A Rózsabogár rend lovagjai
Kitüntetett Múzeumpedagógusok a pesterzsébeti József Attila Általános Iskolából
MúzeumCafé 25.
A pesterzsébeti József Attila Általános Iskola az ország egyetlen múzeumpedagógiai gyakorló iskolája. Két tanára, Palotainé Simon Ilona és Szepesházyné Kurimay Ágnes tavaly elsőként kapta meg a Múzeumbarát Pedagógus díjat; az iskola pedig a két tanárnő munkájának köszönhetően ugyanakkor a Múzeumbarát Iskola címet nyerte el. Alábbi írásunkban őket faggatjuk, elsősorban arról, hogy hogyan is lehet használni a múzeumokat az iskolai oktatásban. A beszélgetésből kiderül, hogy még a matematika- és a kémiaóráknak is kiváló helyszínei lehetnek a múzeumok. Ráadásul a pedagógusok nem csupán a tananyag illusztrálására használják a kiállításokat, különösen a legkisebbeknél inkább a készségfejlesztésre koncentrálnak. Azt is elmesélik, hogyan termékenyítették meg munkájukat a múzeumpedagógia módszerek. 2002-től működik egy tantárgyakat összefogó, nevelést segítő személyiségfejlesztő nyolcéves projektjük, az úgynevezett lovagprogram, az iskolai ünnepeken pedig múzeumi játszóházzá változtatják az iskolát.
– A legtöbb pedagógus inkább csak „beadja” a gyerekeket a múzeumba, az ottani szakemberek gondjaira bízva őket. De ez még a jobbik eset, sokan egyenesen ódzkodnak attól, hogy múzeumba vigyék a kicsiket: túl sok a szervezés, az utazás, tanórák maradnak el… Önöknél ez nem így van. Hogyan kezdődött?
– Palotainé Simon Ilona: Nyolc évvel ezelőtt kaptam egy elsős osztályt, ahol huszonegy fiú és hat lány volt. Egész nyáron azon gondolkodtam, hogyan tudok majd „megszelídíteni” ennyi fiút, hogyan érem el, hogy ne szakadjon szét az osztály? Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy „lovagprogramot” indítok. Ismertem a Nemzeti Múzeum játszóházait: tele voltak kiváló ötlettel, mégis világos volt, hogy az én céljaimnak nem felel meg, ha akár havonta elmegyünk a múzeumba sisakot és páncélt csinálni. Aztán egyszer csak rájöttem: meg kell fordítanom a programot! Nem a múzeumba mentünk el először, hanem az iskolában kezdtünk el dolgozni. Az év során elkészítettünk egy komplett lovagi öltözetet 14-15 foglalkozás keretében.
– De ennél sokkal tovább jutottak…
– Szepesházyné Kurimay Ágnes: Igen: megalapítottuk a Rózsabogár Lovagrendet…
– Palotainé Simon Ilona: Megrajzoltuk a címert: a könyv a tudást jelenti, a sapka egy csodasapka, ami erőt ad a gyerekeknek a sok iskolai nehézség leküzdésben, a rózsabogár pedig azt jelképezi, amit minden lovagnak védenie kell, a nálánál kisebbeket, gyengébbeket. Aztán megismerkedtünk a lovagi erényekkel, a bátorsággal, az önzetlenséggel, az udvariassággal, a szorgalommal. Mindezek után mentünk csak el a Nemzeti Múzeum lovagtermébe. A múzeum tehát csak a koronát tette fel a több hónapos munkára, hogy ott kapják meg a tárgyak az igazi értelmüket.
– Mindez azt mutatja, hogy egy sikeres múzeumi projekthez nem elég elmenni a múzeumba, előtte még sokat kell készülni rá. Hogyan viszonyultak mindehhez a kollégáik?
