Szárnyasoltárok költöztetése
Egy sikeres példa Belgiumból
MúzeumCafé 36.
Legutóbb Blake Gopnik műkritikus tette fel azt a kérdést, ami a műtárgyakkal foglalkozó szakembereket és az egyszerű műkedvelőket egyaránt régóta foglalkoztatja: érdemes-e kockáztatni egy-egy műalkotás épségét a szállítás és a kiállításrendezés során egy újabb megatárlat kedvéért? A cikk szerzője az angol művészettörténész, Francis Haskell hasonló témájú írásaira utalt, aki már az 1990-es években rámutatott a tendencia veszélyeire. [1] Vajon valóban szükség van-e arra a nagymértékű műtárgymozgatásra, amely manapság megszokott? Miért, milyen elv vagy koncepció érdekében éri meg kockáztatni több száz éves darabokat? Hogyan lehet és kell felkészülni néhány kilométeres vagy egy földrésznyi útra? Mik lehetnek ilyenkor a rizikófaktorok? Néhány példa a közelmúltból jó rálátást adhat a probléma egyes aspektusaira.
A dilemma két alapvető elv, a megőrzés és a láthatóság követelményének ellentmondására egyszerűsíthető. Úgy tűnik, a múzeumok egyre inkább az utóbbit tartják fontosnak, vagyis hogy tárgyaik minél szélesebb körben legyenek láthatók. Ha egy múzeumépület felújítása miatt az intézmény kénytelen egy időre bezárni a kapuit, a tárgyak általában útra kelnek, hogy másutt álljanak a látogatók rendelkezésére. Ám nemcsak az utazó kiállítások, de az újrainstallálás és a gyűjtemények költöztetésének állandó kényszere is fontos aspektusa a problémának. Leginkább meglepő, hogy a berlini Gemäldegalerie tavaly nagy port kavart ügyében is csak a láthatóság féltve őrzött kiváltságát emlegették. A felvetett terv szerint a Kulturforumon 1998 óta kiállított gyűjteménynek alig húsz év után megint költöznie kellene: a múzeumszigetre vagy a közelébe, egy néhány éven belül elkészülő új épületbe. A terv ellenzői leginkább az építkezés elhúzódásától tartanak (ahogy ez a múzeumszigethez kötődő más projektek esetében is történt, gondoljunk csak az évek óta épülő James Simon Galériára). A több száz régi festmény és táblakép költöztetésének kockázata ellenérvként egyelőre nem merült fel. Annál többször hangoztatott aggodalom, hogy a világhírű gyűjtemény nagyobb része évekre, akár évtizedekre eltűnik a raktárak mélyén. [2]
A hozzáférés tehát olyan – szakmai és társadalmi – elvárás, ami a legtöbb esetben abszolút prioritással bír. A múzeumok pénzt és energiát nem kímélve igyekeznek ezt az alapvető igényt kielégíteni. Kiállítási koncepciók és bemutatási stratégiák fő mozgatórugójává vált a láthatóság biztosítása minden körülmények között.
Néhány éve a hildesheimi dómmúzeum is tárgyai utaztatása mellett döntött: az épület megújításának ideje alatt (2010–2015) a gyűjtemény kisebb, ám annál értékesebb tárgyainak egy jelentős részét majdnem három évig a berlini Bode Museumban lehetett megtekinteni. Emellett számos tárgy német múzeumokban van kiállítva, válogatott darabok pedig New Yorkba, majd Párizsba is ellátogatnak. A muzeológusok „normális körülmények között” nyilván vonakodva engednék útjára az értékes kora középkori szobrokat, elefántcsont- és ötvöstárgyakat, a múzeum zárva tartása azonban kiváló alkalmat szolgáltat a szokatlanul nagy léptékű utaztatáshoz. A teljes képhez persze az is hozzátartozik, hogy a legnagyobb, legfontosabb darabok, a Bernward-ajtó, a Bernward-oszlop és a Hezilo-csillár nem hagyták el a várost.
