Rippl-Rónai József üvegmunkáinak rekonstrukciója Tiszadobon
MúzeumCafé 36.
Az építészeti jegyeiben eklektikus stíluselemeket mutató tiszadobi Andrássy-kastélyban (amelynek felújításáról és tervezett újrahasznosításáról a MúzeumCafé 26. számában számoltunk be részletesen – a szerk.) található különböző üvegművészeti alkotások változatos képet tárnak elénk. Az épület belsőépítészeti kialakításához idomuló, döntően egyszerű, a geometriából építkező, decens lépcsőházi, előtéri és szalonüvegek mellett az épületben kapott helyet az eredetileg Andrássy Tivadar budai villájának ebédlőjébe készült, Rippl-Rónai József által – az ebédlő teljes berendezésével együtt – megálmodott, mozgalmas, színes, a szecessziót megidéző műtárgyegyüttese is.
Az úgynevezett „Andrássy-ebédlő” építészeti üvegei a második világháborúban – a kastély berendezésének túlnyomó részével együtt – nagyrészt megsemmisültek. A függőleges falsík Róth Miksa által kivitelezett, nagyméretű, hatos osztású ablakának felső három, kisebb eleme döntően eredetinek bizonyult ugyan, a Wiesbadenben kivitelezett, csaknem tizenkét négyzetméteres „plafond” üvegének és az ezt megtartó kovácsolt keretszerkezetnek azonban sajnos még töredékdarabjai sem kerültek elő.
Így aztán már az első pillanatban markáns kérdésként fogalmazódott meg bennünk, hogy az eredeti, épségben megmaradt három kisebb üvegablakdarab – amelyek mára csak töredékes kompozíciós elemként árválkodtak –, hogyan illeszkedjék a formálódó, az épületfelújítást és -hasznosítást egyaránt megcélzó építész-tervezői koncepcióba? Ezen a ponton építészeti és műemléki szempontok feszültek egymásnak. Végül – elvetve a gondos restaurálást követő múzeumi elhelyezés steril és kissé unalmas gondolatát csakúgy, mint egy kortárs képző- vagy üvegművész által történő újraértelmezést, majd a teljes rekonstrukciót megcélzó, de álmegoldást jelentő „műviséget” – kialakult némi tanácstalanság. Aztán megszületett a megoldás…
De mielőtt erre rátérnénk, kezdjük az elején.
Rippl-Rónai József a millennium évében a Sima Ferenc képviselő lakásán tartott zártkörű kiállításán ismerkedett meg Andrássy Tivadar gróffal. Kultúrtörténeti fontosságú találkozás volt ez, hiszen a Párizsból hazatérő művész ottani modern tapasztalataiból építkező, a hazai közönség számára nehezen befogadható műveivel, különös karakterével szinte magára maradt a saját tárlatán. Andrássy azonban éppen az akadémikus közízléssel szembefordulva figyelt fel rá, és lett egyetlen vásárlója, illetve, ami még fontosabb, mecénásként megbízta egy teljes enteriőr tervezésével. „Monsieur Bing párizsi milliomos időről időre egy-egy szobaberendezést rendel meg valamelyik művésznél, akitől aztán nem vár egyebet, mint hogy az szabadon kövesse a maga művészi hajlandóságait és ízlésének meg tudásának ezer furfangját korlátlanul engedje munkálni” – emlékezik vissza párizsi élményeire Rippl-Rónai, akinek az Andrássy-féle megbízás jelentette a régóta vágyott komplex enteriőrtervezés örömteli és áhított állapotát. Ilyen nagy jelentőségű művészi erőpróbára Európában nem sok alkotónak volt alkalma. Ez a lehetőség a szecesszió egyik alapprincípiumát szolgálta, az „összművészet” a „Gesamkunst” – tehát az egy stílusban tartás – elvét.
