Személyes hangú visszaemlékezés a fehérvári múzeum hőskorára
MúzeumCafé 40.
Kevés jobban dokumentált időszak létezik a hazai múzeumi színtéren, mint a székesfehérvári István Király Múzeum Csók Képtárának hőskora 1963 és 1993 között: Kovács Péter több részletben és fórumon írta meg visszaemlékezéseit, és Kovalovszky Mártával összeállították a három évtized kiállításainak dokumentációját az alapvető adatoktól a megnyitók szövegein át az azok során készült fotókig. Ha azt nézzük, hogy például a pécsi hőskor mennyire publikált, akkor a kutatók igencsak hálásak lehetnek a teljes pályáját a székesfehérvári múzeumban töltő házaspárnak, hogy ilyen gondosan segítik a munkájukat. Kovalovszky Márta Harap utca 3. című kötete mégsem felesleges „utánlövés”, hanem szépirodalmi igénnyel megírt visszaemlékezés az első útkereső évektől a minőség fennmaradásáért való reménytelen küzdelemig. Adatok csak a lábjegyzetekben jelennek meg, a szöveg egyszerűen sodorja az olvasót a múzeumi célokra (pláne dinamikusan bővülő célokra) alkalmatlan épület sötét folyosóin: együtt tapogatjuk a falakat és a múltból ott ragadt tárgyakat a gorsiumi ásatás nyári diákmunkásaival, akik este alkalmi fekhelyeiket keresik; együtt próbáljuk kitalálni a pályakezdő művészettörténészekkel és a fővárosból „lelátogató” kollégáikkal, hogy vajon mire is alkalmasak a kiállítóterek; együtt izgulunk, hogy hányan érkeznek Budapestről a szombati megnyitóra; együtt próbálunk ellenállni Aczél György látszólag barátságos, de mégiscsak félelmet keltő dorgálásainak; megfelelni a lenyűgözően pontos és tájékozott Németh Lajos ki nem mondott elvárásainak; hallgatjuk Vilt Tibor és Schaár Erzsébet mindennapos vitatkozását, és találunk rá elsőként Vaszary János Aranykorára a Magyar Nemzeti Galéria raktárában, amely falnak fordítva várja, hogy végre felfedezzék. A kezdetleges körülmények és a múzeum esetleges gyűjteménye mellett merész elképzelések születtek, és ami a legfontosabb: valósultak is meg. Az egyik ilyen a 20. század művészettörténetét bemutató tematikus kiállítássorozat, a másik a mellőzött életművek bemutatása, a harmadik egy kortárs gyűjtemény felépítése a semmiből. Valljuk meg, ha ma bárki efféle terveket dédelgetne egy múzeumban, akkor környezete aligha tekintené épelméjűnek; és egyáltalán: van-e mód ma hosszú távon gondolkodni, tervezni, végigvinni bármilyen nagy ívű elképzelést? Kovalovszky Mártáék jókor voltak jó helyen, hiszen Székesfehérvár a fővároshoz való viszonylagos közelsége ellenére sem volt szem előtt, teli voltak hozzájuk hasonló álmokat dédelgető barátokkal, akik partnerek voltak a tervek megvalósításában, a felkért művészek minden más múzeumból kiszorultak, és ott volt a fehérvári múzeumot igazgató Fitz Jenő– F. Petres Éva házaspár, akiknek szakmai érdeklődése távol állt ugyan mondjuk Altorjai Sándor vagy Hajas Tibor életművétől, mégis partnerek, segítők voltak, sőt Fitz Jenő személyében volt, aki a hátát is tartotta, ha a fehérvári események kiverték Pesten a biztosítékot.
Egy visszaemlékezésnek az a legfőbb erénye, hogy olyan „mellékes” adatokkal szolgál, mint a hangulat, az emberekhez, helyzetekhez való viszonyulás, amelyek nem kapnak helyet egy monográfiában vagy katalógusban. Kovalovszky Márta ezeket ragadja meg, és adja az utókornak tanulságul. És hogy miért a kötet címválasztása? Mert a múzeum rövid ideig volt igazgatója, Weöres Sándor Kutyatár című versét az intézmény Bognár utca 3. alatti épülete ihlette – hogy legyen egy újabb ok a halhatatlanságra.
Kovalovszky Márta: Harap utca 3.
Városi Képtár – Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár, 2013