A szentendrei művészet szerelmesei
A Lővei Krisztina restaurátor és S. Nagy János műgyűjtő házaspár egymást erősítő céljai
MúzeumCafé 43.
Egy házaspár, akik sokat tesznek Szentendréért, a festők városáért. Lővei Krisztina a Ferenczy Múzeum festményrestaurátora, férje S. Nagy János gyógyszerkutató, vegyész és nem mellesleg műgyűjtő. A legszélesebb merítésű Szentendre-tematikájú kollekciót tudhatják magukénak, nélkülük a város festészetére reflektáló, a régi Szentendrei Művésztelepet bemutató kiállítást nem is lehetne rendezni. A város szívében élnek, az atyai jó baráttól, Onódi Béla festőművésztől örökölt házban, ami maga is olyan, mint egy múzeum: kép kép hátán – és mindegyiken Szentendre. Az alkotók többségét S. Nagy János gyerekkorában személyesen is ismerte. Szentendréről, a művésztelep megalakulásáról, a Ferenczy Múzeummal való együttműködésükről, a képek és a város állagmegőrzéséről, műemlékvédelemről, festőkről és felejtésről beszélgettünk velük. De leginkább arról, milyen az, amikor délután Pomáz felé fúj a szél, és a nyári paplanfelhők csak nyúlnak és nyúlnak a Duna fölött, hogy végül eltűnjenek a Budai-hegyek völgyeiben.
– Krisztina ötvös szakon érettségizett a Török Pál utcai „kisképzőben”, de tanult korongozni, kerámiákat is készített. Kétszer jelentkezett festő szakra – előkészítőre Klimó Károlyhoz járt –, végül harmadszorra került be, de akkor már a restaurátor szakra. A festést azonban kisebb-nagyobb szünetekkel azóta is folytatja; 2009-ben a Verőcei Múzeumban, 2010-ben Pozsonyban állította ki a munkáit. Főleg akvarellek, csendéletek, tájképek – főként Szentendréről – kerülnek ki a keze alól. Ez csak hobbi, vagy összefügg a munkájával?
Lővei Krisztina: A festészeti stúdiumok lényege: technikákat, színkompozíciókat gyakorolni. Természetesen a saját kedvemért csinálom, de szakmailag is fontos a kísérletezés a technikákkal. Az egyik csendéletemen a színperspektíva, egy másikon a térperspektíva problémája érdekelt. Körbefestettem Szentendrét reggel, délben, este, tavasztól őszig. Innen tudom, hogy Rozgonyi László Hajdúk Szentendre címerével című képét augusztus vége felé festette egy délután, mert Pomáz felől süt a nap, és augusztusban úsznak ilyen hosszúkás felhők az égen, és este, amikor a pomázi völgy szívóhatása érvényesül, egyre hosszabbak és vékonyabbak lesznek, bekúsznak a pomázi völgybe, és amikor beérnek, a Nap eltűnik a hegyek mögött. Szerintem a mi szakmánkban mindenkinek meg kell értenie, mi van egy festményen, mielőtt elkezdenék tisztítani, mert lehetnek rajta olyan rétegek, amelyeket ha nem veszünk észre, bajt okozunk. Egy rossz retus nemcsak színben, hangulatában is elviheti a képet; egy barna réteg nem feltétlen kosz, lazúr is lehet.
- Nagy János: Gyűjtőként sokat jártam aukciósházakba az elmúlt harminc évben, így volt alkalmam megfigyelni azt az általános gyakorlatot, miszerint az árverések előtt általában egy-két hetük van a restaurátoroknak rendbe hozni egy-egy képet. Vegyészként is mondom, ez lehetetlen. A restauráláshoz idő kell.
– Krisztina kiktől tanulta meg ezt?
Lővei Krisztina: Két mesteremet kedveltem nagyon, szerintem tőlük kaptam a legtöbbet. Egyikük, a nagybányai iskolában képzett, Kolozsvárról áttelepült Kocsisné Annuska néni, aki esztergomi rajztanárként kereste a kenyerét. Másik ágon a Rudnay-iskola utolsó évfolyamában végző Novák Lajost tartom mesteremnek. Így vagyok Rudnay-iskolás és nagybányai iskolás. A természetelvű festészetet szeretem művelni, de ez nem jelenti azt, hogy ne kedvelném az absztraktot is akár.
– Mindketten szentendrei születésűek?
Lővei Krisztina: Esztergomi vagyok, a pályámat is ott kezdtem a Keresztény Múzeumban. Varga Dezső volt a mesterem, aki még ma is sokat segít nekem. A Bazilikában is dolgoztam. Esztergomban ismertem meg Mucsi András művészettörténészt, aki ott is, itt is dolgozott, és Somogyi József szobrászművésszel együtt beajánlott a Ferenczy Múzeumba. Ez 1988-ban volt, azóta itt vagyok.