A stiláris harmónia, a vizuális összhang – amelynek természetesen nemcsak a falak díszítésére, a bútorokra, de minden használati tárgyra is ki kellett terjednie – nyilván teljesebb, ha azt egyetlen művész szellemisége hatja át. Rippl-Rónai, kilépve az autonóm alkotók belső konfliktusokkal terhelt világából, elsőként tapasztalhatta meg az alkalmazott művészetek gyakorlásából adódó problémákat. A megbízóval és kivitelezővel való folyamatos kommunikáció nehézségeit, amelyek nagyfokú alkalmazkodást és sokirányú figyelmet követeltek tőle. Mindezt saját művészi elképzeléseinek elszánt és konzekvens végigvitele mellett kellett megvalósítania. A végeredmény sok pontban vitatott – egy dologban azonban nem. Alkotó és megbízó egymás iránti kölcsönös bizalmán és megbecsülésén alapuló közös gondolkodás eredményeként született egy kultúr- és iparművészet-történeti érték, egy fogalommá vált tárgycsoport, amelynek rekonstrukciója kézzelfoghatóvá, plasztikussá tehetné az utókor számára a több mint száz évvel ezelőtti, példaértékű történetet.
Az eredeti hangulat visszaállítása a teljességre törekvő rekonstrukcióval nemcsak merész, de egyben nagy felelősséget is jelentő feladat. A kérdés csak az volt, elég bátrak vagyunk-e hozzá? Mindezek figyelembevételével született meg a végső döntés, amely letette voksát a restaurálás és a teljes körű rekonstrukció mellett, a korabeli helyszín megtartásával.
Rippl-Rónai József üvegablak-elképzelése szervesen illeszkedett az ebédlő tervezési alapkoncepciójához, miszerint a teljes belső tér és azok meghatározó elemei, a bútorok, a kandalló, a faliszőnyegek, az üvegablakok és az asztalnemű díszítő ornamentikája egy virágoskert, konkrétabban szólva egy rózsakert hangulatát hivatott megjeleníteni. Minden tárgy kialakítása ezen elgondolás köré épült. A rekonstrukciót segítették azok a fekete-fehér felvételek, amelyek az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében fellelhetők, valamint Ripp-Rónainak a munkához készült pasztellvázlata. A színes vázlat már igen magabiztosan jelöli az ólomsínek helyét. Különleges megoldásnak számított a hullámzó főtémákat keretező vonalak – vékonyabb ólomsín képzetét keltő – továbbfutó, részletező festett megjelenítése. Rippl meleg hangulatú képén a festőiség így egyfajta markáns grafikus megjelenéssel párosult. A megmaradt három felső elem pedig autentikus kiindulási pontot jelentett a lefelé folytatódó történet befejezéséhez.
A rekonstrukciós terv első lépése vázlatos kijelölése volt a végső megjelenésnek. A tervezés második ütemében a műhelyrajzok egy az egyes méretű elkészítése és ezen rajzok alapján minden egyes üvegmező pontos színének és pozíciójának a meghatározása volt szükséges ahhoz, hogy összeálljon a teljes kép. Mindez a festői újragondolás jegyében, hiszen fényben folyamatosan változó, polikróm alapanyaggal dolgoztunk. Számtalan apró, sokszínű mozaikképnek a helyét kellett kijelölni úgy, hogy az üvegképet felállítva, a kívülről érkező, természetes – áteső és belső megvilágítású – ráeső fényben is egy egységes felület, csaknem azonos fedettség és megfelelő színhangulat alakuljon ki.
A Rippl-Rónai tervezte ebédlő teljes üvegablakának rekonstrukciója során az – épen maradt és többnyire csak tisztítást és megerősítést igénylő – eredeti elemeknek a három nagy ablakszemben való zökkenőmentes folytatása jelentette a legnehezebb, legösszetettebb feladatot. Így az eredeti üvegek opálos karakteréből, intenzív színeiből és erős fedettségéből adódó csökkent fényáteresztő jelleget és az erősen strukturált felületet szem előtt tartva kellett a lefelé történő építkezéshez megtalálni a megfelelő alapanyagokat. A tökéletes megoldást, a minta alapján olvasztott és speciálisan alakított üvegek egyedi, jelen esetben négyzetméterről négyzetméterre történő legyártása jelentette volna. Ez a megoldás azonban honi viszonylatban elképzelhetetlen költségeket, bár persze kevesebb szakmai kihívást jelentett volna.
A felülvilágító üvegeiről semmilyen információnk nem volt. Kiindulási pontként itt is egy torzításmentes, szépiaszínű fotóból indultunk ki, amelyen jól kivehető volt az opálos anyaghasználat. Sajnos semmilyen analitikai eljárás nem létezik, amely a szürke különböző tónusaiból színekre engedne következtetni. Jelen esetben további csavar a látványon, hogy az üvegfelületek legsötétebb foltjai valószínűleg tömény fehér opál részeket jelenthettek, amelyek nem eresztik át a fényt. Így lesz a fotón látható fekete foltból a valóságban fehér opálüveg.
