belül kinevelt egy múzeumpedagógust is: az egyik teremőrben volt affinitás ebben az irányban továbbtanulni az ELTE-n, idén vette át a diplomáját.
„Nagy vita zajlott múzeumi berkekben, lehet-e ezeket a foglalkozásokat piacosítani. Mi fontosnak tartottuk, hogy megpróbáljunk bevételre szert tenni ebből: a környékbeli iskolák közül többnek sikerült eladnunk a foglalkozáscsomagjainkat. Külön büszke vagyok rá, hogy képesek vagyunk angolul is megtartani ezeket a foglalkozásokat: az első ilyen csoportunk egy pécsi középiskolában vendégeskedő holland–spanyol diákokból állt, akik az interneten találtak ránk. Jó érzés volt, hogy meg tudunk felelni a kihívásnak” – mondja Havasi Bálint, aki azt tervezi, hogy jövőre a nyári táboraikat is angol és német nyelven indítja.
A gyerekek mellett az idősebb korosztály felé is szeretnének nyitni. 2006 táján már volt erre példa: megkereste a múzeumot egy nyugdíjas társaság, akik önkéntes munkára jelentkeztek, és némi betanítás után hétvégente tárlatvezetésekkel várták a látogatókat. Azóta ez a kezdeményezés elhalt, de most szeretnék újjáéleszteni, ahogy a hetvenes–nyolcvanas években még létező múzeum baráti kör újraindítását is tervezik. A Keszthelyen működő nyugdíjas önképzőkörök közül is behívnának néhányat a múzeumba.
Ugyancsak a kor igényeihez igazodva indították el a gyűjtemény digitalizálását, ráadásul önerőből. Mivel a legtöbben a múzeum képeslap- és fotógyűjteményére kíváncsiak, sőt ezzel kapcsolatban érkezik a legtöbb kutatói szándék is, egy egyszerű ötlettel, gyakorlatilag forrás nélkül, ezzel kezdték a feldolgozást. Van egy jó szkennerük, ismerik a paramétereket, a szükséges felbontásadatokat, így hát az igazgató kiadta feladatul a teremőröknek, hogy naponta – a látogatószám függvényében – hány képeslapot kell beszkennelniük. És bár még csak a munka elején tartanak, nagyjából ezernél a százezer darabos gyűjteményből, de a Keszthellyel kapcsolatos képeslapokat már szinte maradéktalanul feldolgozták; aztán majd jön Balatonfüred, Siófok és sorban a többi tóparti település. A folyamatosan épülő digitális képeslapgyűjteményt a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (Manda) segítségével közzé is teszik: a teremőrök szkennelnek, a leíró részt a muzeológusok teszik hozzá, és ami felkerül a netre, máris bárki által kutatható. Természetesen vannak olyan műtárgyak – teszi hozzá az igazgató –, amelyeknek a digitalizálásához pályázati forrásokat kell majd bevonni, de a képeslapokhoz nem. „Még abban sem vagyok biztos, hogy minden tárgytípusnak fel kellene kerülnie a világhálóra. Aki például közép neolitikus díszítetlen cserepeket kutat, az nyilván nem az interneten nézi hozzá az anyagot” – mondja erről Havasi Bálint.
A pályázati pénzek egyelőre mind az épület akadálymentesítéséhez, a belső udvarok használhatóvá tételéhez, a számítógépes információs terem létrehozásához kellettek. Az elmúlt időszakban minden létező forrást igyekeztek felkutatni, mindenféle pályázaton indultak, semmilyen akadály nem állíthatta meg őket. „Engem a végcél érdekel. Tudjuk, hova akarunk eljutni, ami rajtunk múlik, meg kell tenni. Előfordulhat, hogy az embert legyőzik a külső körülmények, de a pályázati lehetőségeket bűn nem kihasználni.”
