Régi boszorkányüldözésektől mai „in situ” tárgyakig
Tóth G. Péter, a Néprajzi Múzeum történész-etnográfusa
MúzeumCafé 18.
„Két énem alakult ki, az egyik a folklorista, történeti antropológiával foglalkozó, a másik pedig a muzeológus. Sokáig párhuzamosan futott a kettő, hiszen még egyetemistaként kapcsolódtam be Pécsen a magyarországi boszorkányüldözést feltáró kutatásokba; ez − lassan 17-18 éve − most is zajlik. Viszont kenyérkereső állást is kellett találnom, ezért, amint lehetőséget kaptam, elmentem dolgozni a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumba” – mesél a kezdeti dilemmákról Tóth G. Péter etnográfus, történész. Közben rövid ideig hírekkel látta el a Roma Sajtóközpontot, de „alternatíva volt még” a katedra és a képzőművészeti karrier is. Persze aki színházként, teljességében és összefüggéseiben szemléli a világot, annak nincsenek véletlenek az életében. A veszprémi múzeumba sem a „sodródás” vezette 1995-ben. A ranglétrát végigjárva innen került idén áprilisban, 39 évesen a Néprajzi Múzeum gyűjteményi főosztályának élére. Szerkesztőként időközben az internetre vitte a boszorkányüldözés történeti forrásait, antropológusként kiállítássorozatban mutatta be az emberi testet, muzeológusként pedig igyekszik „visszaszármaztatni” a műtárgyakat oda, ahonnan begyűjtötték azokat.
A rendszerváltás után indult a Pécsi Tudományegyetemen a néprajz−kulturális antropológia tanszék, ahova több neves professzort is meghívtak tanítani, többek között Pócs Évát, aki Klaniczay Gáborral közösen ekkor már tíz éve vezette a kora újkori boszorkányüldözés történeti forrásait feltáró és feldolgozó projektet. Tóth G. Péter „teljesen szűzen, egyetemistaként” csöppent a programba. „Egyszerre hálás és hálátlan téma ez. Borzalmas tettekről olvasni a boszorkányperek irataiban, emberi tragédiák tömkelegéről, ugyanakkor olyan konfliktusokat mutatnak meg ezek a szövegek, amelyek az emberi viszonyokról szólnak. Például az irigységről, hiszen ezzel az alapvető jellemvonással a legtöbb konfliktus leírható. Rendezetlen viták, párkapcsolati problémák, családon belüli erőszak, rossz szomszédi viszony – a boszorkányperek mindezek lenyomatai, szövegesített változatai, legalábbis azoké az eseteké, amelyek bíróság elé kerültek. De nagyon sok nem került oda, ahogyan ma sem, hiszen éppen azért tűnhetnek annyira ismerősnek ezek a szövegek, mert ma is napi szinten találkozunk ilyen helyzetekkel. Hogyan tudunk hatni a másik emberre a családon belül, a politika vagy a kisközösség szintjén? Miért van jelentős, emberi sorsokat meghatározó tétje annak, amit kimondunk? Mivé dagadhat az átkozódás, a fenyegetőzés, a pletykálkodás?” – sorolja a kortárs párhuzamokat a kutató.
A periratokból a 14. századig visszamenőleg pontos képet alkothatunk a falusi és városi társadalmak világképéről, a környezetről, egészségről, betegségről alkotott elképzelésekről és legfőképp a hiedelmekről. Ettől olyan vonzó a téma nemcsak a néprajzosoknak és a történészeknek, hanem a művelődés, a jog, a vallás, az orvoslás, az irodalom sőt a nyelv történetét kutató szakembereknek is. „A tárgyakról való beszéd szintén izgalmas világ, hogy mikor, miért és hol használnak a periratokban hétköznapi tárgyakat mágikus módon, varázslásra, rontásra, akár a bíróság befolyásolására, hogyan viaskodnak a szent és a démoni világ tárgyai a szövegeken belül.” A magyarországi boszorkányság forrásainak katasztere és atlasza Pócs Éva és Tóth G. Péter szerkesztésében az ezredforduló óta a világhálón is elérhető. Meglepő következtetéseket vonhatunk le a perek időbeli gyakoriságát vizsgálva, például hogy háborúban nemcsak a múzsák, hanem a rossz nyelvek is hallgatnak; a haragosok megrágalmazása majd megégetése, karóba húzása, vízbe fojtása inkább a békeidők passziója.
