A szándék és a kényszer tökéletes harmóniája
A veszprémi Dubniczay-palota megújulása
MúzeumCafé 18.
Talán nem túlzás az átadás után négy évvel úgy fogalmazni, hogy halottaiból támadt fel, s lett mára a veszprémi vár egyik büszkesége a Szentháromság téren álló Dubniczay-palota. Az az épület, amelyet a renoválás előtt takargatni kellett a Veszprémi Ünnepi Játékokra érkező világhírű előadók és a vendégek tekintete elől, ma pedig a vele szemben álló érseki palotával együtt ad pazar keretet az itt zajló produkcióknak. A késő barokk palota szerencsés csillagzatban született újjá; az építészeti feladatokkal megbízott tervezőcsapat vezetője szerint több szempontból is ideálisak voltak a körülményeik, még ha a megvalósítás elég hosszú időt, csaknem egy évtizedet vett is igénybe különböző okok miatt. A megyeszékhely egykori második embere, „a projekt gazdája” úgy látja, hogy egy különleges és reprezentatív kulturális befogadótér jött létre, amelyet láthatóan használ a város, és amely láthatóan használ a városnak. Érdemes megemlíteni azt is, hogy a sok viszontagságot megért Dubniczay-palota felújítása annyira sikeres volt, hogy az átadás után két évvel Pro Architektura elismerésben részesült, illetve az ICOMOS (International Council on Monuments and Sites – Műemlékek és Helyszínek Nemzetközi Bizottsága) nemzeti bizottsága által adományozott díjat kapott, mert a bírálók szerint a tervezők egyfelől megőrizték az épület műemléki ér-tékeit, másfelől az eredetieket kiegészítő új elemek bár a kortárs építészet hangján szólnak, ugyanakkor mégis harmonikus egységet alkotnak a régiekkel. És végül az sem mindegy, hogy a csodálatos palotában egy csodálatos gyűjtemény kapott helyet.
A beszélgetéshez mi sem lehet ideálisabb helyszín, mint maga a párbeszéd „alanya”, a Dubniczay-palota otthona, a veszprémi vár. A napsütést csak néha szakítja meg egy-egy felhő, a diskurzust pedig turisták csoportjai, akik a csodálatos panorámában gyönyörködnek. Árad az egység az épületekből, olyan, mintha ez mindig így lett volna. Pedig néhány évvel ezelőtt erre a helyre még senki nem lehetett büszke. Ahogy Asztalos István, Veszprém korábbi, kulturális ügyekért felelős alpolgármestere sem volt az. Mindennek, ami itt történt, a kiindulópontja egy cél volt: hogy turisztikai szempontból újrapozicionálják Veszprémet. Kevés eszköz állt ehhez rendelkezésre, ezek közül a legjelentősebb a vár volt, de csak szűk mozgástérrel, mert a várban kevés önkormányzati tulajdonú épület volt. A Dubniczay-ház, ez a késő barokk kori palota megfelelő épületnek tűnt ugyan a cél eléréséhez, viszont az állapota a legjobb szándékkal is szégyenletesnek volt nevezhető.
A döntéshozók már az elején szembesültek azzal, hogy ehhez a projekthez a város ereje kevés, ez viszont az „utat” is jelentősen behatárolta: vagy találnak pályázatot, vagy marad minden a régiben. A „nulladik kísérlet” – még László Károly neves műgyűjtő megjelenése előtt – egy Európa-ház létrehozása volt. Asztalos István megfogalmazása szerint olyanok voltak, mint az amatőr pecások: bedobták a horgot, vártak, talán lesz fogás. „Amennyire jól hangzik, annyira homályos volt a projekt tartalma, de mivel nem nyertünk, ezért az egész EU-ház koncepciót dossziéba tettük – meséli a volt alpolgármester. Ekkor jutott meghatározó szerep a végső események kimenetelében László Károlynak. – Bevallom, már nem emlékszem pontosan, hogy miként kerültünk kapcsolatba László Károllyal, egyszer csak Veszprémbe érkezett a kíséretével, előadta a tervét, miszerint jelentős értéket képviselő gyűjteményének egy részét szeretné egy olyan városban elhelyezni, ahol fogadókészség van iránta, és méltó feltételeket tudnak teremteni neki. Tudomásul vette az elképzeléseinket, terveinket, és abban állapodtunk meg: ha azok megvalósulnak, akkor érdemes együtt dolgoznunk.”
