Széchenyi világai
A legnagyobb magyar életének öt „fejezete”
MúzeumCafé 21.
A dolgok kivételesen szerencsés együttállása, amikor a nemzet múzeumában a téma egyik legjelesebb kutatója – aki egyben az intézmény főigazgatója is – irányításával rendezhetnek Széchenyi-kiállítást. Az évfordulók kapcsán szervezett tárlatok gyakorlata többnyire az, hogy valamiféle életút-bemutatót készítenek, minden létező anyagot összeszedve. Sokkal nehezebb feladat az „értelmezve bemutatás”, a csomópontok keresése. Ettől minden muzeológus tart, hiszen utóbb mindig lehet mit számon kérni, és nagyon nehéz felvállalni azt, hogy válogassunk a „mindent bemutatás” helyett. Amikor egy kiemelkedő történelmi személyiség kerül a középpontba, a kiállítás betölthet egyfajta kismonográfia-szerepet. De jobb ezt meghagyni a történész-szakíróknak… A korszerű kiállítás feladata ennél sokkal összetettebb: a megmaradt, létező műtárgyak, dokumentumok segítségével elvinni a látogatót – igen, nem máshová, mint esetünkben Széchenyi világaiba.
A cím már jelzi, mit várhat a közönség. Az öt világ – a kiállítás öt terme. Először végignézve a teljes anyagot nem is annyira szembetűnő az arányok különbözősége – az első három terem 80-90 tárgyához képest a két utolsóé csaknem a duplája. Ez elárulja, hogy a kultusszal foglalkozó részek tárgyanyaga jóval gazdagabb. Lényeges eltérés ez is a hasonló, „monografikus” tárlatoktól. A kultuszt hajlamosak vagyunk kihagyni, elfelejteni, holott az nem ritkán egy-egy történelmi személyiség bemutatásának legérdekesebb része. S a kultusz a mai napig tart – sőt ez a kiállítás is része lesz.
Milyenek hát „a legnagyobb magyar” világai? A katalógus bevezetőjében Csorba László felsorolja, hányféle szerep jutott Széchenyinek. Az első világ leginkább azt igyekszik bemutatni, hogy az őt körülvevő emberek és a környezet hatása alatt milyenné vált. Összetett és gazdag hatások érték: a szülői minta, a katonáskodás, majd az utazások évei. Mennyiben volt ez szokásos és mennyiben rendhagyó a korszak arisztokratáinak pályaindulásaihoz képest? Az udvari-közéleti szerepet betöltő, mecénás-gyűjtő apa mintaadó szerepe mindenképpen fontos. És helyes az a deklarált szándék, hogy ez a terem a külföldi látogatóknak is elég információt adjon Széchenyi személyéről, őt a korszak Magyarországának szélesebb összefüggéseiben elhelyezve. (Ezt szolgálják az egész kiállításon a kétnyelvű, magyar–angol feliratok.) A családi körülményekhez képest sokkal hagyományosabb az ifjúkor – a katonáskodás és a „grand tour”, a nemes ifjak egyénileg vagy csoportosan lebonyolított nagy utazása. Ezek illusztrálásához kellett kiválogatni a megfelelő tárgyakat, amelyek ebben a teremben a legváltozatosabbak, éppen a téma okán. Ez a sokféleség különösen élvezetessé teszi ennek a világnak a fölépítését, amit valójában a látogatóra hagy a rendező: a látottakból ki-ki összerakhatja magának. Minden világnak megvan a maga emblematikus tárgya – itt Johann Nepomuk Ender akvarellje lehet ez. Az 1818–19-es itáliai, görög- és törökországi útra elkísérte Széchenyit az egyik legjobb bécsi portré- és tájképfestő akvarellista. Ezen a kis vízfestményen a gondtalan, a világ megismerésére vágyó ifjú látható, de már a felelősség tudatának ébredésével. Egy Széchenyinek ehhez a világához szorosan kötődő tárgy azonban nagyon hiányzik innen. A grófhoz hasonlóan Itáliában utazgatott, majd John Pagettel, Wesselényi Polixéna bárónő férjével megismerkedve Magyarországra és Erdélybe látogatott, és annak festői tájait egy album lapjain örökítette meg meseszerű leírásokkal kiegészítve az a George Edwards Hering, aki James Baker Pyne-nal együtt 1838-ban jelentette meg litográfiaalbumát Sketches on the Danube, Hungary and Transylvania címmel. Gyöngybetűkkel papírra vetett aranyszegélyes lapszélű ajánlásában megírja, hogy erre a munkára Széchenyi István gróf megismerése ösztönözte, akivel Angliában találkozott, és aki igen nagy hatást gyakorolt rá. Ez az album megtalálható a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának gyűjteményében, s talán a legjobb kifejezője a Széchenyit ért hatásoknak, de annak a befolyásnak is, amit ő gyakorolt ez időben másokra. (Művészettörténeti szempontból pedig egyedülálló emléke az angol romantika tájképfelfogása hazai megjelenésének.)
