Szimbolikus tőkefelhalmozás
Miklós Zoltán igazgató a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum feladatairól
MúzeumCafé 26.
Még csak egy esztendeje, hogy Miklós Zoltán néprajzkutató vezeti a Haáz Rezső Múzeumot Székelyudvarhelyen, de ez az egyetlen év elegendő volt, hogy az alig néhány főt foglalkoztató, ám annál becsesebb gyűjteménnyel rendelkező intézmény szerepe gyökeresen megváltozzon a városban és vonzáskörzetében. Például múzeumpedagógiai programok indultak, amelyek során több száz gyermek és pedagógus kapott új képet a múzeumról. Szélesre szabott koncepciójuknak köszönhetően 2011-ben a Székely Nemzet Pecsétje és a trópusi lepkék egyaránt eljuthattak Udvarhelyre, ahol már az év első felében annyian voltak kíváncsiak a kiállításokra, mint korábban egy esztendő alatt. A szejkefürdői Borvízmúzeumot, az udvarhelyi Korunk képtárat, a farkaslakai Tamási Áron-emlékházat és a lengyelfalvai Orbán Balázs-emlékszobát is felölelő múzeum új útra lépett, amelynek egyik legújabb állomása az a bejelentés, miszerint lebontják A Székelyföld virágai című néprajzi kiállítást, és helyette Leonardo da Vinciről nyitnak tárlatot.
– Novemberben volt egy éve, hogy a városi tanács téged választott a múzeum igazgatójává, miután 2009-ben, 35 év után lemondott a korábbi vezető, Zepeczaner Jenő. Milyen elképzelései voltak az önkormányzatnak, amikor kineveztek az intézmény élére?
– A székelyudvarhelyi önkormányzat minőségi változást várt el; a múzeum szerepének kiteljesedését és reprezentatív kiállítások létrehozását.
– A múzeum a megválasztásodkor sem volt, de az eddig elért sikerek ellenére most sincs könnyű helyzetben. Milyen nehézségekkel álltok szemben?
– A Haáz Rezső Múzeum évek óta ingatlanproblémákkal küszködik. A múzeum egy államosított épületben működik, amelyet nemrég visszakapott az eredeti tulajdonos. Ezen túl az intézmény megfelelő szakmai háttérrel sem rendezett, hiszen nincs minden szakterületen alkalmazottunk. Régészünk van ugyan kettő, de a történészünk nemrég ment nyugdíjba, restaurátorunk van egy, a képzőművészeti részlegen két személy dolgozik. Én pedig a néprajzos státusomból félig-meddig kiléptem, hiszen ma már elsősorban az intézmény vezetésével foglalkozom. Míg az első, tehát az ingatlanprobléma orvoslása még csak most kezdődik el, addig az utóbbira a megoldást abban látom, hogy külső szakemberekkel, szakmai szervezetekkel, civilszervezetekkel vesszük fel a kapcsolatot, és velük közösen rendezünk kiállításokat, oldjuk meg a feladatokat. A 2010-es Mária-tisztelet Erdélyben című kiállításunk (lásd MúzeumCafé 18. – a szerk.) során kiderült, hogy ez a modell működik, hiszen a projekt során egymástól távol élő szakemberek fogtak össze Budapesttől kezdve Kolozsváron, Szovátán át Székelyudvarhelyig. Az ilyen együttműködés kitágítja a hozzánk hasonló kis múzeumok lehetőségeit.
– A külsős szakemberek munkáját azonban meg kell fizetni. Ki finanszírozza a múzeumot, hogyan, miből valósulnak meg a kutatásaitok, a kiállításaitok, a rendezvényeitek?
– Akárcsak más kisvárosi múzeum, az udvarhelyi is önkormányzati fenntartású, azaz város jóindulatától függ. Ebből kifolyólag meg kell teremtenie azt a szimbolikus tőkét, amit a helyi politikus elismer, és ennek megfelelően elegendő költségvetést biztosít a következő évre. Ez azért is fontos, hiszen működési költségünk kilencven százalékát a helyi önkormányzat és a polgármester biztosítja, ezen kívül csak pályázati forrásokra építhetünk.