Ha fejezetekben gondolkodnánk, akkor a következő talán A zsákutca, avagy hét perc története lehetne. „Kiírták a regionális operatív pályázatot, amelyen a László Károly-gyűjteménnyel kapcsolatos ambícióinkkal pályáztunk. Biztosra akartunk menni, ezért még egy pályázatíró céget is felkértünk, hogy megfelelően menedzselje a pályázatot – eleveníti fel a történteket Asztalos István. – A cég képviselője a szó szoros értelmében bezuhant ugyan Székesfehérvárra, a baj csak az volt, hogy hét perccel a pályázati határidő lejárta után, azaz elbuktuk az uniós pénzt. Alpolgármesteri működésem egyik legnagyobb sokkja volt. De a hibákból is lehet tanulni; ráadásul éppen a »hétperces késés« miatt ismert lett a pályázat a döntéshozók előtt is. László Károly is talán akkor kezdett el igazán hinni bennünk, amikor ezek után is közöltük vele, hogy mi továbbra is gyűjteményt akarunk a palotában. Igazából ekkortól fordult komolyra a kapcsolatunk a neves gyűjtővel.” A városvezető nem rendelkezett bővebb információval a gyűjteményről, de volt két olyan, minden vitán felül álló személy, akinek a tudására támaszkodhatott: az egyikük Vass László volt, akinek a saját gyűjteménye alig néhány méterre a Dubniczay-palotától található, a másik dr. Passuth Krisztina művészettörténész professzor, aki hosszabb ideig tartózkodott kint László Károlynál Svájcban, és regisztert is készített az alkotásairól. „László Károly zavarba ejtően kreatív intellektus, de roppantul öntörvényű ember, akire rákényszeríteni semmit nem lehet: vagy akar valamit, vagy nem. Úgy kellett sokszor tojástáncot járni, hogy saját szempontjainkat is érvényesítsük, de ezek László Károllyal konszenzusban szülessenek meg. Végül is a majdani kiállítás céljára a rendelkezésre bocsátandó falfelületek méretarányos változatait elkészíttettük, Bázelben pedig berendezték a tereket, ott képzelték el, hogy hová mi tesznek.”
A Dubniczay-palota rekonstrukciója kapcsán sok mindenkit meg lehetne említeni, de a Művészetek Házának jelenlegi igazgatója, Hegyeshalmi László és korábbi vezetője, Fenyvesi Ferenc neve kimaradhatatlan. Az ő munkájuknak is köszönhető, hogy a kiállítás időben megvalósulhatott. A rekonstrukciónak is voltak kritikus pillanatai, hiszen a rendszerváltás előtt a palotában esküvőket szerveztek, s az akkori kor mentalitásának megfelelően rendkívül „brutálisan” bántak az épülettel: gátlás nélkül bontottak, vastagon lefestették a régi falfelületeket. Az eredeti állapotot irdatlan munkával, négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre kellett visszaállítani. Asztalos István megemlítette, hogy jó lett volna, ha nem egyszerűen elő tudják hívni a rétegeket, hanem újra is tudják „teremteni” azokat, de erre sem pénz, sem idő nem volt.
Az épület rekonstrukciója, s benne egy a maga nemében páratlan gyűjtemény létrehozása igazi sikertörténet: nem volt semmilyen elszámolási probléma, társadalmi ellenállás vagy politikai ellentét az újjáépítés kapcsán. Adódik persze a kérdés, kerülhetett volna-e más gyűjtemény a palotába? Nem volt eleve elrendeltetett, hogy a László Károly-gyűjtemény kerüljön ide, de Veszprémnek szerencséje volt: jókor találkoztak a döntéshozók a neves, magyar származású műgyűjtővel, aki éppen azt tudta kínálni nekik, amit ők kerestek. Hiszen egy ilyen rangú palotát tartalommal megtölteni, úgy, hogy az mennyiségileg és minőségileg is méltó legyen, sőt hozzáadjon, emeljen az épület „értékén”, arra bizony nem sok lehetőség van.
