Régész, író, festőművész, pedagógus, muzeológus
Száz éve született László Gyula professzor
MúzeumCafé 17.
Március 14-én volt László Gyula születésének századik évfordulója. Bár már tizenkét éve nincs közöttünk, aligha kétséges, hogy ma is ő a legismertebb régész hazánkban, akit nem csupán a szakmabeliek tisztelnek, hanem szinte mindenki, akit érdekel népének régmúltja. Nemcsak szakterületét újította meg a múlt század harmincas–negyvenes éveiben, hanem nagyszerű tanár is volt, aki régésznemzedékek sorát bocsátotta útjára. Szakmánkban ő volt a tudományos széppróza megteremtője: írásaival, vonzó előadásaival sok hívet szerzett a régészetnek. Emellett főiskolát végzett képzőművész is volt. Munkásságának méltatói azonban viszonylag ritkán emlékeznek meg arról, hogy mennyire maradandót alkotott a magyar muzeológiában is. Tizenhárom évig dolgozott ezen a szakterületen. Az ő nevéhez fűződik a régészeti néprajz módszere, amelynek lényege, hogy a régészeti leletekből a néprajz segítségével az egykori élet teljességét kíséreljük meg kibontani. A háború után a Magyar Nemzeti Múzeum újonnan alakult középkori osztályának lett a vezetője. És a mai napig nem árt figyelmezni rég papírra vetett szavaira: minden kiállítás alapja csakis a szakmai hozzáértés és a jó szakmai előkészítés lehet. Igaz ugyan, hogy néha szükséges alkalmi, valamilyen aktualitáshoz igazodó tárlatokat is rendezni, de a lehetőséghez mérten ilyenkor is igyekeznünk kell új, szakmailag előre vivő gondolatot kifejtenünk, mert a múzeum nem cirkusz, nem is vurstli, hanem komoly művészet. Mindegyikre szükség van ugyan, de a maga helyén. A múzeum kiállításainak sikerét nem mérheti kizárólag a látogatók számával.
László Gyula már egyetemista korában, 1934 nyarán munkatársa lett az ország legrégibb közgyűjteményének, díjtalan gyakornokként. A kiváló régész, Fettich Nándor és a tudós főigazgató, Zichy István mellett ismerkedett meg az ásatási módszerekkel, a leltározás, restaurálás, raktározás fortélyaival. Részt vett az 1937-es új történeti kiállítás rendezésében, amelyet Viktor Emánuel olasz király látogatása alkalmával nyitottak meg. Ekkor azonban még nincs nyoma annak, hogy kiállításrendezési kérdések foglalkoztatták volna. Régészeti munkamódszerének ekkori kialakítása azonban mégis közvetlen kapcsolatban áll későbbi ilyen irányú tevékenységével. Ekkor dolgozza ki ugyanis a nevéhez fűződő régészeti néprajz módszerét, amelynek lényege, hogy a régészeti leletekből és jelenségekből a néprajz segítségével az egykori élet teljességét kíséreljük meg kibontani. Erről tartott előadást az 1943-as szárszói konferencián (korántsem véletlenül, hiszen politikai nézetei a népiek eszmeiségéhez álltak közel), ragyogó példáját pedig az 1944-ben megjelent A honfoglaló magyar nép élete című könyvében adta.
Korai dolgozataiban rendre hangsúlyozta a régészeti jelenségek pontos megfigyelésének fontosságát, például hogy pontosan jelöljük meg a sírrajzokon a tárgyak előkerülésének helyét (mert akkor ez még egyáltalán nem volt általános), és számos tanulmányt szentelt a régészeti tárgyak rendeltetésének. Résztanulmányaiban, konkrét esetek közben alakította ki készségét, amellyel a holt tárgyból az egykor volt való életet rekonstruálhatjuk, amit sokszor kamatoztat majd a régészeti kiállítások rendezésekor.
