„Rákosi elvtársnál most jó!”
A Rádió- és Televíziótörténeti Múzeum kalandos útja két kolléga hobbijától a megnyitásig
MúzeumCafé 25.
„A színes, plasztikus, hangos televíziós készülék, életnagyságú képeivel és ismétlő szerkezetével akár hónapok múlva is lepörgethetjük az elmúlt eseményeket” – csodálkozott rá a rádiónál éppen hogy fiatalabb találmányra, a televízióra Molnár Ferenc író 1935-ben. A többi immár történelem. A Magyar Rádió és a Magyar Televízió már önmagában a történelem része: előbbi 1925-től, utóbbi 1957-től vált sorsfordító időkben és békés korszakok langymelegében a magyar sors krónikásává – és néha alakítójává. Ez a két ilyen múlttal rendelkező intézmény már rég megérdemelte, hogy múzeum mutassa be a történetüket – mégis 2011 nyaráig kellett arra várni, hogy megnyíljon a Rádió- és Televíziótörténeti Múzeum Budapesten.
Pedig a történet régen csaknem hetven éve kezdődött: már 1942-ben javasolta Ortutay Gyula, hogy jöjjön létre egy rádiómúzeum. A neves néprajzkutató és politikus – akkoriban még Kozma Miklós MTI-elnök gyermekeinek házitanítója és a Magyar Rádió lektora, később miniszter – úgy vélte: a felvételeket, a dokumentumokat és az eszközöket el kellene menteni az utókor számára. A háború azonban meghiúsította a terveket, sőt az ostrom alatt megsemmisült a történeti levéltár is. A rádiómúzeum ötlete ezek után évtizedekig Csipkerózsika-álomba merült, miközben elkezdődtek a Magyar Televízió adásai is.
Ahhoz, hogy végül megszülethetett az egyesített múzeum, két ember több évtizedes kitartására volt szükség: a rádióban Salamon István, míg a televízióban Koreny János számít a külön utakon elindult gyűjtemények atyjának. Két megközelítés, kétféle indíttatás, kétféle pályaív: Salamon magyar–könyvtár szakon végezve a rádió archiválásának, az intézmény irodalomtörténetének szentelte munkásságát, és irodalommal foglalkozott szerkesztő-riporterként is, míg Koreny elektromérnökként dolgozott a televíziónál, annak műszaki fejlesztésében, üzemeltetésében, majd a szervizmunkálatokban vállalva részt. Salamon Istvánnal a Bródy Sándor utcai intézmény legendás Pagodájában találkoztunk, hogy bejárjuk a kiállítást, míg Koreny János lakásában mesélt az évtizedes küzdelmekről és izgalmakról.
„Amikor 1976-ban dolgozni kezdtem a rádiónál, a hangdokumentációs osztály, a mai archívum munkájában vettem részt. A hatvanas évektől gyűjtötték a visszaemlékezéseket a veteránoktól” – emlékezik vissza Salamon István. A rádió öndokumentációja a technikai fejlődéssel párhuzamosan fejlődött rohamléptékben, és eközben igazi vonzalmára, az irodalomtörténetre, különösen a rádió irodalmi örökségére is jutott ideje Salamonnak, aki egyetemi szakdolgozatát és doktori disszertációját is a rádió történetéből írta. „A rádió története összefügg a 20. század irodalmával” – mondja. Cs. Szabó László író, esszéista 1935-től 1944-ig vezette a rádió irodalmi osztályát: a nagy tudású, diplomatikus érzékkel is megáldott Cs. Szabó az utolsó pillanatig fedezni tudott egy nyugatos műveltségű írói-költői kört. Salamon a hetvenes–nyolcvanas években még tudott beszélni többek között a nagy idők utolsó tanúival, Ottlik Gézával és Szentkuthy Miklóssal, akik révén újabb ismereteket szerezhetett a rádió aranykoráról.