A történész-etnográfus muzeológusként a kilencvenes évek közepétől sorra rendezte Veszprémben a tárlatokat, például a forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára vagy – 2003-ban − a Laczkó Dezső Múzeum alapításának centenáriumára. A bűn és bűnhődés kultúrtörténete, az agresszió kultúrameghatározó jelentései azonban továbbra is érdeklődésének középpontjában álltak. A lator teste és a lator test című 2001-es tanulmányában például különös magyarázatot ad a kora újkori „gyászteátrom”, a nyilvánosan végrehajtott gyilkosságok, háborús bűnök, rituális kivégzések eredetére. A keresztény túlvilág-ideológiák pokolról és tisztítótűzről alkotott, illetve a kínok számos variációját taglaló elképzelései ugyanúgy előképei voltak ezeknek a tortúráknak, leszámolásoknak, mint a római büntetőjogból újra felfedezett visszatükrözés és elrettentés alapelvei. „A verbális agresszió, a fenyegető magatartás, a tettlegesség, a fájdalomokozás, a másik ember megsebesítése vagy rituális megölése, a háborús körülmények között végrehajtott gyilkolás éppúgy része lehet életünknek, mint az ünnep, az embercsoportokat egybekovácsoló szertartás vagy a vallási ideológiák által diktált szeretetparancs” – írja a 2004-ben bemutatott Ember, bőrbe kötve című kiállítása előszavában. „Ez volt az első nemzetközi kiállításom. Az emberi testről szólt a tárgyakon keresztül. Úgy mutattuk be a test társadalomtörténetét, ahogy az nem volt jelen a kiállításokon.” És ahogy a kultúránk is számtalan testképet teremtett, úgy a tárlat is a krisztusi fájdalommetaforától a test feltárásának és kiterjesztésének témakörén át a tetoválásig számtalan aspektusból mutatta be tárgyát.
A kiállításból könyvsorozat is született, s a Corpus Body − A test teátruma eddig megjelent első „felvonásában” egy újabb különös szemléletre lelhetünk: a múzeum színházként való értelmezésére. „A teátrumfogalom a 16–17. században bomlik ki: az emberek, a tárgyak, a glóbusz, a nemzetek, a történelem, a test mind apró elemek egy hatalmas színpadon, de valahogyan, holisztikus módon mégis összeáll az egész. Van némi rokonság az akkori szemlélet és aközött, ahogyan én szeretném látni a tárgyakat a múzeumban: úgy fókuszálni tárgyakra, hogy lehetőség szerint az összes jelentéstartalmat, összefüggést ki tudjuk hámozni belőlük. Például abból, hogy mikor és hol szerepeltek, esztétikai értelemben miért kerültek helyzetbe egyes tárgyak, történeteket lehet formálni, a történeteket pedig emberekhez lehet kötni.”