Persze sajátos kontraszt tapasztalható a gyűjtemény modern világa és a palota barokk jellege között. A különböző minőségek, a klasszikus és a modern együttéléséből pedig sajátos feszültség, értéktöbblet is keletkezik. „Felvállaltuk a minőségek súrlódásából képződő értéket. Irodalomban, színházban gondolkodó embernek ez olyan, mintha egy görög drámát modern felfogásban vinnének színre, és ez a kettő, vagyis az antik és a mai világ értékei erősítik egymást – hangoztatja Asztalos István. – Ha hisszük, hogy a mi jelenünk is egy értékteremtő kor, amelyiknek nem kell szemlesütve járnia a többi mögött, akkor nyugodtan hozzátehetjük ehhez a várhoz a sajátunkat, és nem kell azt gondolnunk, hogy szétromboljuk, amikor modernebbé tesszük. Ezt tettük az épülettel és a gyűjtemény idetelepítésével is.”
„Két kollégámmal, Klobusovszki Péterrel és Kern Orsolyával vettem részt az országos tervpályázaton, mint az ő mesterük, konzultációs szinten – kezdi a beszélgetést Karácsony Tamás építész, kiemelve fiatal kollégái jelentős szerepét a palota újjáépítésében. – Ez egy »szép kimenetelű dolog«, annak ellenére, hogy voltak benne határozott, újszerű felvetések Úgy tűnik azonban, hogy a zsűri olyan összetételű volt, amelyik ezt jó néven vette. Nem nyúltunk túlságosan az épülethez, de azok az elképzelések, amelyek megvalósultak, például az északi szárny, azok tényleg progresszívek voltak. Ami végül is megépült, az a harmadik forduló eredménye; már az Európa-ház is tartalmazott kiállítótereket és a Téglamúzeumot is, de voltak kutatást és szálláshelyet tartalmazó részei is. Egy többéves, elhúzódó projekt volt a munka, eközben a viszonyunk, a hozzáállásunk is más lett.” Karácsony Tamás úgy véli: az, hogy a terveket újra és újra elő kellett venniük, mert egyre több adatot kaptak a rekonstrukcióban közreműködő partnereiktől, segítette őket megismerkedni a házzal, és végül „összebarátkoztak” vele. Ez nagyon lényeges összetevője volt a munkának, biztos, hogy a végeredményt is jelentősen befolyásolta. „Kiismertük, mely pontok fontosak, mire kell odafigyelni, melyek az érzékenyebb részek. Mindig tudtunk újítani a gondolatainkon, ahogy újra elővettük és átismételtük a leckét, ezért nagyon jó alapunk volt. Néhány területen feltárulkozott a ház, megmutatta rejtett kincseinek néhány darabját, elárult néhány titkot. Nagyon sokat segített a munkában az is, hogy érezhetően kialakult egy bizalmi helyzet a megbízóval. Az, hogy túl voltunk egy pályázaton, elkészítettük az engedélyezési terveket, másodszor és a harmadszor is hívtak, és bíztak bennünk, olyan körülmény, amely nem adatik meg mindennap. Ha ezzel az ember nem él vissza, akkor hihetetlen felelősség nyomja a vállát, hogy megfeleljen, és ha komolyan veszi, akkor a többszörösét tudja produkálni a teljesítményének. Tehát a szándék erős volt a város részéről, és mivel éreztük, hogy a megbízó képben van, nem igazán számít az, hogy több forduló is zsákutca, így mindig volt erő újra kezdeni. Mindegyik körnek voltak tanulságai, így lett végül jó a végeredmény – fogalmaz Karácsony Tamás, majd így folytatja: – Kiderült az is, hogy a ház