Érdekes módon nem múzeumi tisztviselőként írta meg első elméleti dolgozatát a kiállításokról, hanem akkor, amikor már öt esztendeje a kolozsvári egyetem tanára volt. Az Erdélyi Múzeum 1945-ös kötetében látott napvilágot A korszerű régészeti múzeum (Tanulságok a Kijevi Történeti Múzeum kiállításáról) című tanulmánya. A Kijevi Történeti Múzeumban 1941–42 telén járt Fettich Nándorral, amikor a Lavra kolostor romos épületében vizsgálták a kiállítás anyagát. Akkori élményeit így összegzi: „Amikor mélyebbre hatolva, szekrényről szekrényre szemléltem meg a kiállítást, a rendezésből olyan friss és erőteljes szellem bontakozott ki, amelyik feledtette a sokszor együgyű tálalást, és nagy tudományos és emberi élményemmé tette ezt a múzeumot. Az avult szerkezetű szekrények tartalmát ugyanis átfogó szemlélettel rendezett és vaskövetkezetességet sugárzó leletanyag töltötte meg. Az emberi munka, a termelőeszközök és az általuk alakított társadalmi fejlődés sodró erejű menete szinte az egyik szekrénytől a másikig ragadta a szemlélőt. Átélhette az egyéni és társadalmi élet valóságának kibontakozását s a benne… megvalósuló nagyszerű szerkezetet. Ennek a hatalmas rendező elvnek kifejtését eddig egyetlen európai múzeumban sem láttam.” S itt hazai példát is említ: „Ha példának okáért az ember végigmegy a Magyar Nemzeti Múzeum népvándorlás kori s történeti gyűjteményein, azt a benyomást nyeri, hogy e korok emberei kivétel nélkül bővelkedtek aranyban és ezüstben, és drágamívű ékszerekkel pompáztak, és berakásos bútorok s kincseket érő, pompás szőnyegek között laktak. Hogy eközben embermilliók pásztorkodtak, földet túrtak, nádból s vesszőből fonták házaikat, vagy éppenséggel putriban laktak, és két kezük munkájával s agyuk minden fortélyával küzdöttek a mindennapok életéért, arról semmi felvilágosítást nem kapunk: ennek emlékeit a raktárszekrények zárják el a látogatók elől.” E gondolatok magukban rejtik szerzőjük tudományos felfogását, a tárgyakról alkotott véleményt, amelyekből a néprajz segítségével magát az ősi társadalmat, annak életét lehet avatott kézzel kibontani. Egyúttal hangsúlyozza a tudomány, a szakismeret fontosságát a múzeumi kiállítások létrehozásában: „A múzeum-rendezés ugyanis mindig határozott tudományos magatartás, tudományos világnézet megvallása.” Ebből a mondatból kiérződik említett politikai hitvallása is. Lényegében ugyanazt szeretné megvalósítani a kiállításokon, mint amit máig legnépszerűbb 1944-es könyvében: a régi társadalom egészének életét szemléltetni.
Ennek a rendezői elvnek a modelljét vélte felfedezni a kijevi kiállításban, ami az időnként primitív ideologizálást és kezdetleges kivitelezési módot is feledtette vele. (Ő akkor nem tudhatta, csak talán részben sejthette a kijevi kollégákkal való beszélgetésekből, hogy az általa észlelt „vaskövetkezetesség” milyen áldozatokkal járt a sztálini diktatúra idején a harmincas években. Az ukrán régészeket az akkori terrorhullám még „csak” megtizedelte, Fehér-Oroszországban ezzel szemben egyetlen régész sem maradt.)
Élete úgy hozta, hogy elméleti számvetését a gyakorlatban is próbára tehette. 1949-ben Kolozsvárról vissza kellett térnie Budapestre, ahol a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja munkatársa lett, majd 1953-ban, e szervezet feloszlatása után a Magyar Nemzeti Múzeum újonnan alakuló középkori osztályának lett a vezetője. Mindkét helyen kivette a részét a kiállítások szervezéséből. Akkor mindenütt az ősemberrel kezdődött a kiállítás, s a politikailag elvárt módszertani elv a társadalom történetének marxista felfogáson alapuló szemléltetése volt. László Gyula rendezői elve ettől nem állt messze, ráadásul a mai helyzethez viszonyítva is rendkívül szegény világban szinte mindent maga meg tudott csinálni: meghatározta a gyűjtemény régészeti tárgyait, elkészítette a rajzokat, megírta – szép veretes nyelven – a feliratokat. (De idős kollégáimtól még hallottam, hogy emellett jó testi adottságait is kamatoztatta: ő cipelte a legnehezebb szekrényeket, tárlókat.) A sorozatban rendezett vidéki kiállítások készülésének menetrendje ez volt: a rendező csomagjába tett egy vekni ragacsos kenyeret (akkor csak ilyet lehetett kapni) meg egy befőttesüveg disznózsírt (ez volt a mindenkori menü), mellé néhány ívnyi összehajtogatott barna csomagolópapírt, tollat, ceruzát – s máris lehetett indulni a kényelmesen poroszkáló vonattal a célállomásra. Itt aztán megszemlélte a rozzant vitrineket, a kopott termeket, majd a földre kiterítette a csomagolópapírt, kirakta a tárgyakat, és rajzolni, tervezni kezdett. Így készültek azok a kiállítások, amelyek közül némelyik még a hatvanas évek végén is állott.