Míg a függőleges falsíkon a naturális, természetközeli, burjánzó téma igen intenzív színes kompozíciót alkotott, addig a felülvilágítón a grafikus osztás a bárányfelhős nyári égbolt nyugodtságát sejtette. Így vált elképzelhetővé, hogy a lenti üvegkép halványabb, aquább színű üvegei jelenhettek meg a fej fölötti felületen, döntően kékes, fehéres, zöldes és drappos-sárgás színű anyaghasználattal. Némi utalás a fali üvegkép intenzív színeire esetleg a külső keret felé közelítve jelenhetett csak meg. A felülvilágítóban szereplő különböző színek megfelelő arányát a kiválasztott polikróm opálüvegek birtokában a falikép összeállítása után, de mindenképpen azzal szinkronban kellett kialakítani. Fontos szempont volt tehát, hogy a két felület egészséges hierarchiája meglegyen. Mivel fő témánk a rózsakert, így a nagyobb hangsúlyt a függőleges ablak kapta; a plafondnak inkább praktikus szerepe lehetett: a bárányfelhős égbolt formájában fényt juttatni a kissé sötétre sikeredett ebédlőbe.
Róth Miksa visszaemlékezéseiben említi a Tiffany-féle opalescens üveggel történt első találkozását, arra való rácsodálkozását. Tiffany az 1893-as chicagói világkiállításon mutatta be új, márványos karakterű üvegeit. Róthnak tudomására jutott, hogy egy német üvegfestő, Karl Engelbrecht járt a tengeren túli bemutatón, és egy egész ládányi üvegkollekcióval tért onnan haza. Róth Miksa ebből a szállítmányból kapta az első darabokat, és építette bele azokat munkáiba, valamint alkotói, művészi gondolkodásába mint további lehetséges alapanyagot.
Valószínűleg ugyanilyen magával ragadó hatást gyakorolt az anyag szépsége és technikai újszerűsége Rippl-Rónai József festői gondolkodására is. Nemcsak kora környezetére, a jelenkor üvegben már gyakorlottabb látásmódjára is meglepően hat, amikor ilyen nagy mennyiségben, ekkora méretben és a szecesszióra jellemző módon, hatalmas homogén foltokban alkalmaz egy művész opalescens üveget. Azt az anyagot, amely számtalan arcát mutatja áteső és ráeső fényben, erős struktúrájának köszönhetően pedig az élményt még tovább fokozza.
Ismerve a jelen nagy amerikai, német, francia és olasz üveggyárainak termékeit, jól látható, hogy a régi alapanyagok kicsit visszafogottabbak, kevésbé karakteresek voltak, mint mai társaik. A színek mosottabban, kevertebben, diszkrétebben, fátyolosabban jelentek meg az üvegben, így a folytatás sok problémát vetett fel.
Mindezek alapján több száz üveget átnézve – ráeső és áteső fényben egyaránt –, a Tiffany-féle üveggyártás nyomdokain tevékenykedő, azt folytató, az opálos üveg hagyományait, sőt egyes típusait tudatosan életben tartó, az Oregon állambeli Portlandben előállított Uroboros üvegek kerültek a tervezés fókuszába. A nyugodtabb, főtémán kívüli háttér és alapfelületek megjelenítéséhez a kicsit diszkrétebb, árnyalatosabb, lágyabb megjelenésű Wissmach, Kokomo, valamint a Spectrum CC sorozatának két színét választottuk ki. A rózsák leveleinek megfogalmazásához még így sem volt megfelelő alapanyagunk, ezért egy halvány kékes-zöld, transzparens, helyenként fehér opálba hajló üveget választottunk. Ezt az egyedi megjelenésű alapot az additív színkeverés lehetőségeivel élve tovább festettük. Így kékes-zöld, valamint őszilomb-színű polikróm, lágy átmenetekkel játszó üvegeket kaptunk, amelyek életre keltették a rózsafejek körüli levélkeretet. A rózsaszirmokat bíbor, narancs és fehér, úgynevezett Ring-Mottled, azaz gyűrűs-foltos, a szakzsargonban Macskatalp elnevezésű üvegekből alakítottuk ki. Ennek a különleges alapanyagnak a kiválasztásával próbáltuk továbbvezetni a Rippl-féle hullámzó, íves formai kialakítást és a felületek hullámvonalas festését, bízva abban, hogy ezt a megoldást a Mester sem hagyta volna ki.
