Szfinxre gondolni és alkotni
Jovánovics György szobrászművész
MúzeumCafé 11.
Az idén hetvenéves Jovánovics György élete egyik legnagyobb ajándékának tekinti, hogy 2008 telén készült Reliefjét a sienai mester, Sassetta oltárképének egy táblájával együtt állíthatta ki a Szépművészeti Múzeum kamarakiállításán. A művész végre megkapta az engedélyeket arra is, hogy felépíthesse Európa egyik legnagyobb szobrát, amely a Corvinus Egyetem homlokzatát díszíti majd. Kedvenc múzeuma sok van, de mind közül a legkedvesebb a Jüdisches Museum.
Jovánovics györgy kossuth-díjas szobrászművész, egyetemi tanár le sem tagadhatná, hogy valaha focistának készült, a szoborkészítést is a futballhoz hasonlítja. „Jó érzés megnyerni egy kispályás bajnokságot, de az igazi a nagypályás világbajnokság trófeája. Egy szobrász nem élheti le az életét úgy, hogy csak miniatúrákat készít, miközben tudja, hogy léteznek akkora szobrok is, mint az egyiptomi szfinx.”
Jovánovics Györgynek kedvenc színe a zöld, nem véletlen tehát, hogy lakásának balkonjára invitál először, a koraesti madárcsicsergésbe, a hatalmas lombkoronák alá. Míg elhelyezkedünk a széken, a szobrászművész elárulja, hogy ma jó napja volt: Budapest IX. kerületének építési hatósága megadta végre az engedélyt a hatalmas, harminchárom méter magas szobrára. A Corvinus 2007 című alkotás az egyetem új épületét díszíti majd, és Jovánovics György szerint ez lesz Európa egyik legnagyobb szobra. „Nyolc emeletnyi, nagyobb még a gellérthegyi Szabadság szobornál is, az ugyanis bár negyven méteres, de a fele mégiscsak egy kőhasáb” – mondja nevetve, majd komorabban hozzáteszi, nem lett volna dicsőséges bizonyítvány a magyar építészszakmának, ha egy műalkotást „erkélyekhez, párkányokhoz méricskél”. Először ugyanis a művet nem szobornak, köztéri alkotásnak tekintették – éppen a mérete miatt – hanem épületnek, ezért annak 3,3 méteres kinyúlását az épületeknél engedélyezett 1,5 méterre szerették volna korlátozni.
Jovánovics György szerint „mindig maximális teljesítményt kell nyújtani, legyen szó akár egy három centis miniatúráról, akár az Eiffel-toronyról, vagy a Kheopsz piramisról. A művészi értékben nem különböznek egymástól, viszont a hatásukban igen. Az utóbbiakat nem lehet elfelejteni.” Le sem tagadhatná, hogy valaha focistának készült, a szoborkészítést is a futballhoz hasonlítja. „Jó érzés megnyerni egy kispályás bajnokságot, de az igazi a nagypályás világbajnokság trófeája. Egy szobrász nem élheti le az életét úgy, hogy csak miniatúrákat készít, miközben tudja, hogy léteznek akkora szobrok is, mint az egyiptomi szfinx.”
Amikor a már kész műveihez való viszonyáról kérdezem, azt mondja, minden alkalommal másképpen látja azokat. Példaként az ötezerháromszáz négyzetméteren elterülő 1956-os Forradalom Mártírjainak Emlékművét hozza a 301-es parcellából. „Hivatalból évi három-négy alkalommal kijárok a temetőbe, részben azért, mert ott nyugszik a családom, másrészt ilyenkor ellenőrzöm a kövek, a fű állapotát. Mondhatni, amíg élek, gondját viselem a tájműnek. A mű él, és tudom, még hosszú ideig nem lesz róla végleges ítélet.”