Az évtizedek során egyre növekedett az igény a rádió örökségének megmentésére. „Még hallgatók is írtak, hogy kellene egy múzeum.” Salamon István hangsúlyozza Szabó Miklós, a rádió egyik mérnökének fontos szerepét is, aki az intézmény régi eszközeinek megőrzőjeként tett hozzá sokat a gyűjteményhez. 1975-ben, a rádió ötvenedik évfordulóján a Nemzeti Múzeumban szerveztek kiállítást, majd 1995-ben a Néprajzi Múzeumban volt egy tárlat Halló, itt rádió Budapest! címmel, a Budapesti Történeti Múzeumban pedig Búcsú a „hangos” XX. századtól címmel nyílt meg egy kiállítás 1999-ben. Ugyanebben az évben bejegyezték a Hangmúzeumot is, mint országos gyűjtőkörrel rendelkező, önálló szakgyűjteményt. Ez lett volna a rádió múzeuma, de 2001-ig még az intézmény SZMSZ-ében sem jelent meg a múzeum önálló szervezeti egységként. „2005-ben végül önálló helyiséget kapott a gyűjtemény a rádióhoz tartozó egykori Károlyi-palotában” – mesél a múzeum történetének utolsó előtti lépcsőfokáról Salamon.
A rádióssal átsétálunk a Károlyi-palota épületébe. A már évtizedekkel ezelőtt kibelezett, egykor gyönyörű palota ma irodaként, a rádió irattáraként, múzeumi raktárként funkcionál, egykori parkja helyén aszfaltozott parkoló és garázssor éktelenkedik. Egyelőre nem utal semmi a palota felújítására. Salamon azonban inkább annak örül, hogy a pár évig itt kiállított gyűjteménybe számos felajánlás érkezett; külön kiemeli a Nosztalgia Rádió Egyesületet, amelynek tagjai régóta a szívükön viselik a hazai rádiózás történetét.
Még a rádióénál is kalandosabban alakult a televízió történetének gyűjteménye. Koreny János elektromérnökként 1956-ban, a kísérleti adások idején került az egyetemi padból a televízióhoz, és innen is ment nyugdíjba. Az ő gyűjtőszenvedélye, kitartása kellett ahhoz, hogy végül méltó elhelyezést kapott a tévés kiállítás is. „Három téma érdekelt mindig is: a hangmérnökség, a filmgyártás és a televízió” – mesél motivációiról Koreny, aki az MTV-nél több területen is kipróbálhatta magát az évtizedek alatt. Több mint fél évszázad tévés anekdotáit meséli a gyűjteményről folytatott beszélgetés közben: a televízió 1957 előtti kísérleti időszakában mintegy száz tévékészüléket importáltak a Szovjetunióból, szétosztva azt a korabeli döntéshozó elit tagjai között, akiknek nagyon tetszett az új csoda. MTVnosztalgia című tanulmányában ír arról: egy százwattos törpeadón sugározták az adást a kiválasztott elvtársaknak. Előfordult, hogy telefonáltak a Pártközpontból: igazítsák meg az adóantennát, mert X elvtársnál mákos a kép! Mire a válasz: „Nem lehet, Rákosinál most jó!”
Koreny János gyűjtőszenvedélye hamar kialakult: „Folyamatosan gyűjtöttem a múltamhoz kapcsolódó eszközöket” – meséli. Az anyag első darabjait a televízió fennállásának tizedik évfordulóján, 1967-ben állították ki először. „Ami másnak akkor még nem volt érdekes, az nekem már akkor fontos volt” – emlékezik vissza az elektromérnök, aki aztán mindig a kerek évfordulókon mutatta be egyre bővülő gyűjteményét. Volt olyan is, hogy egy még üzemben lévő, ősöreg eszközt kivett a helyéről, kiállította, majd újra üzembe helyezte. A fejlesztés és az üzemeltetés után a tévé szervizvezetője lett, majd 1992-ben ment nyugdíjba. „Rájöttem, hogy ha nyugdíjba megyek, szétszórják a gyűjteményt. Éreztem, hogy kell egy múzeum.” Így sikerült elérnie, hogy 1993-ban állandó kiállítás nyíljon a IX. kerületben, a Lenhossék utca 35. szám alatt, a régi Pest első tésztagyárának gondnoki lakásában.