A teremőröktől az igazgatóig tizennégy alkalmazottja van a Balatoni Múzeumnak: egy régész, egy történész, néprajzos, könyvtáros-adattáros, segédrestaurátor, és persze karbantartó, teremőrök, titkárnő. Korábban, 2005 és 2008 között két ütemben lezajlott egy nagyobb elbocsátási hullám; most ez nem fenyeget, ami sajnos nem azt jelenti, hogy a múzeum jövőjében ne lennének nyitott kérdések. A teljes fenntartási költség évi 40-50 millió forint, a megyei intézményfenntartó központból érkező összeghez, bár csökkenő mértékben, de hozzájárulnak a régészeti bevételek, a múzeum egyes tereit ki szokták adni, és a jegyeladásokra sem panaszkodnak. Az épület a kezdetektől bálok, rendezvények színhelyeként is szolgált, ma is bérbe veszik ilyen célokra. A Nyugat-dunántúli Egyetem Georgikon Kara több évtizede tartja itt hagyományos rendezvényeit, a szakmai eseményeken, konferenciákon kívül gyakran esküvők, vacsorák, borbemutatók színtere az első emeleti díszterem.
„A bevételért sok mindenre kaphatók vagyunk, nem látok ebben semmi szégyellnivalót, a Balatoni Múzeumban az én igazgatóságom alatt már volt halotti tor is. Közelben a temető, megkerestek, és én kiadtam a termet” – érzékelteti az igazgató, hogy a biztonságos működést tartja leginkább szem előtt. De volt itt a Pelso Társaság (Pelso a Balaton latin neve) kétszáz fős díszvacsorája, tájtörténeti és régészeti konferencia, komolyzenei estek. Nyaranta vendégkiállításokat fogadnak – tavaly a fagyizás, idén a kávézás történetét mutatta be a budapesti Vendéglátóipari Múzeum utazó tárlata –, tavasszal és ősszel pedig maguk szerveznek olyan képzőművészek munkáiból tárlatot, akiknek közük van Keszthelyhez vagy a Balatonhoz. Igyekeznek olyan fiatal, huszonéves balatoni művészeknek lehetőséget biztosítani, akiknek másutt még nem adatott ez meg, és minden évben csatlakoznak a magyar festészet napjához is. Jó esetben saját anyagból, önálló kutatás alapján is rendeznek évi egy időszaki kiállítást. Ezek közül a legsikeresebb, a Keszthely Fenékpuszta történetét összefoglaló anyag külföldre is kijutott: járt Heidelbergben, Lendván, továbbmegy Zágrábba, valamint kisebb osztrák kiállítóhelyekre. Ha nem is minden tárlat jut el külföldre, a legtöbb a szűkebb régióban, ötven kilométeres körzetben bejárja a Göcseji Múzeumot, a Thúry György Múzeumot, elmegy Marcaliba, Veszprémbe.
Kutatók is jönnek szép számmal, nemcsak a balatoni települések helytörténészei. A múzeum régészeti anyaga jelentős, német nyelvterületről rendszerint római korral foglalkozó történészek jönnek. A Balatoni Múzeum egyik legnagyobb vonzereje a Keszthely Fenékpuszta római kori és népvándorlás kori története. Aki ezzel a korszakkal foglalkozik, szinte biztosan megfordul itt kutatni.
Havasi Bálint elmúlt hét évnyi munkájának eredményességét visszaigazolta a megkapott szakmai díj, amely amellett, hogy öröm, elgondolkodásra is késztette: „Tagadhatatlan, hogy fiatalon kerültem ebbe a székbe. Nagyon tudtam, hogy mit akarok csinálni. Mindent ennek rendeltem alá. Most, hogy megkaptuk az Év Múzeuma címet, az öröm mellett a veszélyérzetem is bekapcsolt. A kollégákkal is töprengtünk ezen. 2005 és 2011 között nagyon határozott céljaim voltak, pontos ütemterv, kőbe vésett szabályok mentén dolgoztunk, az egész múzeum ennek volt alárendelve. Ezeket a célokat elértük, újakat kell keresni. Nem tagadom: a keresgélés fázisában vagyunk, és bizonyos értelemben ez nehezebb korszak. Biztos vagyok benne, csak akkor tudunk hatékonyan dolgozni, ha világos a cél, amit kőkeményen és pontosan kell meghatározni. Ha csak lebegtetjük, nem leszünk sikeresek.”