A Szent Imre kő kalandos útja a szeméthegytől a múzeumig
MúzeumCafé 5.
A Magyar Nemzeti Galéria Mátyás király öröksége című kiállításának első termében szépen metszett antikva betűs, töredékes kőtábla hívja fel magára a figyelmet. Néhány latin szó olvasható rajta, de azok súlyosak: Szent István király, Szent Imre herceg és (legelöl) egy bizonyos főtisztelendő atya szerepel rajta. A tárgy kiállításunkra a székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum szívességéből került.
A feliratos tábla szövegét először Pray György (1723–1801), a híres jezsuita történész – róla kapta nevét a Pray-kódex, amely a legrégibb összefüggő magyar nyelvemléket, a Halotti Beszédet őrzi – közölte 1774-ben. A kőlap – amelyet állítólag 1734-ben találtak Székesfehérváron – nem volt ép, a sorok közepéből és végéből egyaránt hiányoztak betűk, sőt, egész szavak is. A szöveg (jelölve a hiányokat, a kiegészítéseket és a rövidítések feloldását) a következő: „(…) REVEREN(dissimi) PATR(is) [Dominici Prepositi] | [Hic] DIVI STEPHANI [………cissima proles] | DVX EMERICVS [……vr esse satvs]”. A két utolsó sor minden bizonnyal disztichon volt.
A tárgy azonban hamarosan eltűnt, hogy pontosan mikor, azt nem lehet tudni. Henszlmann Imre, aki 1864-ben írt a székesfehérvári bazilikáról, már nem látta az eredetit, szövegét csak Pray közleményéből ismerte. Ő vetette fel először, hogy Kál¬máncsehi Domonkos lehetett az a Dominicus prépost, akit az első sor megnevezett. Később többen is visszatértek az adatra, hiszen a Szent Imre székesfehérvári születési helyével kapcsolatba hozott táblát a helyi irodalom nem hagyhatta említetlenül. Az újraközlések során változtattak magán a szövegen is, az utolsó szót egyszer situsra, másszor a (csak tartalmilag) még jobban illő natusra javítva. Próbálkoztak Domonkos prépost másféle azonosításával is, és volt, hogy az egész feliratot a 14. századra datálták.
A tavalyi székesfehérvári nagyszabású Szent Imre-kiállításon – amelyet az Egyházmegyei Mú-zeum rendezett – természetesen szerepelt a tábla felirata, mint olyan, fontos tárgyé, amely elveszett. Pray György műve az ominózus helynél kinyitva került a tárlóba. A katalógus szerkesztői – Kerny Terézia és Smohay András – engem kértek fel arra, hogy a történetet írjam meg a katalógus számára. A keresgélés és az írás közben hosszas levelezésbe bonyolódtunk, amelynek során a szakirodalom minden tételét sorra vettük, megvitattuk, és végül kialakítottuk azt a vállalható minimumot, amit az elveszett kőről mondani lehetett.
Közben elérkeztek a kiállítás végnapjai. Az utolsó alkalmak egyikén – a finisszázs felé tartva – a rendezők vezetést tartottak a szakma számára, amelyen igen sokan vettek részt, középkorosok és modernesek egyaránt. Köztük volt egyik kedves kollégánk, Szücs György is, akiben amint megpillantotta a Pray-kötetben a feliratot, motoszkálni kezdett a gyanú: ő ezt a szöveget már látta valahol. A vezetés végén azután odament Kerny Teréziához, és óvatosan megkérdezte: „Lehetséges, hogy ez a kő otthon van nálam, a pincében?” A hatást el lehet képzelni.
Kollégánk Székesfehérvárról származott el Budapestre. Első éves egyetemi hallgató korában történhetett, hogy egyik este, amikor hazafelé tartott a könyvtárból, az egykori ciszterci templom melletti utcácskában egy halom építési törmelék tetején feliratos tábla darabjaira lett figyelmes. Úgy gondolta, megmenti őket, mindegy, mikoriak. Addig a pillanatig, amíg meg nem látta Pray művét a tárlóban, s benne a feliratot, nem tudta, mit őrzött meg az elmúlt huszonöt esztendő alatt.
Sajnos nem voltam jelen ezen a – méltán híressé vált – vezetésen. Velem, aki hónapokig üldöztem a kő fantomját, kíméletesen közölték a jó hírt. Pontosabban – minden magyarázat helyett – megmutatták magát a követ. Mi tagadás, igencsak elcsodálkoztam, de azután meg is könnyebbültem, mert látszott, hogy csakugyan késő-középkori a faragvány: kidolgozásának módja, anyaga ezt egyértelművé tette. Keskeny élét felül ugyanúgy faragták illesztésre, amint a korabeli márgafaragványokon látható; homloklapja eredetileg sima volt, háta hasadt.
Kálmáncsehi, akinek több p¬z¬rul kifestett díszkódexét ismerjük – a legszebbet, az 1481 körül illuminált breviáriumot a Széchényi Könyvtár őrzi –, antikva betűs táblával állított emléket valaminek, ami Szent Imrével állt összefüggésben. Sajnos, egyelőre nem tudjuk, hogy hol volt, vagy pontosan mire vonatkozott ez a felirat. Ursinus Velius, a humanista történetíró 1527-ben azt jegyezte fel, hogy Szent Imre születésének helyét kápolna (aedicula) jelölte, de persze másutt is lehetett – egyébként a kápolnának sem tudjuk a helyét. A feliratot indító első (csonka) jelet sem sikerült feloldanunk; úgy tűnik, Pray sem kísérletezett vele. Vannak tehát még megoldandó problémák.
És egyelőre nincs meg a tábla másik darabja sem, amelyet a történész a 18. század második felében még látott. Az épületet átvizsgálták, semmi nyom. Lehet, hogy egy másik törmelék-szállítmánnyal tűnt el, de az is lehet, hogy már sokkal korábban elkallódott. Egyszer talán még – vannak csodák – felbukkanhat valahol.