A megvalósítás szinte mindenben követte az előzetes elméleti elgondolást. László Gyula világosan látta, hogy ezen a területen még nagy sikerű írásainál is jobban tud hatni a közönségre. Mert cikkei, könyvei is tele voltak ugyan a szöveget kiegészítő rajzokkal, de nem voltak ott a múlt megkövült valódi emlékei: a tárgyak, az eszközök. Jól látta, hogy egyáltalán nem mindegy, hogyan magyarázzuk a közönségnek az egykori tárgyak használatát, a régi társadalmak szerkezetét. A szájbarágós hosszú feliratok a látogatót nem vonzzák, hanem ellenkezőleg: unalmat gerjesztenek.
1951-ben ő rendezte a Nemzeti Múzeum új állandó kiállítását. Sajnos erről sem katalógus, sem vezető nem készült, de megőrződtek a tárlók fotói. A 10–11. századi magyar köznépet bemutató tárlóban jól látható a szemléltetés módja. Értelmet kap itt az eszközhasználat, a gazdálkodás és a társadalom képe is. Igaz, ma már e megjelenítés túlzottan leegyszerűsítettnek, itt-ott talán primitívnek is tűnhet a mai szemlélőnek, értékelni azonban nem a mai technikai lehetőségek szemszögéből kell, hanem az adott kor szemüvegén át. Akkor ez forradalmian új volt a hampeli időket idéző – mai értelemben – tanulmányi raktárakhoz képest. Új szellem, új szemlélet lett úrrá a múzeumi kiállításokon annak ellenére, hogy a rendező nem hagyhatta figyelmen kívül a politikai hatalom éber tekintetét sem. László Gyula e tárlatokba „becsempészte” alkotóművészetének jellegzetességeit, sőt még játékos ötleteit is. A szentesi múzeum kiállításán például az ősi népélet szemléltetésekor a fazekasban önmagát, a kézimalmon őrlő lány alakjában pedig Kovalovszki Júliát örökítette meg.
A kiállításrendezési gyakorlat természetszerűen bővítette a rendező látókörét, mind az elméleti, mind a kivitelezési kérdésekben. Ezekről a kérdésekről értekezik a Múzeumi Híradó 1955. évi első számában. A mára szinte teljesen szétrongyolódott, rossz papírra nyomott kiadványban többek között ezt olvashatjuk: „A régészeti kiállítások célja, hogy szemlélhetővé tegye az elmúlt korokat. A leletek értelmét feldolgozásuk, összehasonlításuk és értékelésük során kialakult történeti eredményekkel adjuk meg. Eszerint két dolgot kell kiállítanunk: tárgyat és magyarázatot; mivel pedig a régen használt tárgyak nagy részének készítését és használatát sem ismeri a mai ember, szükséges ezek bemutatása is. Magyaráznivaló tehát rengeteg van. Ezzel szemben az a tapasztalatunk, hogy a múzeum látogatói nem olvassák el a hosszú szövegeket. Felvetődött már régen – és komoly gondot jelent manapság is –, hogy ne szavakon keresztül, hanem szemléltetően tegyék érthetővé a mondanivalót. Ennek sokféle módja van, a legfontosabbakat felsorolom: 1. fénykép, 2. térkép, 3. ma is használt kezdetleges munkaeszközök kiállítása a leletek mellé.” Aztán következnek még a fémlemezből vagy huzalból készült idomok, diorámák, a régi korokat bemutató festmények és magyarázó rajzok.
