Szankviltap, a vogul nemzeti lant  

MúzeumCafé 86.

szerző: Kerezsi Ágnes

¶ A szankviltap (manysi) vagy naresz-juh (hanti), azaz „zenélőfa” nevű húros hangszer az obi-ugor népeknél ősi múltra tekint vissza, hagyományosan vallási szertartásokon használták. Általában cirbolyafenyőből vagy erdei fenyőből készül. A hangszer testének alsó része csónak formájúra van kifaragva, amelyet rezonátor gyanánt egy vízszintes lappal borítanak. A hangszer egyik vége csúcsos, erre rögzítik a húrokat összefogó bőrdarabot. Másik vége kettéágazik: az ágakat összekötő rúdra tekerik a húrokat,
és madárcsontokból készült hangolókkal látják el. Az általában öt vagy hét, rénszarvasbélből készült húr a hangszer egyenesre vágott lábán fut keresztül. A zenészek, énekesek vízszintesen a térdükre fektetve vagy enyhén oldalára döntve játszanak rajta, két kézzel.

03-01

 Ilyen zenélőfát csak férfiak szólaltathatnak meg általában valamilyen szertartás, közösségi áldozat bemutatása, gyógyítás vagy a megölt medve engesztelő ünnepe alkalmával. A többi napon a hangszert, amely hitük szerint mindhárom világszférába, a földre, az égbe és az alvilágba is képes közvetíteni, a szent szánon vagy a szakrális tárgyak között egy lábasházban tárolják, idegen tekintet elől rejtve.

¶ A hangszert Reguly Antal egy vogul vadász segítségével gyűjtötte, aki nemcsak legjobb adatközlője volt, de különleges szerepet töltött be népe körében is. Valószínűleg a hagyományos énekeket, népszokásokat, szertartásokat is kiválóan ismerő sámán volt. A vogul vadász 1844 tavaszán a Pelim folyó védőszelleme tiszteletére lóáldozatot rendezett, amin Reguly Antal is részt vett – ezt követően gyűjtötte a hangszert, amelyet ő sangur néven jegyzett fel. A sangur ma a Néprajzi Múzeum legrégibb hangszerei közé tartozik,
az Európa-gyűjtemény féltett darabja.