A tárgyak „helyzetbe hozása” más módon is megjelenik Tóth G. Péter munkáiban. Az Alfa program keretében például sikerült pályázati forrásból megújítania a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum állandó kiállítását, s ennek kapcsán arról is írt, hogy a múzeumba kerüléssel a tárgyak elszakadnak korábbi emlékezetüktől, személyes kötődésüktől, attól a múlttól, amit korábban képviseltek. „Ha magunkban tudatosítjuk, hogy a múzeumnak a társadalmi jelenségek tárgyi lenyomataira van szüksége, és nem pusztán magukra a társadalmilag steril tárgyakra, akkor ezek az erős személyes kapcsolatokkal, aurával bíró objektumok újra társadalmilag is élő szervezetté alakíthatják a 19–20. század elitje és értelmisége által lefagyasztott intézményünket. Ehhez persze elsősorban a muzeológus, azaz a forrásról gondolkodó személy szerepét kell jól megtalálnunk” – magyarázza Tóth G. Péter, hozzátéve: az ő értelmezésében a muzeológus kalauz, aki lefordítja, ismerőssé, értelmezhetővé teszi a múzeumban őrzött tárgyakat, kibontja belőlük azokat a jelentéstartalmakat, amelyek a személyes kötődés lehetőségét kínálják fel a látogatóknak. „Korábban létrehoztunk egy muzeologizált világot, most azonban az lenne a cél, hogy ezt visszafordítsuk, és helyzetekbe, közösségekbe, színházi szcénákba beemelve, a közönség előtt bemutatva gondoljuk újra a tárgyakat. Ebből a szempontból az »in situ« fotókat tartom a legfontosabbaknak. Több kiállítás is úgy szerveződött a kezem alatt, hogy ez volt a központi médium, a kulcs, amelyik abban a helyzetben mutatja be a tárgyat, ahogyan azt begyűjtöttük, vagy még inkább ahogyan azt eredetileg használták.”
Tóth G. Péternek új állásában, a Néprajzi Múzeum gyűjteményi főosztályának vezetőjeként – mint mondja – újra kell gondolnia, hogyan tud a múzeum segítségére lenni. Márciusban még több nagy ívű pályázatot vitt végig a Laczkó Dezső Múzeumban, majd április 1-jén érkezett a Néprajziba. „Más itt a lépték, más a feladat is. Ez egy öreg épület, amelyet nagyon jól belakott a Néprajzi Múzeum, jól érzi itt magát. Izgalmas terei, kalandos helyszínei vannak, különösen az aula, amely kifejezetten alkalmas arra, hogy újra felfedezzük, a nem látható részeket pedig, amelyek a raktárak lennének, próbáljuk a tárgyaknak komfortosabbá tenni. Az a célom, hogy az épületben, mint egy színházban, próbáljuk helyzetbe hozni a tárgyakat. Ne a raktárakban legyenek a tárgyak, hanem folyamatosan forogjanak a kiállítások nagy forgószínpadán.”
A következő évek kész kiállítási programjába csak fokozatosan csatlakozik be a gyűjtemény új vezetője, de apróbb tárlatokkal és ötletekkel már az idén nyáron leteszi a névjegyét. Július végére a Művészetek Völgye három helyszínén tervezett kiállítást kollégáival. Pulán onnan elszármazott üvegképeket, Kapolcson helyi kötődésű céhes tárgyakat, Vigántpetenden pedig pásztorfaragásokat, illetve a paraszti élet hétköznapi – ma már egzotikusnak számító – tárgyait állította ki, például tokmányt és vajköpülőt. Mert Tóth G. Péter meggyőződése, hogy a múzeumot, amelyik képletesen szólva a tárgyak „gettóját, koncentrációs táborát” hozta létre korábban, ki kell nyitni, és hagyni kell visszatérnie a tárgyakat oda, ahonnan származnak.
Nem kell csodálkozni az erős szavakon, a muzeológiában ez a fajta kritikai attitűd egyenesen elvárt. A szakember éppen arra a veszélyre hívja fel a figyelmet, hogy a meggondolatlan szervezeti átalakításokkal éppen a folyamatos, építő jellegű kritika forrása szűnhet meg. „Éri István munkássága nekem azért mérvadó, mert ő alapvetően így gondolkodott. Több szegmensét látta át a muzeológiának, mindegyikbe bekapcsolódott, mindegyikben mozgást indított el. A hetvenes években volt a csúcspont, most azonban az ő munkássága elveszni látszik. A megyei múzeumok hálózata nem megcsontosodott rendszert jelent, hanem személyeket, tudásátadó központokat. Ha ezt valahol elnyisszantjuk, mert éppen létszámstop van, vagy a változó törvények miatt átszervezik a múzeumi hálózatot, generációs hézagok keletkeznek. És akkor nincs tovább. Változtatni mindig kell, ez tény, de ha nem kapja meg az ehhez szükséges tudást, nem lesz mit kritikusan szemlélnie a következő generációnak.”