– Palotainé Simon Ilona: Az én osztályommal kezdtük el a projektet; szabadidőmben készítettem elő a foglalkozásokat, és a saját óráimon dolgoztunk. Az első év után a kollégák jöttek, hogy ők is szeretnének ilyet csinálni. Az első kérdésük persze az volt: hogy lesz rá idejük? Elmondtuk nekik, hogy egyetlen órát sem kell feláldozniuk, mindent bele lehet építeni a tananyagba, hiszen abban is szerepel a ragasztás, a színezés, a nyírás, amelyeket mi ezeken a munkadarabokon tanítunk meg. Ekkor már évek óta hagyománya volt az iskolában a múzeumba járásnak, beépült a pedagógia programba, pártolta az iskolavezetés, tehát megvolt a hátországunk. És ami a legfontosabb: nem vált kötelezővé, megmaradt lehetőségnek.
– De a program nem állt meg az első osztály után sem…
– Palotainé Simon Ilona: A teljes nyolc évfolyamra kidolgoztuk.
– Szepesházyné Kurimay Ágnes: A második osztályban várat építünk. Először az agyagtéglákat gyártjuk le, aztán jön az építkezés. A gyerekek megtanulnak együtt dolgozni, azt, hogy nem építhet mindenki bástyát, az egyszerű falakat is fel kell húzni valakinek. Lovagbábot készítünk, amelynek mozgatása a finom motorikus mozgást fejleszti. Ez az év a Budapesti Történeti Múzeumban zárul, a Zsigmond kori lovagteremben. Harmadikban az íráson és az olvasáson van a hangsúly: lúdtollal írunk, kódexet díszítünk, megírjuk Mátyás anyjának szóló levelét, le is pecsételjük, megismerik a dátumozást. Negyedikben a török kor és Rákóczi van soron. Beszélgetünk az ellenség, az ellenfél elismeréséről, a könyörületességről, a cselekvő hazaszeretetről. Kuruc süveget, dali pár pisztolyt készítünk, rejtjeles levelet olvasunk, megtanuljuk a Csínom Palkót, a végén pedig Rákóczi-zászlót készítünk.
– Mivel zárul a folyamat?
– Szepesházyné Kurimay Ágnes: Természetesen a lovaggá avatással. Negyedik osztályban a Magyar Nemzeti Múzeumban a Máltai Lovagrend tagjai avatják lovaggá a gyerekeket.
– Nem mondja komolyan! Hogyan vették rá őket?
– Szepesházyné Kurimay Ágnes: Ők maguk jelentkeztek. A lovaggá avatás nem csupán hatalmas élmény a gyermekek számára, hanem közben el is sajátítanak számos dolgot: fegyelmezetten menni, letérdelni, kezet fogni…
– Mi van a felsősökkel?
– Szepesházyné Kurimay Ágnes: Itt már nem a készségfejlesztésen van a hangsúly, a lovagprogram ezekben az években inkább a tananyagot támasztja alá. Az ötödik osztály programjának Színek és évek a címe: egy-egy korszakhoz egy-egy szín társul; a fekete az őskor, a fehér Aquincum, a görög kor vörös és fekete, mint a vázák, arany a honfoglalás kora, mint a szkíta szarvas. Természetesen itt már nagyobb a szerepe a múzeumlátogatásoknak is: Aquincumban drámapedagógiai eszközökre építő foglalkozást szervezünk, a görög kor a Szépművészeti Múzeum kiállításában zajlik, ide a szülők is eljöhetnek, ők is kapnak feladatokat, a gyerekekkel pedig a vázákon látható történeteket fejtjük meg. Hatodikban a magyar középkor van soron. A hetedik osztályosok programja, a Tájékozódás földrajzi környezetben a térképek készítése és használata témát járja körül, a nyolcadikosokat pedig az információszerzés birodalmaiba vezetjük be.
– Hogy van minderre kellő energia?
– Szepesházyné Kurimay Ágnes: Az iskola vezetése fontosnak tartja a múzeumi programokat: az én legfőbb feladatom 2003 óta pedagógiaasszisztensként az, hogy ezeket szervezzem, koordináljam. Év elején minden kolléga kap egy éves ajánlatot, amelyből szemezgethet. De az iskolai ünnepségeket is ebben a szellemben szervezzük, különösen március 15-ét, amikor az egész iskolára kiterjedő verseny során egy napra múzeumi játszóházzá válik az egész iskola. Mindig egy vezető téma köré épül a játék: idén ez a lengyel–magyar barátság és az erdélyi hadjárat volt. A gyerekek az egyik állomáson magyar honvédet és lengyel dzsidást öltöztettek fel, de elsősegélynyújtásból is versenyeztek azon az állomáson, ahol a szabadságharc egészségügyi ellátásáról volt szó. De volt olyan is, hogy a hetedikesekkel a háztartási ismeretek tananyaghoz kapcsolódva gulyást főztünk az udvaron, hiszen a hadsereget élelmezni is kell.