A történet azonban nem állt meg itt: „Nyugdíjas időm volt a legmozgalmasabb időszak az életemben” – emlékezik vissza nevetve az utóbbi húsz évre Koreny János. 2001-ben a kiállítás az V. kerület Október 6. utca 9. szám alatti üzlethelyiségbe költözött, egy műemlék jellegű házba, a bazilika közelébe. Itt már lehetőség nyílt egy múzeum-stúdió felépítésére is a különböző korszakokból átmentett kamerák és egyéb berendezések újabb üzembeállításával. „Egyszemélyes múzeum volt, mint egy régiségbolt.” Korenynek meg kellett küzdenie a tévé különböző vezetőinek egymástól eltérő szándékaival is: amikor 1992-ben a tévé épületében szerveztek kiállítást, több vezető támogatása ellenére egy a múlt rendszerben szocializálódott, volt határőr rendészeti vezető nem engedélyezte a megnyitást: „Idegen ember ide nem jöhet be!” – szólt a verdikt, de később sikerült megoldani a konfliktust. A tévés gyűjtemény állománya főleg selejtezés útján növekedett, de vásárlás, ajándékozás, valamint bel- és külföldi partnerekkel történő cserékkel is gyarapodott a készlet. Az elmúlt évek a korábbiaknál is sűrűbbnek bizonyultak: 2007-ben, a tévé fennállásának ötvenedik évfordulóján a gyűjtemény három hónapra a Fény utcai Millenniumi Kiállítócsarnokba került a szintén ötvenéves, angol eredetű, felújított első közvetítőkocsival együtt. Ez utóbbit az Országos Műszaki és Közlekedési Múzeum őrizte meg. Az Október 6. utcai helyiség bérleti joga viszont 2008-ban megszűnt, s az anyag három évre raktárba került.
És eljött 2011, amikor a két, immár létező kiállítás története összefonódott: az újonnan létrehozott MTV Alap határozott szándéka lett, hogy jöjjön létre egy egységes múzeum. A Magyar Rádió Pollack Mihály téri irodaháza ad otthont a gyűjteménynek. Az utcáról is megközelíthető kiállítási tér eredetileg konyha volt – ebből a funkcióból lépett elő a 2011. június 24-i Múzeumok Éjszakáján lezajlott megnyitóval a magyar technikatörténet új szentélyévé. A kiállítás az MR és az MTV meglévő gyűjteményein alapul, de a Duna Televízió és az MTI is helyet kapott benne, hogy a közmédium minden egysége bemutathassa magát az érdeklődőknek.
De miként lehet érdekesen bemutatni ezt az alapvetően régi technikai eszközökre épülő kiállítást a laikusoknak? A múzeum gyűjtőköre a tárgyi relikviákra, fotókra, plakátokra, kisnyomtatványokra, szórólapokra és a műszaki tervrajzokra terjed ki. „Ezt a kincset egészítik ki a hangdokumentumok, amelyek együtt a 20. századi társadalomtörténetre és kultúrára is reflektálnak” – beszél a kiállítás egyik vezérfonaláról Salamon István. Ennek szellemében a rádiós részleg kronologikusan halad végig a húszas évek kezdetleges szerkezeteitől a ma is használt eszközökig. Az egy időszakból származó eszközök, berendezések, fekete-fehér fotók vagy éppen színes plakátok alkotják azt az egyveleget, amellyel minden egyes kor hangulatát be tudják mutatni. És a látottak mögött ott húzódik a történelem: a Horthy bizalmasának számító Kozma Miklós MTI-vezér dokumentumai, a Rákosi-diktatúra emlékei, majd az egyre puhuló szocialista rendszer emblematikus műsorai is helyet kapnak a kiállításon. Külön sarkot kapott 1956: korabeli berendezések, a forradalom idejéből származó rádiós feljegyzések, az elhíresült Bródy Sándor utcai épület korabeli fotója látható a többi között, de egy számítógépes infóponthoz is leülhetnek itt a téma iránt érdeklődők.