Az üvegeket tradicionális, ólmozott eljárással állítottuk össze. Az alsó ablaktáblák nagy mérete miatt azonban így is messze túl kellett lépni az ólomsínes építkezés nyújtotta megszokott biztonsági határokon. A technológiai keretek ily módon történő figyelmen kívül hagyása okozhatta a három nagy ablakszem korábbi, maradéktalan pusztulását. A rekonstruált üvegbetétek fokozott biztonsága érdekében mindkét oldalon teljes felületű úsztatott, lágyforraszos megerősítést alkalmaztunk, valamint a hátsó felületen több vonalban átfutó, formára hajlított laposacél-merevítést építettünk be.
A mű elkészült, az alkotó azonban nem pihent, hanem visszaemlékezést írt. Tette ezt Rippl-Rónai József akkor, amikor örömeiről és keserűségeiről adott számot iparművészeti munkásságát fejtegető írásaiban. Andrássy Tivadar az európai formátumú és szellemiségű ember kivételes lehetőséget teremtett számára, amelyben az üveg varázslatos világában találhatta magát. Tehette mindezt egy üvegművész kortársa – Róth Miksa – átfogó szakmai segítségével, aki egy olyan matériát biztosított számára, amely akkor világújdonságnak számított, és amelyhez a hozzájutás akkortájt embert próbáló feladatot jelentett.
De lássuk, hogyan is vélekedett Rippl-Rónai az őt segítő Róth Miksáról és Thék Endréről. „Az iparosnak furcsa volt, hogy szinte minden gyalulökését, üvegdarab-összeillesztését másvalaki diktálja, a legapróbb részletekig másképpen kell azt csinálni, mint ahogy szokta. És olyan valaki diktál, aki maga nem is ért a gyaluláshoz vagy az üvegdarabok összeillesztéséhez, és nem hiszi el, hogy az általa kívánt üvegdarab nem létezik, s nem akar semmi áron beleegyezni, hogy egy másféle – nem más színű, csak más felületű vagy vastagságú – üvegdarab kerüljön az illető ablakrészbe…” Vagy: „Immár nem kerestem az érintkezést az itthoni iparművész körökkel. Nem is látszott lehetségesnek, hogy az ár ellen úszhassam. Pedig egész sorozata halmozódott össze bennem hosszú éveken át a legmeggondoltabb terveknek, melyekről hittem, hogy a magyar iparművészetnek hasznára lehetnének… Fordított világ ez itten. Szerintem a tervező fő kelléke az, hogy előbb művész legyen, aztán fogjon műipari dolgok megoldásához. Itt megfordítva: az történik, hogy aki nem lehet művésszé, az legyen hát – és lesz – iparművész…” Rippl-Rónai József arról a Róth Miksáról beszél, aki munkásságával 1899-ben elnyerte az Iparművészeti Nagy Arany Államérmet, a párizsi, a torinói világkiállítások aranyérmeit, a St. Louis-i világkiállítás nagydíját, az Olasz Királyi Koronarendet, továbbá aki számos palota üvegét elkészítette, és aki korának egyik szellemi, intellektuális műhelyét hozta létre saját műteremházában (lásd: MúzeumCafé 28. – a szerk.). Kortárs építészekkel, festőművészekkel, szobrászokkal és épületdíszítő művészekkel gondolkodott és alkotott együtt, egy polgárosodó és nagy léptekkel fejlődő ország javát szolgálva.
Róth Miksa visszaemlékezéseiben baráti hangon, méltatással szól képzőművész kortársairól; többek közt Nagy Sándorról és Maróti Gézáról, üveg iránt érzett rajongásukról, tiszteletükről és alázatukról. A Marótival való együttműködését élete legszebb emlékének tartja – Rippl-Rónairól viszont nem tesz említést.