Ha a műtárgyak mobilitásának kérdése vetődik fel, kulcsművek esetében szokás a legtöbb körülményt mérlegelni. Az antwerpeni Királyi Szépművészeti Múzeum 2009-es vállalkozása éppen ebből a szempontból látszik szokatlannak. Felújítás miatt a belga intézmény 2017-ig kapuinak bezárására kényszerül. A köztes időt a városban alternatív helyeken rendezett időszaki kiállításokkal, illetve egyes műtárgyak vagy egész kiállítások Észak- és Dél-Amerikába vagy Japánba utaztatásával igyekeznek kitölteni.
Ahogy az igazgató, Paul Huvenne fogalmaz, minden kiküldött „kiállításcsomag” izgalmas kísérlet, előkészület az újranyíló múzeum bemutatási stratégiájának kidolgozásához.
A gyűjtemény újragondolásában fontos szerepet játszhat az antwerpeni katedrálissal együttműködve megvalósított Újraegyesülés című kiállítás is. A régi gyűjtemény főműveit, nyolc monumentális szárnyasoltárt helyeztek át a múzeumból eredeti helyükre, a Miasszonyunk-székesegyházba a 2009 és 2017 közötti időszakra. A kiállítás legfontosabb célkitűzése, hogy az eredeti körülmények közé helyezze azokat a műveket, amelyek évszázadokkal ezelőtt ugyanebben a templomtérben töltötték be az oltárkép funkció-ját. Az általában két méternél magasabb, több száz kilós oltárok (többek között Peter Paul Rubens, Frans Floris, Quentin Matsys és Bernard van Orley művei) átszállításának előkészületeiről a múzeum munkatársa, Veerle de Meester osztotta meg értékes tapasztalatait.
A válogatás első szempontja történeti volt, a művek állapota azonban ennél is fontosabb szerepet játszott a döntéshozatal során. Általános restaurátori gyakorlat szerint a műtárgymozgatást állapotjelentés előzte meg: a múzeumban évtizedeken keresztül érintetlenül hagyott tárgyakat leemelték a falról, megmérték, majd a hátoldal és a szárnyak állapotának ismeretében döntöttek arról, alkalmasak-e a másfél kilométeres út megtételére a múzeumtól a katedrálisig. A kiválasztott nyolc mű restaurátori előkészítése táblánként öt-tíz napot vett igénybe, úgy, hogy a múzeum dolgozóin kívül erre a munkára speciálisan alkalmazott szakemberek is dolgoztak. Tehát a restaurátori feladat – mivel a legtöbb esetben triptichonokról van szó – művenként minimum egy hónapnyi intenzív munkát jelentett: a 2009 júniusában megnyílt kiállítás előkészületei 2008 elején már megkezdődtek.
Középkori és kora újkori táblaképek esetében is kulcsfontosságú kérdés a klimatizáció. A múzeumokban az állandó hőmérséklet és páratartalom biztosítása alapvető követelmény, egy templomtérben azonban teljesen más körülmények várnak az oltárokra. Veerle de Meester külön hangsúlyozta a képek ilyen szempontú felkészítésének a fontosságát. Mielőtt a szállításra sor került volna, a nyolc művet két hétre egy erre az alkalomra speciálisan átalakított teremben helyezték el, ahol a tárgyakat a templomi körülményekhez hasonló, magasabb páratartalmú levegőhöz szoktatták.