– Milyen tantárgyak oktatásában segíthet a múzeum?
– Szepesházyné Kurimay Ágnes: Alig van olyan tantárgy, amelyhez ne volna jó egy múzeum. Etikaórát lehet tartani a Holokauszt Múzeumban, a Terror Házában vagy a Maffia Múzeumban, de például a Szentendrei Skanzenben is.
– Az elsőkről még van némi elképzelésem, de a Skanzenben hogyan?
– Szepesházyné Kurimay Ágnes: Az új Felföldi mezőváros tájegységben például van egy olyan, a múlt század elejei berendezésű ház, amelyben a tárgyak és a feliratok három, gyökeresen eltérő társadalmi megítélésű lakót mutatnak be: egy keresztény mesterembert, egy zsidó szatócsot, a hátsó szobában pedig éppen egy vándortársulattal érkezett színésznő lakik. A gyerekekkel a tárgyakból és a tényekből kiindulva elkezdünk gondolkodni, hogyan éltek ők együtt, mi történt velük 1944-ben, milyen konfliktusok történhettek, ha például az iparos fia beleszeretett a zsidó szatócs lányába. Így aztán a néprajzi kiállításban egy pillanat alatt történelmi, társadalomtörténeti kérdéseket feszegethetünk. Ezért is jó, hogy együttműködhetünk, tanulhatunk a múzeumi múzeumpedagógusoktól. Tartottam már a Nemzeti Múzeumban kémiaórát. A drágakövek, az aranytárgyak kapcsán rengeteg kémiai ismeretet lehet elmesélni; a gyerekek maguk teszik fel a kérdéseket.
– Palotainé Simon Ilona: És kiváló matematikaórákat lehet felépíteni például a Hadtörténeti Múzeumban…
– Ugye viccel?
– Palotainé Simon Ilona: Dehogy! Az iskolánkban működik az úgynevezett nem szakrendszerű matematikaoktatás, amely elsősorban a gondolkodás, a logika fejlesztésére koncentrál. A Hadtörténeti Múzeum múzeumpedagógusával dolgoztuk ki azt a programot, amelynek során részt veszünk a múzeum által szervezett – mi tagadás, kicsit a mi számunkra átalakított – vezetésen, amelyben a történeti rész mellett elmesélik például, hogy hány töltény fér egy rakaszba, hány katonát tud szállítani egy teherautó és így tovább. A diákok a múzeumlátogatás után kapnak egy feladatlapot, amelyen ezek a kérdések konkrét számolási feladatok formájában jelennek meg. Ráadásul a múzeum nemcsak arra jó, hogy a tananyagot ott tanítsuk meg. Az alsósok számára nem is mindig a tárlatvezetések felől közelítjük meg a múzeumot; van, hogy csak az épülettel ismerkedünk kívül-belül, és nem a kiállításokkal.