- Nagy János: Mucsi András abban az évben rendezett kiállítást a Szentendrei Festők Társaságának hatvanadik évfordulójára a főtéri Képtárban, ehhez kért tőlem anyagot. Éppen előtte vásároltam meg Rozgonyi László fiatalkori önarcképét az özvegyétől, de sérült volt, ráadásul kényes helyen, pont az arcon pattogzott le róla a festék. Mucsi ajánlotta restaurátornak Krisztinát, annyira meg voltam elégedve az elkészült munkával, hogy elvettem feleségül.
Lővei Krisztina: Húsz éve készült ez a restaurálás, azóta is rendben van a kép, bárki megnézi, láthatja.
– Mit tart a retusálás során a legfontosabb szabálynak?
Lővei Krisztina: A festészeti technika lehető legpontosabb felmérését, mert ezután tudom eldönteni, milyen anyagokkal nyúlhatok hozzá. Ha leszedek róla valamit, ami eredetileg rajta volt, soha többé nem lesz látható eredeti állapotában a kép. János sokat segít nekem a szaktudásával, közösen készítettünk többféle tisztítószert.
– Úgy tudom, most otthon dolgozik, mert a felújított Ferenczy Múzeumban nincs műhelyük a restaurátoroknak.
Lővei Krisztina: A felújítás előtt volt, most nincs. Ezt előbb-utóbb korrigálni fogják, de könnyen elképzelhető, hogy a nyugdíjig nekem már nem lesz ott szobám. A múzeum elcserélte a római kőtárat lepusztult, romos, régen gépállomásként funkcionáló épületekre; ezek felújítása után persze lesz restaurátor-műterem, de kérdés, mikor. Lehetne a Malomban is, de ott a légkondicionáló hiányzik. Így most tényleg itthon dolgozom. A lakásban van egy asztalom, egy szinttel lejjebb pedig egy kis műtermem.
– János tudományos kutatói pálya után tért át a művészet területére. Tavaly a MűvészetMalomban átfogó válogatást láthattunk a gyűjteményéből, de könyvet is írt. Továbbra is kutat, csak nem gyógyszer-hatóanyagokat vagy vegyipari problémákat, hanem a szentendrei művésztelep történetét. Nem szorul magyarázatra, miért Szentendre a fő témája, hiszen itt született, de milyen szempontokat tart még szem előtt a gyűjteményépítésnél?
- Nagy János: Gyógyszerkutatással foglalkoztam, itthon a Semmelweis Orvosegyetem Gyógyszertani Intézetében, onnan járogattam ki az Egyesült Államokba, új, biológiailag aktív természetes szerves anyagok speciális kutatásaihoz. A hetvenes évek második felétől kezdve gyakorlatilag ingáztam a két ország között, nem is voltam szabadságon húsz évig. Akkor kezdtem gyűjteni, amikor először hazajöttem 1978-ban Amerikából, és volt egy kis pénzem. Megláttam a BÁV egyik üzletében Deli Antal egy tusrajzát, emlékeztem a mesterre még gyerekkoromból, csak kétszáz forintba került, megvettem. Arra gondoltam, hogy ez értékes művészet, és ha mások ennyire nem becsülik, hát majd én megőrzöm. Lendületbe hozott ez a vásárlás, szenvedélyemmé vált a gyűjtés. Onódi Béla – szintén a szentendrei művésztelep egyik alapítója, akit második apámként tiszteltem – ugyancsak bátorított. A nagyapám is sok mindent gyűjtött a mahagóni borítású detektoros rádiótól kezdve a legkülönfélébb gépekig, vascsövekig; szerintem tőle örököltem a hajlamot. A régi művésztelepet alapító nyolc festőt gyűjtöm elsősorban, nemcsak a képeiket, de a telepről szóló dokumentumokat, írásos anyagokat, mindent, aminek csak köze van hozzájuk. A magyar kultúrának olyan része ez, ami nincs eléggé elismerve.
Lővei Krisztina: Valóban megérdemelné a több figyelmet a munkásságuk. Ezek a festmények két korszak határán készültek, alkotóik még ismerték az itáliai reneszánsz technikáit, a flamandok által kifejlesztett olajtechnikát vagy a francia klasszicizmusét. Hagyományos technikákkal, de új látásmóddal festettek. Paizs Goebel többször dolgozott úgy, hogy klasszikus fatáblán a krétaalapozást tükörsimára felcsiszolta, és arra festett temperatechnikával, mintha csak reneszánsz táblaképet készített volna. Czóbel Bélának a fauve korszakában készült képei már új látásmódot tükröznek, de az olajfestés technikája az alapozástól a vászonhasználatig 19. századi. Bánovszky gyönyörű gyantalazúros technikákat alkalmazott, ha rásüt a fény, ragyognak a színei, energiával telik meg a kép.