A csomagolás és a szállítás feladataival a belga múzeum külső cégeket bízott meg: a táblák méretei különleges megoldásokat és újabb egy hét intenzív munkát követeltek. Egyrészt túl nagynak és nehéznek bizonyultak ahhoz, hogy ládákba tegyék őket, így speciális keretre és műanyag csomagolásra volt szükség. Másrészt a súlyuk miatt nem lehetett a lépcsőn keresztül levinni őket az első emeletről: daruval, illetve a belső térben felépített állványszerkezet és csörlők segítségével sikerült egy nap alatt kijuttatni az épületből a nyolc szárnyasoltárt. Mivel a restaurátorok biztonságosabbnak tartották, ha egyes táblák nem fektetve utaznak, a megfelelő kamiont Spanyolországból kellett rendelni. Az évtizedek óta műtárgyszállításra specializálódott spanyol cég rendelkezik ugyanis egyedül 3,78 méter belmagasságú járművekkel, amelyekben a szárnyasoltárok állítva is elférnek. „Logisztikai szempontból nagy kihívás volt, előtte még soha hasonló léptékű feladattal nem találkoztunk. Ennek ellenére gördülékenyen zajlott, sőt jól sikerült a lebonyolítás, hiszen sokrétű tervezés és körültekintő munka előzte meg” − értékelte Veerle de Meester a szállítást. A templomtér klímáját és a művek állapotát azóta is folyamatosan ellenőrzik. A különleges látvány, a kiállítás sikere azt igazolja, ebben az esetben megérte vállalni a művek mozgatásának kockázatát.
Belgiumban kizárólag fatáblára festett művekkel volt dolguk a múzeumi szakembereknek, ezért érdekes lehet, mennyiben különbözik egy szobrászati elemeket is tartalmazó szárnyasoltár szállításának procedúrája a fent elmondottaktól. Zetye Pétert, a Magyar Nemzeti Galéria restaurátorát kérdeztük a liptószentandrási oltár 2010-es londoni útjának részleteiről. [3] A belgiuminál kevésbé monumentális vállalkozást hasonlóan gondos előkészítés és tervezés előzte meg, jóllehet a szállítás módszere alapvetően eltért az antwerpenitől. Fontos különbség ugyanis, hogy a budapesti mű kisebb darabokra bontható. A szárnyasoltár mozgatása, bár magassága összességében megközelíti az öt métert, nem igényelt olyan speciális szállítóeszközt, mint a belgiumi művelet. Az egyes darabok a hozzájuk méretezett, úgynevezett ethafoammal kibélelt ládákban utaztak. A restaurátor szerint a leginkább kockázatos feladatnak a szekrény vékony hátfalának, valamint az oromzat karcsú és törékeny fiáléinak rögzítése tűnt. Emellett a Szent András-oltár is konzerválásra szorult az út előtt, bár az MNG állandó kiállításán lévő legtöbb tárggyal ellentétben az állapotát stabilnak és szállításra alkalmasnak ítélték. Körülbelül két hónapig dolgozott az osztály nyolc restaurátora az oltár különböző darabjainak konzerválásán, tisztításán. A por mechanikus és vegyszeres eltávolítása, valamint a predella és a szekrény műgyantával történő beitatása időszerűnek tűnt, hiszen az oltárt negyven éve restaurálták utoljára. [4]
Egy a liptószentandrási oltárhoz hasonló gyűjteményi kulcsmű esetén az utaztatás szükségessége a felmerülő kockázatok fényében kétségbe vonható. Azonban az érem másik oldala, hogy a londoni kiállítás apropót és anyagi forrást szolgáltatott a konzerváláshoz, amire sajnos ritkán kerül sor a Galéria középkori szárnyasoltár-gyűjteményében. Csupán néhány hasonló példát lehet említeni: a monumentális kisszebeni oltár évtizedes munkálatainak újabb fázisa 2013 decemberében fejeződik be az oltárszekrény, a predella és a szárnyak restaurálásával, illetve félmillió forintot nyertek további két, rendkívül rossz állapotban lévő mű (a nagyszalóki és a liptószentandrási Mária-oltár) ideiglenes stabilizálására – tudtuk meg Zetye Pétertől. Nehéz pályázaton annyi pénzt szerezni, amennyi a Szent András-oltár utazás előtti gondos konzerválásához hasonló munkálatokra elegendő, hiszen az utóbbi tíz évben megjelent új, nanotechnológiai eljárással kikísérletezett anyagok nagyon drágák. Szintén állandó probléma, hogy a kiállított anyag napi szintű állapotfelmérésére nagyon kevés idő jut. A belgiumi példán láthattuk, mekkora szerepet játszik a tárgyak állapotának pontos ismerete az utaztatás kockázatainak mérlegelése során. A Magyar Nemzeti Galériában gyakorlatilag heti egy nap (a hétfői szünnap) áll a restaurátorok rendelkezésére, hogy a problémás felületeket mechanikus módszerekkel ellenőrizzék, ugyanis a szigorúan klimatizált kiállítótérből nem szabad kiemelni a műveket. A Szent András-oltár konzerválása is a kiállítótér egy elfüggönyözött, erre a célra kialakított részében történt, így nem kellett a klímaváltozás miatt sérüléstől tartani, és a kamionban is ellenőrzött körülmények várták a ládákat.