A híd – a városokat összekötő, a modern nagyváros születését lehetővé tevő Lánchíd a második világ központi tárgya. Jelképe minden olyan törekvésnek, amely a reformkor éveinek lezárásaként Széchenyi szellemét foglalkoztatta, tetteit irányította. Itt a jelképes erejű központi mű Barabás Miklósnak a Lánchíd alapkőletételét ábrázoló hatalmas festménye. Ennek fontossága megkérdőjelezhetetlen, magának a művésznek az életművén belül is. A hídnak még az átadása, használatba vétele előtti kalandos sorsa is megjelenik – a felrobbantási kísérlet vagy az osztrák csapatok bevonulása 1849 januárjában a hídon át. Kevéssé meggyőzőnek tűnnek, és kicsit értelmezetlenek – főleg a nem szakmai közönség számára – a csoportkép és kortárs történelmi esemény érdekes egyvelegét jelentő alapkőletétel-kép lehetséges párhuzamai-nak megidézései. Borsos József és August von Pettenkofen kőrajza az országgyűlés 1848. július 2-i megnyitásáról megfelelő példa, sőt fontos is felidézni, mert számos szakember vélekedése szerint hasonló festmény is születhetett volna később belőle – ha a körülmények megengedték volna. A két kiváló művész Barabáshoz hasonló invencióval ötvözte a csoportkép és eseményábrázolás két igencsak különböző műfaját. De a többi párhuzamként bemutatott grafika már jóval gyengébb, s céljuk, alkalmazásuk is más – pusztán illusztratív tablók az újságolvasó közönség számára.
A harmadik teremben helyezkedik el az a világ, amelyről az átlag érdeklődő nagyon keveset tud, pedig kulcsszerepe van Széchenyi személyiségének megértésében. Az a bő egy évtized, amelyet a döblingi elmegyógyintézetben töltött, korántsem a szellemi hanyatlás vagy a tétlenség időszaka. Betegségével is megelőzte korát – mondhatnánk, kicsit szomorúan értékelve ezt a tényt. Ma „borderline személyiségnek” hívnák – mindenesetre az éjjeli gyötrelmek és a nappali időszakos és látszólagos megnyugvások ciklikus váltakozása kegyetlen szenvedést okozott neki. Sok kiválóság – művészek, tudósok, politikusok – szenvedtek különféle lelki kórokban, és ezek jelentős részével csak a legutóbbi időkben kezdett el foglalkozni a szaktudomány. Sokan gondolják ma is azt, hogy csak a gyengék esendők – holott a lélek kifinomultságával, a szellem bonyolultságával összevetve a lelki sérülékenység erősödő tendenciát mutat. Persze nem szabad leegyszerűsíteni, egyszerű összefüggésként emlegetni ezt. Döblingben Széchenyi először írni kezdett, majd egyfajta központtá alakította lakhelyét, ahol egyre többen látogatták, és egyre többet foglalkozott aktuálpolitikai kérdésekkel. A jól ismert utolsó naplóbejegyzés – „nem tudom megmenteni magam” – fájdalmasan illusztrálja a küzdelmet lelke démonaival. Azóta mások is leírták ezt a fajta, a végső összeomlást megelőző, szörnyű tehetetlenséget. Ezt a drámai hatású időszakot részben a kultusz épülésének emlékei jelenítik meg, részben pedig levelek, fotók, dokumentumok, valamint a „kinti” világ eseményeire történő utalások. Izgalmas és a látvány által még erőteljesebb hatású világ képe ez, amelynek központi tárgya a döblingi karosszék.
A negyedik világ olyan gazdagságát, teljességét adja a már Széchenyi halála előtt megformálódott kultusznak, amelynél gazdagabbat, teljesebbet elképzelni sem lehet. Az emléklapok, szobrok, irodalmi feldolgozások, levelek, érmek különleges együttese jól érzékelteti: a kortársak és a közeli utókor mit gondolt, mit tartott Széchenyiről. Történelmünk egyetlen más kiemelkedő személyiségéről sem született ennyi kultuszkép- és tárgy (sajátos módon még Kossuthról sem). Ráadásul ezek gyűjtésében, megőrzésében a Magyar Nemzeti Múzeum kezdettől fogva élen járt, csakúgy, mint a Magyar Tudományos Akadémia. Nem könnyű itt azt a művet megtalálni, amely önmagában is jelképe lehetne ennek a világnak. De a múzeumépület segít ebben. Than Mór 1875-ben befejezett falképei közül a reformkor nagyjait bemutató utolsó freskó az önmagában is Széchenyi-kultuszhely-épületnek a legfontosabb részlete. Ennek vázlata szerepel itt. A még élő kortársakat bemutató kép számos utalást tartalmaz: egyszerre emlékezés és tiszteletadás 1848–49 eseményeinek, ugyanakkor egyfajta kísérlet a néhány évvel korábban történtek értelmezésére is. Az eredeti programban még nem szerepelt a kevésbé a forradalmat és szabadságharcot, mint sokkal inkább a kiegyezést „eszményesítő” Deák Ferenc alakja, de végül ők ketten mégis egymás mellé kerültek a képen.