Salamon Istvánnal kipróbálunk néhány különös szerkezetet: a tekerhető hengerekre feszített vászon rádiójátékokhoz használt szélutánzó gép, egy magokat tartalmazó rácsos fémhenger esőhangot utánzó berendezés. Egy szintén a rádiójátékokhoz használt, nyikorgó ajtó egymagában szomorkodik a sarokban. Mellette 1973-as Moog III szintetizátor hallatja jellegzetes villanyorgonahangját. Mikrofonok, zsebrádiók, riporteri eszközök, berendezett stúdiók színesítik az összképet. Kipróbálunk egy 1939-es, magyar gyártmányú Standard rádiókészüléket is: a csöves rendszerű rádió bemelegszik, majd egy távoli, balkáni zenét sugárzó, szláv nyelvű rádióra tekerünk; a hangzás olyan, mintha egy korabeli filmhíradóban lennénk. Mint kiderül: a Magyar Rádió szinte kizárólag magyar műszaki eszközöket használt; a rádió maga volt a megrendelője ezeknek a berendezéseknek, így az intézmény hozzájárult a hazai műszaki fejlődéshez is. „Az ötvenes években gyakorlatilag minden magyar gyártmány volt. Igaz, olyan stúdiómagnót is fejlesztettek, amelyet mosógépmotor hajtott” – meséli a MúzeumCafénak Bátovszki Gyula stúdiótechnikus. A régi készülékek szakértője a kiállítás egyik rádiójának szerelése közben fájlalja, hogy az utóbbi húsz évben leépültek a rádió hazai megrendelései és műszaki műhelyei.
Koreny János rendezte a kiállítás tévés részlegét: csak a gyűjtemény egy része fért el a teremben, a televízió kiállítási anyagának másik részét az MTV új, óbudai székházában helyezték el, ahol azt a székházba látogatók tekinthetik meg. Több működőképes berendezés található a tévés részlegen, és más eszközöket is fel lehetne újítani, ha volna rá szándék. „Eredetileg technikatörténeti és műsormúzeumot akartunk létrehozni, amelyben a néző beleélheti magát a korabeli környezetbe.” Most emblematikus főcímekkel, logókkal, műsorokból származó fényképfelvételekkel, valamint az egymást követő nemzedékek számára ismerős különböző televíziókészülékekkel hozzák közelebb a látogatókhoz a műszaki gyűjteményt. Számos eszközt állítottak ki az elmúlt ötven év minden korszakából, a kameráktól a vágókészülékekig. Berendeztek két enteriőrt is, amelyek a hatvanas és a nyolcvanas évek tévészobáit idézik fel a látogatóknak.
A kilencvenes években alapított Duna Televízió leginkább elnyert díjaival képviselteti magát a kiállításon; a hosszú múltra visszatekintő MTI pedig korabeli távírógépekkel, Morse-jeladókkal és telexgépekkel emlékeztet a telekommunikáció őskorára. Tanulságos az a falon olvasható cikk is, amely a Rádióélet egyik 1936-os számában jelent meg Távolbalátás Angliában címmel; a televízió első lépéseire figyelt fel a szemfüles riporter. Ebben az időben Magyarországon még belügyminiszteri rendelet tiltotta a „távolbalátással” történő kísérletezést: államellenes agitáció veszélyét látták benne.
A politikum persze hamarosan mindenhol megtalálta az elektronikus médiában rejlő hatalmat. Ennek a folyamatnak is krónikása a múzeum. Salamon István, a múzeum jelenlegi de facto vezetőjeként büszke arra, hogy sikerült megoldást találni a több évtizedes álom megvalósulására. Koreny János a kiállítás kialakítására jutó idő rövidsége ellenére is elégedett: „Az a lényeg, hogy amit életem munkájával összegyűjtöttem, azt most már rendszerezetten kiállították, feltehetően hosszabb távra. Beértek az erőfeszítések.”
Rádió- és Televíziótörténeti Múzeum
1088 Budapest, Pollack Mihály tér 8–10.
Telefon: +36.1.32.8844
www.museum.hu/budapest/tvmuzeum; www.muzeum.radio.hu
Nyitva tartás: Hétfőtől szombatig 10–18 óráig
Jegyárak: teljes árú 600 forint, kedvezményes (diák, nyugdíjas, nyolc fő feletti csoportok) 300 forint. Mozgássérültek számára is látogatható. Tárlatvezetés magyar és angol nyelven. A Múzeum videotárral rendelkezik; a filmek csak helyben nézhetők.
A Rádió- és Televíziótörténeti Múzeum megtekintése mellett idegenvezetés a Magyar Rádió épületeiben és stúdióiban: teljes árú 1000 forint, kedvezményes 500 forint