- Nagy János: Bánovszky Miklós Püspök utca című, 1928-ban készült képe – nekem az egyik első „nagy szerelmem”, boldog voltam, amikor 1985-ben meg tudtam szerezni – helytörténetileg is érdekes kordokumentum, hiszen a rajta szereplő házakat mára már mind lebontották, így csakis ezen a festményen láthatók. Nagyon vonzók számomra azok a képek, amelyek a város régi állapotáról mesélnek, a gyerekkoromból ismerős városképet idézik. Meggyőződésem szerint Szentendrét nem pusztítani kell, hanem megőrizni. Mélységesen felháborít, amikor a történelmi belvárosban bontási engedélyt adnak ki. Jó példának tartom, ahogy a burgenlandi Ruszt városában kezelik ezt a kérdést.
– Kortárs művek is találhatók a gyűjteményben?
- Nagy János: Alapos kutatóként végigjártam az élő művészeket is, és akinek tetszettek a munkái, attól vásároltam. Többekkel jó kapcsolatot, barátságot alakítottam ki: Aknay Jánossal, Deim Pállal, Hajdú Lászlóval, Lukoviczky Endrével… És mindenképpen meg kell említenem a nemrég elhunyt Gy. Molnár István festőművész barátomat.
– Továbbra is kutatja a művésztelep történetét? Hol tart a munka, és mi a célja vele?
- Nagy János: Onódi Béla házában lakom, rám maradt a teljes hagyatéka, benne mindenféle irattal. A róla szóló könyvem 2003-ban készült el, de azóta is igyekszem minden fellelhető dokumentációt, fényképet beszerezni a művésztelepről. Még rendszerezni kell az anyagot, bár egy része már megjelent múzeumi kiadványokban, cikkekben. A feleségemmel feldolgozzuk azt, amit ebből tudunk, lévén óriási anyagról van szó. A gyűjteményről előbb-utóbb könyvet szeretnék megjelentetni.
Lővei Krisztina: Én a szentendrei alapítók festési technikáiról írok, majdnem elkészültem már vele. Közben Czóbellel foglalkozom, nagy lehetőség most együtt látni ezt a rengeteg képét, ki szeretném használni. Most fogunk fotózni fontos részleteket, amelyek illusztrálják a kutatásaimat Czóbel festési technikájáról.
– Azon gyűjtők közé tartozik, akik szívesen megmutatják a kollekciójukat. 2015-ben Ulmban lesz egy nagy bemutató a gyűjteményéből. Mi lesz látható ekkor?
- Nagy János: Nemrég járt itt Ulm városából Christian Glass, a Donauschwäbische Zentralmuseum igazgatója, kiválogatott jó néhány képet, amit mindenképp szeretne bemutatni az intézményében. Az áttelepülő sváb családok lakóhajókkal ereszkedtek le onnan Magyarországra a Dunán. Szobon és különböző Duna menti falvakban kiszálltak, letelepedtek, ez az oka, hogy ilyen nagy számban élnek svábok a Duna mentén. Ulmba ezért olyan képeket kértek, amelyeken látszik a város és a Duna kapcsolata. A svábok ezekben a falvakban főként iparosok lettek. Precíz és szorgalmas emberek voltak. A nagyapám családja is így került ide vagy kétszáz éve. Külön örülök egy ilyen kiállítás kapcsán, hogy olyan elfeledett festőt is vissza tudok csempészni a köztudatba, mint Perrey Perron Fedor; őt így ha itthon nem is, legalább Ulmban megismerik.
– Ahogyan ezt mondja, abból azt érzem, különösen bosszantja, hogy egy szentendrei festőt elfelejtettek.
- Nagy János: Bosszant bizony. Amikor itt járt Giovanni Valagusa, a bergamói múzeum igazgatója, Perrey Perron szentendrei látképét tartotta az egyik legjobbnak a gyűjteményemben, mert a festő jól megragadta egy tömör tömbben a várost, amelynek így látszik a középkori eredete, előtte a folyó, és az egészben van egy kubista beütés. Ezt a festőt tudomásom szerint egyetlen hazai művészettörténész sem ismeri, az olasz múzeumigazgató viszont rögtön kiszúrta. Szeretném, ha a fiatal festők, akik Szentendrére jönnek dolgozni, megismernék a saját szakmájuk nagy-jait, az elődöket. Kutatóként a saját szakmámban mindig utánanéztem, ki mit hozott össze előttem azon a szakterületen. Beültem a könyvtárba, tanulmányoztam a témához kapcsolódó irodalmat, és megbecsültem azokat, akik erőfeszítéseket tettek, hogy az általam is fontosnak vélt problémát megoldják a saját tudásukhoz mérten.