Ezért is tartja nagy ajándéknak a sorstól, hogy Geskó Judit kurátor éppen vele nyitotta meg a Szépművészeti kamarakiállítás-sorozatát. A teremben csupán két alkotás néz farkasszemet: Jovánovics 2008-ban készült Reliefje és egy sienai mester, Sassetta oltárképe. „Életemnek eddig két olyan teljesítménye van, amiért érdemes volt élni. Az egyik az, hogy a százéves Velencei Biennálén, 1995-ben én képviselhettem Magyarországot. A másik, hogy a Fészek Galériában bemutatott Könyvek és reliefek című, a három nagy magyar konstruktivista – Moholy-Nagy, Kassák, Péri – előtt tisztelgő kiállításomat »egy az egyben« átvette a világ egyik legszebb múzeuma, a berlini Nationalgalerie, amit a 21. század szent kápolnájaként tisztel a világ összes múzeumi szakembere. Mert ez Ludwig Mies van der Rohe, a négyzet apostolának utolsó műve. És most ugyanekkora ajándéknak érzem a sorstól, hogy Sasettával egy teremben állíthattam ki az egyik művemet. Ráadásul egy olyan épületben, amelyikben néhány teremmel arrébb Chardin, Tiepolo, Constable, Gauguin, Cezanne látható. Hatalmas bátorság ez Geskó Judittól, hiszen könnyen lehet, hogy a sorozat kortárs alkotóira néhány évtized múlva már senki nem fog emlékezni, mert a művészetünk elveszíti az aktualitását. Hány olyan Nobel-díjas író van, akinek már a nevére sem emlékszünk?”
Jovánovics szerint az ilyen kísérletek élővé teszik a művészetet, láthatóvá válik a művészettörténet folyamatszerűsége. „A művészek folyamatos párbeszédet folytatnak egymással, akár évszázados távolságból is. Biztos vagyok benne, Sassetta értené az én Reliefemet, mint ahogy Mark Rothkót is értené Giotto” – teszi hozzá, utalva arra, hogy Berlinben meg egy olyan kamarakiállítás látható, amelyen az amerikai színfestő és a trecento művészetének legjelentősebb alkotója közötti párhuzamokat lehet felfedezni.
Jovánovics György szerint az is jót tesz a művészetnek, hogy a múzeumok nyitottak a laikus közönség felé, hogy számos programmal próbálják becsábítani a látogatókat. „Hiába fanyalognak a széplelkek, ez a folyamat pozitív. Nekem ugyan sosem volt szükségem a cirkuszra, büfére, gyereknapra, hiszen a fél életemet a múzeumokban töltöttem, de megértem, hogy csak ilyen eszközökkel lehet megnyerni azt, aki amúgy ritkán jár kiállításokra. A kiállítótér templomjellege sem veszik el, még akkor sem, ha éppen ötven gyerek üvölt mellettem, attól Rembrandt Rembrandt marad. És ki tudja, lehet, hogy az ötven üvöltő gyerek közül három festő lesz.” Azt azért hozzáteszi, hogy először ő is „gyűlölte” a Louvre üvegpiramisát, azt, hogy a pályaudvarszerű fogadócsarnokkal tönkretették a múzeum szakrális jellegét. „Egy idő után azonban rájöttem, hogy így sokkal egyszerűbb minden, például könnyebben veszem meg a jegyet, gyorsabban jutok a ruhatárhoz. A múzeumokat is a focihoz hasonlítanám: milyen lenne a foci tömegek nélkül? Minél többen vannak, annál jobbak lehetnek a játékosok, annál szebb stadionok épülnek.”
Kedvenc múzeumai között ott van a párizsi Louvre is. Mint mondja: azokat érzi magához a legközelebb, amelyek az életének fő színterei voltak. A Louvre mellett a Szépművészetit, a bécsi Kunsthistorisches Musemot, a berlini Gemäldegaleriet említi. „Ezekbe egy időben úgy jártam, mint egy munkahelyre; talán ha összeszámolnám, tízezerszer is voltam bennük.” Kedvenc múzeumépülete azonban a Daniel Libeskind tervezte Jüdisches Museum Berlinben. „Ez már nem is múzeum, hanem minden idők egyik legjobb emlékműve. Egy szobor. Olyan, mintha nem is kellenének bele kiállítási tárgyak, tökéletesen ábrázolja a holokausztot és a zsidóság szenvedéstörténetét”.