A legnehezebb dolga a 20. századi kultuszt bemutató, a kiállítást záró folyosó rendezőinek volt – leginkább azért, mert itt lehetett a legkevésbé látványos anyagot összegyűjteni. Egy kicsit ki-állítástörténeti mintatár is ez a tárlat: azt is elárulja a látogatónak, mennyire mások a muzeológia eszközei a különböző történelmi korszakok műtárgyainak, dokumentumainak felhasználásánál. Ez különösen tanulságos mostanság, és érdemes elgondolkodni ezúttal is azon, hogy nemcsak a hatalmas összegekre biztosított műkincs-különlegességekből lehet és kell kiállítást rendezni. A Magyar Nemzeti Múzeum mint történeti múzeum kétségtelenül hátrányos helyzetben lévőnek tűnhet egy Szépművészeti Múzeum lehetőségeivel szemben, de ha körülnézünk Európában, azt tapasztalhatjuk, hogy vannak nemzetek és nemzeti intézmények, amelyek mernek szembenézni múltjuk minden vonatkozásával, és úgy képesek értelmezni és bemutatni azt, hogy látogatók millióit vonzzák állandó és időszaki kiállításaikra. (Ennek egyik legszemléletesebb példája a berlini Deutsches Historisches Museum, amely a mi Nemzeti Múzeumunkhoz hasonló szerepet tölt be Németországban. A nemrég megnyílt Hitler és a németek című kiállításán már az első héten le kellett állítani a jegyeladást, olyan nagy számú látogató árasztotta el a termeket.) Ennél az utolsó folyosónál azonban azt is érezhetjük, milyen nehéz feladat értékelni, súlyozni az anyagot, ahogy a jelenkor felé közeledünk. Kell a távlat, kell, hogy elteljen valamennyi idő. Ennek az utolsó világnak a legizgalmasabb tárgyegyüttese Batthyány Gyula gróf hatalmas Széchenyi-apoteózisa, illetve a Széchenyi életét bemutató sorozata.
Öt világ, öt terem, öt szakember válogatása, rendezése. Ez utóbbi eltérő, de nem annyira, hogy az összhatást zavarná. Sőt nagyon is szerencsés ötlet, amit inkább az állandó kiállítások esetében szokás alkalmazni, de szemmel láthatólag itt is jól bevált az egy terem – egy szakember gyakorlat.
Az idő, és valljuk be (bár erről nem illik beszélni), a pénz szűkéről a kiállítás látványa árulkodik: korrekt, ízléses, visszafogott, legtöbbször a tárgyakat szolgáló – de semmi több. Szerencsésebb esetben a látvány hatalmas segítője lehet egy tárlatnak, és ez sajnos éppen a történeti kiállítások esetében a legfontosabb – de miután többnyire ezekre jut a legkevesebb pénz, sokszor csak lenne…
Egy kiállítás olyan összetett feladat, amelynek része a látvány, az interneten történő megjelenése, a hozzá kapcsolódó programok, a gyerekfoglalkozások. Ez utóbbiaknak magában a kiállításban teremtettek – nagyon helyesen – teret, hiszen a műtárgyak közelében lehet a legjobban „működtetni” ezeket. Ami a nem egészen pontosan „interaktivitásnak” nevezett elemeket illeti, azokból a legtöbbször alkalmazottakhoz képest sok újdonságot nem találunk. Annál izgalmasabb a kiállítás honlapja. Kicsit személyes, kicsit kitárulkozó, megmutatkozó, titkokat eláruló. A szerkezete lehetne logikusabb ugyan, de előbb-utóbb megtalál benne minden érdekességet az, aki keresi. Ez a kulisszák mögé betekintés mindig érdekes, hiszen a látogató, érdeklődő egy számára ismeretlen világba leshet be. Hogyan készítik elő a helyszínt, hogyan és miért kerülnek oda az egyes műtárgyak, milyen gondok, problémák merülnek fel. Megismerkedhetünk néhány műtárgy érdekes történetével, gyakorlati információkat kaphatunk. És itt tényleg interaktívak lehetünk – megjegyzést fűzhetünk, véleményt nyilváníthatunk. Mindehhez rengeteg kép társul, amelyek az érdeklődés felkeltésére és kielégítésére egyaránt alkalmasak. A kiállításhoz katalógus is készült, ha nem is a grandiózus külföldi – és egyre gyakrabban hasonló belföldi – minták szerint. Szerényebben, viszonylag kevés képpel, de a műtárgyak adataival és rövid, de annál hasznosabb összefoglaló szövegekkel.
És végül egy nagyon fontos momentum: a bemutatott műtárgyak túlnyomó többsége a Nemzeti Múzeumból származik. Ezt egy olyan intézmény esetében, amelynek a megmutatkozás, az önmeghatározás terén sok pótolnivalója van, nem értékelhetjük eléggé. Hiszen miből másból tudhatná meg a közönség, miért is kell neki Nemzeti Múzeum, mint az efféle kiállításokból.