Összegzésképpen leszögezhetjük, hogy a veszélyességi fok ugyanaz akár néhány utcát, akár több száz kilométert utazik a műtárgy: a sérülés kockázatát csak gondos előkészületek révén lehet a minimálisra csökkenteni. A mérlegeléskor persze számtalan tényező jön számításba, végül azonban intézményi stratégiák és különböző érdekek mentén születnek a döntések. Egy-egy jól előkészített, megtervezett projekt során a restaurátori beavatkozások a tárgyak előnyére válhatnak, de a legkisebb hanyagság is végzetes lehet: újra meg újra olvasunk visszafordíthatatlanul megsérült művekről. A hőmérséklet- vagy a páratartalom-változás is okozhat olyan károkat, amelyeket adott esetben csak nagyon drága restaurálással lehet helyrehozni. Egy jól kidolgozott, szakmailag előremutató koncepció esetleg megéri a kockázatot, sokszoros óvatosság szükséges azonban. Hiba lenne a láthatóság érvét véglegesen a megőrzés elé helyezni: ha egy tárgy súlyosan sérül vagy elpusztul, többé esélye sem marad a hozzáférésnek.
[1] Vö. Blake Gopnik: The rush to the box office, in: The Art Newspaper 245 (2013), http://www.theartnewspaper.com/articles/The+rush+to+the+box+office/29143, illetve Francis Haskell: History and its Images, New Haven, 1993; The Ephemeral Museum, New Haven, 2000.
[2] A témáról legutóbb a berlini Bode Museumban rendezett találkozón a résztvevő művészettörténészek és mú-zeumigazgatók leginkább a műtárgyak korszerű bemutatásának módjain vitatkoztak: érdemes-e egyesíteni és együtt bemutatni festészeti és szobrászati gyűjteményeket. Vö. Nicola Kuhn: Die Musen und die Mitmischer, in: Der Tagesspiegel, 28.02.2013, http://www.tagesspiegel.de/kultur/berliner-museumsstreit-die-musen-und-die-mitmischer/7858786.html. Érdemes a vita kapcsán elolvasni a német művészettörténészek szövetségének állásfoglalását is: http://www.kunsthistoriker.org/offener_brief_gemaeldegalerie.html
[3] A Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjtemények anyagából szerkesztett kiállítást Treasures from Budapest címmel lehetett megtekinteni a londoni Royal Academy of Arts kiállítótereiben 2010 szeptemberétől decemberéig. A tárlat egyik legfőbb látványosságának számított a csaknem ötméteres Szent András-oltár.
[4] 1972–1973-ban. Vö. Jakubik Anna – Kriston László: A Magyar Nemzeti Galéria régi magyar gyűjteményének restaurálási munkái 1968–1973, in: Múzeumi Műtárgyvédelem 3 (1976), 40–65.