története húsz-harminc évenként változott; ez egy élő szövet, ami folyamatosan igazodott a korok elvárásaihoz. Nagyon speciális helyzetű mű, hihetetlen gazdag a története, ezért konzultáltunk a szakértőkkel, melyik kort mutassuk meg. Tudni kell, hogy olyan társaság jött össze, akikkel nagyon jó volt együtt dolgozni, nagy tudású szakemberek. Olyan beszélgetéseink voltak az épület múltjáról, a jövőbeli lehetőségekről, amelyek ritkák. Pont ezek a beszélgetések vezettek odáig, hogy sok mindenre építészeti választ tudtunk adni. Például elég kemény építészeti válasz, hogy a földszintes, a barokk korban megépült gazdasági szárnyra építünk egy újabb emeletet, amelyen nincs nyílászáró. Ha ezt így kimondom, akkor mindenkinek borsódzik a háta. De mi tudtuk, hogy milyen kiállítási anyag kerül oda, másrészt pedig értettük egymás szavát, így elfogadhatónak tűnt ez a megoldás. És, tegyük hozzá, senki nem írt tiltakozó levelet, hogy mit keres egy ablaktalan, süket fal egy barokk palota udvarán. Persze amikor kész lett, akkor már könnyen elfogadható volt, hiszen nemcsak az látszott, ami önmagában kifogásolható lett volna, hanem látták a Téglamúzeum egyébként hasonló keménységgel megfogalmazott épületét és a magtárat, amelyik szintén furcsa vendég ebbe az együttesben. Sőt ha bekerülne a szobor, amelyet oda terveztünk, még izgalmasabb lenne. Ha ezt csak rajzokon nézem és beszélek róla, akkor ebbe simán bele lehetett volna kötni, társadalmi vitát lehetett volna róla indítani, és nem lett volna belőle semmi – hangsúlyozza a Karácsony Tamás. – Furcsának tűnhet, de néha jó, ha nincs annyi pénz, amennyi kellene – folytatja. – Ez alatt azt értem, hogy a termek például nincsenek teljes mértékben restaurálva, állagmegóvásról van csak bennük szó. Azzal, hogy ezek így kicsit megkopott, kicsit sérült és fakó felületek, sokkal könnyebben befogadja az ember a másik oldalt, ami a végletekig kigondolt, megfestett, rajzolt műtárgy. Ez a kettősség, ami nem mindenhol azonos mértékben van jelen, megteremti annak a lehetőségét, hogy itt jól érezzék magukat az emberek. A restaurátorok néhol teljes falkép-helyreállítást végeztek, míg másutt csak tisztítottak és konzerváltak. Ez nemcsak a kortárs képzőművészeti kiállítás igényeinek felel meg, de a látogató számára is átélhetővé teszi a barokk tér korát, történetét. Ráadásul annyira kerek és annyira tökéletes ez a történet, hogy nagyon nem lehet rajta változtatni. Az volt a cél, hogy olyan mű képződjön, amelyik a ma nyelvén fogalmazódik meg; a jelent legalább azon a szinten képviselje, mint ahogy a régebbi részek a saját idejükben megfogalmazódtak, és úgy gondolom, ez sikerült. Minden bizonnyal ugyanakkor egyszer majd a jelenlegi helyzet is csak egy réteg lesz a többi mellett, sőt biztos lesznek olyan elemei, amelyek eltűnnek majd, akár végleg. Magyarul: el kell fogadni, hogy ezek nem időtlen időkig stabilizálódott dolgok. El kell fogadni, hiszen ez része a működésnek, de minden pici változást a legnagyobb igényességgel kell végrehajtani. Az utóbbi négy év ugyanakkor stabil volt, vagyis úgy látszik, sok minden jól került a helyére.”