A restaurálás folyamán amikor az eredeti üvegek a vastag fekete koszrétegtől megtisztulva, valóságos arcukat kezdik felfedni a világítóasztalon, amikor már minden fényviszonyban könnyen tanulmányozhatóvá válnak, amikor már minden életrajzi adat és a teljes életmű ismert, amikor a dokumentumerejű visszaemlékezések és a szóbeszédekre alapuló városi legendák hangulata már a zsigereinkben van, akkor veszi kezdetét az igazi rekonstrukció. Lassan állnak össze az üvegmozaikok és az azokat kísérő szellemiség… Akkor kezdtük megérteni, hogy mit jelenthetett Róth Miksának együtt munkálkodni Rippl-Rónai-val. Két külön világot. Róth a matériából kiindulva, azt a műiparosok alázatával kezelve mélyült el az üvegben, hogy onnan biztos anyagismerettel és bravúros technikai tudással – majd ennek eredőjeként – világszínvonalú művészi szabadsággal alkosson. Rippl-Rónai számára az üveg csak egy médium volt; közvetítő-anyag, amellyel megpróbálta megjeleníteni saját művészi elképzeléseit. Rippl-Rónait elvarázsolta az új üvegek opálos megjelenése, amelyek ráeső fényben sem veszítették el színüket, így festővászon- és krétapapír-közeli alapanyagnak bizonyulhattak számára a hőn áhított, nagy lélegzetű, homogén felületek kialakításához.
Az eredeti üvegek feltisztítását követően is szembeötlő azok erős fedettsége, a felületek egy részének dupla üvegezésű mélyítése, sötétítése, a már-már üvegkerámiára hasonlító anyagok alkalmazása. Mindez arra engedett következtetni, hogy Rippl-Rónai nem számolt az üveg és a fény viszonyával, főként az áteső fény szerepével és jelentőségével. Az ablak, mint építészeti elem, mint funkcionális felület, már végképp nem érdekelhette. Különös, és sokáig megmagyarázhatatlan volt számunkra, hogy az ebédlő bal oldalát ábrázoló archív felvételen miért látszik az ablak nyitott, illetve csukott állapotban egy fényképen belül egyszerre. Vélhetőleg, még a hatalmas ablakok mellett és a felülvilágító mindent derítő fényénél is fényképezhetetlenül sötét volt az enteriőr, ezért volt szükség a nyitott ablak melletti exponálásra. A sors keze, hogy ezzel a felvétellel – pontosabban a benyitott ablakszárny fonák látványával – számos hasznos információ birtokába juthattunk az anyaghasználat, a festett ornamentika és az utólagos merevítések tekintetében.
Az opalescens üvegek alkalmazása nagy önfegyelmet kíván, ami az üveg elemi tulajdonságainak alapos ismeretéből fakad. Az üveg szépségével való tudatos élés, ami a mérték, a mennyiség és az arányok kellő megtartását jelenti, még nem feltétlenül szab korlátot a szabad művészi szárnyalásban. Viszont segítő módon kijelöli azt az utat az alkotó számára, amely mentén még véletlenül sem téved az anyag szépségével való visszaélés ösvényére. Mindezeket felismervén Róth a visszaemlékezéseiben az opalescens üveg gyors térhódításáról és ugyanilyen ívű hanyatlásáról beszél a murális munkák tekintetében – mintegy sajnálkozását kifejezvén.
Az iparművészet, ezen belül a belsőépítészet területén történő kalandozás összetett gondolkodást igényel: az egyes anyagok szakmai szabályait figyelembe véve egy működő, az embert maradéktalanul szolgáló és kiszolgáló tér megalkotása a cél. Az Andrássyak nagyvonalú művészetpártolására utal Rippl-Rónai vallomása, amelyben elismeri, hogy a gróf eleinte ellenezte az asztaldísznek szánt üvegek terveit, mert nem tartotta a „gyakorlati életben” jól használhatónak azokat. Ennek ellenére ezek a tárgyak is elkészültek – Rippl-Rónai nem kis örömére. A mi örömünkre pedig az Andrássy-ebédlő általa megálmodott teljes tárgyegyüttese készült el száz évvel ezelőtt. Erényeivel, hibáival, útkeresésével, formabontásával, lázadásával, elszántságával, újszerűségével, tanulságaival, szépségével – de legfőképpen „rippl-rónaiságával”.
A felújítás munkáiban a szerző mellett Nos-Nemes Csongor üvegműves és Fehér Hajnalka üvegművész vett részt.