– Szepesházyné Kurimay Ágnes: Én viszem először múzeumba a gyerekeket. Az előkészítés közben tisztázni kell számos fogalmat: mi a múzeum, mi kerül oda és miért? Még az iskolában elsajátítjuk a múzeumi viselkedést: megtekintünk egy tolltartó-kiállítást. Szépen sorba állunk, a kicsik elöl, hogy a nagyobbak is lássanak, megtanuljuk, hogy egy-egy tárgy – akár a tolltartó – mennyi mindent mesélhet el a gazdájáról. Ezután megyünk csak el a Természettudományi Múzeumba, A kavics meséje című órára. Felveszünk egy kavicsot az udvaron, és a gyerekek a kérdéseimre elmesélik a történetét: elkezdjük feleleveníteni a kőzetek kialakulásával kapcsolatos ismereteiket. Hiszen tudják már, mi a vulkán, hogyan működik, azt is, hogy a szél, a folyók hogyan alakítják a kőzeteket. Még be se léptünk a múzeumba, máris megtanulják, hogy a tárgyak ismereteket hordoznak. Nem új információkkal bombázom őket, nem „tananyagot tanítok”, csupán kérdezek; leginkább ők mesélik el az ismereteiket, az én feladatom csak a rendszerezés. Aztán megnézzük a drágaköveket, beszélgetünk róla, mitől drága a drágakő, de az arany és a pirit közötti különbséget is megtapasztalják. Így értik meg lassan az érték fogalmát. A foglalkozás végén pedig eljátsszuk a kavics keletkezését: a gyerekek a kavicsok, amelyeket a folyam lerak; elterülnek, vagy éppen vigyázzba állnak, van, aki embriópózt vesz fel. Kész pszichológiai tanulmány. Az osztályfőnök, hiszen ő – vagy később a szaktanár – is ott van a múzeumi órán, sok mindent megtudhat a gyerekről ilyenkor.
– Hogyan vonják be a kollégákat?
– Palotainé Simon Ilona: Az órákat mi vezetjük, de természetesen a kollégák is beleszólhatnak, elmondják, ami a témával kapcsolatban az eszükbe jut.
– Nyolcadikra nem fogynak el a múzeumok?
– Palotainé Simon Ilona: Attól nem kell félni, nagyon kicsi falatokban „fogyasztjuk” őket. Gyakran értetlenkednek a szülők – ugyanis számos órán velük együtt megyünk múzeumba –, hogy néha még egyetlen termet sem mutatok be teljesen a gyerekeknek. De figyelembe kell venni a terhelhetőségüket.
– Az önök által elindított kezdeményezés mennyire jellemző más iskolákban?
– Palotainé Simon Ilona: Szerencsére számos iskolában felismerik a múzeumok szerepét a pedagógiában. Az ELTE mú-zeumpedagógia szaka pedig kiváló szakembereket bocsát ki évről évre; ezt mint a szak demonstráló tanárai is tapasztaljuk. A képzésben az a legfontosabb, hogy egymás mellett tanulnak muzeológusok, múzeumpedagógusok és pedagógusok. Így megismerjük egymás szempontjait. Világossá válik, hogy egyedül nem boldogulhatunk.
Palotainé Simon Ilona (balra) egy szabolcsi faluban végezte az általános iskolát, ahonnan csak az egri várba jutott el múzeumba. Amikor a budapesti gimnáziumban azt a feladatot kapták, hogy dolgozzák fel a Nemzeti Múzeum honfoglalást bemutató állandó kiállítását, napokig azt álmodta, hogy nem talál ki az épületből. A Bessenyei György Tanárképző Főiskola tanító szakának elvégzése után már tíz éve tanított, de amikor a József Attila Általános iskolában az egyik diákjának az édesanyja, Kesik Gabriella, a Nemzeti Múzeum múzeumpedagógusa felajánlotta, vigyék el a gyerekeket a múzeumba, kikötötte, neki ne kelljen közreműködnie. Aztán amikor látta, hogy a múzeumpedagógusok olyan módszereket is használnak, amelyek akkor még az iskolában újnak számítottak, kedvet kapott hozzá, és végül elvégezte az ELTE múzeumpedagógiai szakát.
Szepesházyné Kurimay Ágnes földrajz–népművelés szakon végzett a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, és a Földtani Intézetben több mint húsz évig dolgozott térképező geológusként. A harmadik gyermeke megszületése után döntött úgy, hogy egy kicsit kevesebb mozgással járó munkát kellene keresnie. Beszélt erről Simon Ilonának is, akivel egy óvodába vitték minden reggel a gyerekeiket, tőle hallott az induló múzeumpedagógiai képzésről. Még főállású anyaként kóstolt bele az iskolai életbe, s hamar bizonyossá vált, hogy megtalálta második hivatását. Még az sem zavarja, hogy bár végzett pedagógus, mégis csak a pedagógiaasszisztens áll a szerződésében, hiszen a kerületben nincs szabadidő-szervezői státus.
Ma mindketten – számos publikációval a hátuk mögött – az ELTE múzeumpedagógia szakjának demonstráló tanárai.