Sok szó esett eddig az épületről, de legalább annyira fontos benne a László Károly-gyűjtemény is, amelyik elsősorban a két háború közötti művészetet öleli fel. Ezt itthon közgyűjtemények nemigen gyűjtötték akkoriban, illetve a művészek döntő többsége külföldön alkotott (például Moholy-Nagy László, Beöthy István, Csáky József, Ébneth Lajos, Weininger Andor, Natalia Goncsarova, Francis Picabia, Burne Jones, Lothar Schreyer). A legértékesebb tárgycsoportok a nagybányai festészet, a tízes évek végi, húszas évek eleji konstruktivizmus, a húszas–harmincas évek avantgárdjának magyar és az ezzel kapcsolatban lévő nemzetközi anyaga.
A palota története
A Dubniczay-palotát 1751-ben Dubniczay István kanonok építtette. Mai állapota több építési periódus nyomát őrzi. Az eredeti épület egyemeletes, aszimmetrikus U alaprajzú volt. Az U alakú beépítést a 19. század közepén, a völgy felőli oldalon klasszicista épületszárnnyal zárták be. A nyugati szárny eredeti formáját a 20. század elején történt bontáskor kapta vissza. A palotában a restaurálás során jó állapotú, aprólékosan kidolgozott díszítőfestéseket tártak fel. Az épületben a veszprémi Művészetek Háza fenntartásában 1983-tól 2005-ig kortárs alkotók műveit bemutató Várgaléria működött. A palotában ma két gyűjtemény látogatható. A veszprémi Művészetek Háza szervezetében működő László Károly Művészeti Gyűjtemény az emeleti termekben és az északi szárny tetőterében kapott helyet; a Várgalériában időszaki kiállítások látogathatók. Az eredetileg magtárként szolgáló helyiség mellett rendezték be a Tegulariumot, a Magyar Építőipari Múzeum Téglagyűjteményét (lásd következő írásunkat – A szerk.).
Az épület felújításának története 1997-ben kezdődött, ekkor írt ki Veszprém önkormányzata tervpályázatot az épület teljes rekonstrukciójára, átalakítására. Karácsony Tamás, Kern Orsolya és Klobusovszki Péter kaptak megbízást a terv elkészítésére. A tervek több változáson is átestek, a rekonstrukció időpontja is eltolódott. 2002-ben dőlt el, hogy a felújítás után a Dubniczay-palota a Művészetek Háza egységeként ad majd otthont a László Károly Művészeti Gyűjtemény csaknem kétszáz alkotását bemutató állandó kiállításnak. A palota felújítása 2005 tavaszán indult, és 2006 nyarán fejeződött be. A felújítás és a kiállítás megszervezésének teljes költsége 780 millió forint volt, ebből 718 millió forint vissza nem térítendő uniós támogatás. Az épület kutatását G. Lászay Judit művészettörténész, valamint Nagy Éva és Bán Beatrix festőrestaurátor végezte. A régész Kralovánszky Alán és Rajner Pál (Laczkó Dezső Múzeum), a műemlékfelügyelő Németh Katalin, a vezető restaurátor Jeszeniczky Ildikó volt.
László Károly Gyűjtemény
8200 Veszprém, Vár utca 29.
www.carllaszlocollection.hu
Telefon: +36.88.560.507, +36.88.560.508
E-mail: laszlogyujtemeny@invitel.hu
Nyitva tartás: kedd–vasárnap: 10–18 óráig
Belépődíj: felnőtt egyéni 800 forint; felnőtt csoportos (10 főtől)
600 forint; diák, nyugdíjas egyéni 400 forint; diák, nyugdíjas
csoportos (10 főtől) 300 forint; családi jegy (2 felnőtt 2 gyermek) 1500 forint; csoportos tárlatvezetés magyar 3000 forint;
csoportos tárlatvezetés angol–német nyelven 3000 forint
+ 300 forint/fő
Tegularium (Téglamúzeum)
8200 Veszprém, Vár utca 29.
www.epmuzeum.hu
Telefon: +36.88.406.767, fax: +36.88.578.310
E-mail: epmuzeum@vnet.hu
Nyitva tartás: kedd–vasárnap 10–18 óráig
Belépődíj: 300 forint; diák, nyugdíjas 200 forint; felnőtt csoportos 200 forint; csoportos diák és nyugdíjas 150 forint
Kerekes székkel látogatható