Jóval teljesebb képet ad a régészeti kiállítások rendezésének elméleti és gyakorlati kérdéseiről az 1954-ben megjelent Régészeti kézikönyv első kötetében. A lényeget tekintve nagyjából ugyanazokat a gondolatait ismétli meg ugyan, amelyekről korábban már ejtettünk szót, mégis érdemes néhányra kitérni, amelyek máig nem veszítették el aktualitásukat, s amelyekről gyakorta feledkeznek meg a muzeológusok. Mindenekelőtt leszögezi: „A régészet történelemtudomány.” (Nemrég megjelent kézikönyvünkben ehelyett zagyva okoskodás áll.) Továbbá: „A kiállításokat előkészítő tudományos munka szólaltatja meg a leletekben sűrűsödő történelmet, ez teszi tehát kiállításunkat alkalmassá arra, hogy valóban a régészeti korok társadalmának történetét érzékeltessék a kiállított anyagon keresztül.” A jó megvalósítás alapjaként tehát ismét a szakmai felkészültséget jelöli meg, amit manapság sem tanácsos elfelejteni, amikor nem ritkán „menedzser típusú” szakemberek rendeznek kiállítást. Ugyanakkor azt is leszögezi, hogy egyáltalán nem mindegyik jó szakember tud jó kiállítást rendezni, mint írja: „A kiállítástervezés és -építés külön műfaj, amelyben sajátos módon ötvöződik a tudomány és a művészet.” Hangsúlyozza, hogy a kiállításon a tárgyaknak kell dominálniuk, nem pedig az installációnak. „A régészeti kiállítás a kutatás eredményeinek világos és közérthető módon való bemutatása, a tárgyi anyagok olyan fajta felsorakoztatásával, amelyben a nagy összefüggések és a részletek egymást értelmezik.” Részletesen kitér a rendezés és kivitelezés gyakorlati részleteire; a vitrinek elhelyezésére, a termek adottságaira, a megértést elősegítő eszközökre, a tárgyak mellett a temetők és települések egykori szerkezetének szemléltetésére, az egykori környezet megelevenítésének szükségességére s még számos egyéb szempontra.
Aki kézbe veszi, láthatja, hogy ez a régi könyv még ma sem haszontalan olvasmány. Igaz, az eltelt évtizedekben óriásit változott a világ. Olyan technikai lehetőségek, építési anyagok, műszaki berendezések jelentek meg a múzeumokban, amelyekről akkoriban még álmodni sem lehetett. Többnyire élünk is velük. Nemritkán vissza is élünk. Kiállítás helyett ugyanis Disneylandet állítunk elő. A szemléltetés átveszi a tárgyak szerepét, az egykori valós élet helyett kreált „szenzációkat” mutogatunk, s nem a történelmet megismerni vágyó közönséghez akarunk szólni, hanem a sznobok széles táborához. Nem árt tehát figyelmezni László Gyula rég papírra vetett szavaira: minden kiállítás alapja csakis a szakmai hozzáértés és a jó szakmai előkészítés lehet. Igaz ugyan, hogy néha szükséges alkalmi, valamilyen aktualitáshoz igazodó tárlatokat is rendezni, de a lehetőséghez mérten ilyenkor is igyekeznünk kell új, szakmailag előre vivő gondolatot kifejtenünk, mert a múzeum nem cirkusz, nem is vurstli, hanem igazi művészet. Mindegyikre szükség van, de a maga helyén. A múzeum kiállításainak sikerét nem mérheti kizárólag a látogatók számával. László Gyula arra is számtalanszor utalt, hogy a jól előkészített kiállítás egy-egy intézmény állapotának hű tükre. Kifejezi, milyenek a vezetői, milyenek a szakemberei, s végül milyen a munkatársak egymáshoz való viszonya, hogyan képesek együttműködni a fontos feladatok megvalósításában. Régebben csak a nyugati múzeumokban nézegethettük irigykedve a vastag, szép katalógusokat. Ma már nekünk is lehetőségünk van ilyenek kiadására. Legtöbbször szakmai színvonaluk is kiváló. Lényeges ez, hiszen a múzeumi katalógus a legjobb, legpontosabb anyagközlés.
László Gyula utolsó nemzeti múzeumbeli rendezését említem zárásként. 1956 nyarán nyílt meg a nándorfehérvári diadal ötszázadik évfordulójának szentelt kiállítás, amelynek rendezésével őt bízták meg. Mivel lényegében semmiféle anyag nem volt a korról – kivéve a Hunyadit ábrázoló Thuróczy-krónikát –, elhatározta, hogy a tárlaton a máig élő Hunyadi-hagyományt mutatja be. Csakhogy nem akarta ezt az akkor megjelent Darvas József-regénnyel (A törökverő) zárni, a kétes jellemű minisztert nem tartotta erre érdemesnek. Ezért Illyés Gyulát kérte meg, írjon verset a kiállításra. A megnyitó előtti napon megérkezett a vers, a Hunyadi keze.
László Gyula múzeumi és kiállításrendezői évei önálló korszakot jelentenek a magyar régészeti muzeológia történetében, friss szellemet hoztak a múzeumi termekbe. A helyzet azóta gyökeresen megváltozott ugyan, gondolatai egykori értelmükben ma már nem mindig alkalmazhatók, alapvetéseit azonban – úgy vélem – ma sem nélkülözhetjük.