– Milyen lehetőségekre építhettek ezen a téren?
– Legfontosabb az NKA és a Bethlen Gábor Alap. Persze Romániában is van állami pályázati lehetőség, amely azonban elég bennfentes. Uniós projektben még nem vettünk részt. Ennek egyszerű oka van: nincs olyan kiállítóhelyiségünk, ahol a Csíki Székely Múzeum kiállításaihoz hasonló nagy tárlatokat megvalósíthatnánk. Sőt nem is olyan régen még úgy nézett ki, hogy az épület visszaadása miatt mindent be kell dobozolnunk. Ezért az volt a legfontosabb, hogy jelenjünk meg a város életében, senki ne mondhassa, ez egy olyan intézmény, ami ha nincs, nem fog hiányozni. Egy nemrég leszedett kiállítás, a Trópusi lepkeház igazolta az elképzeléseinket. Egy udvarhelyi földrajzi társaságnak köszönhetően olyan élőlepke-kiállítást tudtunk megvalósítani, ami Romániában egyedülálló volt. A tárlatra hét hét alatt 8500 látogató volt kíváncsi – ennyi volt az udvarhelyi múzeum 2010-es éves összes látogatószáma! Az ugyancsak rendhagyó numizmatikai kiállításunknak köszönhetően novemberig 14 400 látogató járt nálunk – és a többségük nem turistaként érkezett.
– Korábban a Haáz Rezső Múzeumban a múzeumpedagógia is ismeretlen műfaj volt.
– Sikerült egy olyan múzeumpedagógust hazacsábítanunk, aki korábban a Ludwig Múzeumban dolgozott, és most diákok számára tart szakszerű foglalkozásokat. A számok magukért beszélnek: előfordult, hogy a kolléganőnkhöz egyetlen napra kilencven gyerek jelentkezett be. Korábban csak úgy tudtunk gyerekeket behozni egy-egy kiállításra, ha nagyon jóban voltunk a tanárukkal. Most meg olyan oktatói szerepet töltünk be, amelyen keresztül a fiatal generációnak újfajta rálátása nyílik a múzeumra. Emellett sokak számára értékelhető gesztusokat is teszünk; például elhoztuk Kolozsvárról a Székely Nemzet Pecsétjét (lásd MúzeumCafé 25. – a szerk.). De a tárgyak bemutatásán túl a közösségi életben is részt veszünk, ami ugyancsak nem volt jellemző a múzeum korábbi időszakában. Ennek köszönhetően az önkormányzat a jelen gazdasági körülmények ellenére is olyan hátteret biztosít, amellyel az intézmény működhet, azaz olyan alapköltségvetésre építhetünk, amelyet nem nyirbálnak meg.
– Hogyan finanszíroz a múzeum külsős kutatásokat, projekteket?
– Szerencsés esetben egy kiállítás múzeumi alapkutatásokra épül, amely később tárlat formájában tárgyiasul. Ehhez minimálisan két év szükséges. Arra törekszünk, hogy apró pályázati összegekből egy-egy projekt elindulhasson, ha pedig már vannak eredményeink, akkor tudunk célirányosan egy-egy kiállításra pályázni. Nemrég egy kis kőzetkiállítás valósult meg. Szakmai szempontból érdekeltté tettünk egy fiatal udvarhelyi geológust, akit megkértünk, dolgozza fel azt a komoly kőzetgyűjteményt – Bányai János hagyatékát –, amely korábban láthatatlan volt a közönség és a szakma számára. Régészeink pedig két éve folyamatosan ásnak, hogy két év múlva egy nagy régészeti kiállítást rendezhessünk.
– Hol valósulhat meg majd ez a kiállítás? Talán már az új múzeumépületben?
– Erről még nincsenek konkrétumok. Már korábban megfogalmazódott a társadalmi igény, hogy Udvarhelyen a Székelytámadt-várban, a most ott működő szakközépiskola helyén egy kulturális központ létesüljön, de még messze vagyunk a döntéstől. Egy biztos: ingatlanproblémákkal küszködik a múzeum és a könyvtár is, előbb-utóbb mindkét intézménynek költöznie kell. Úgy kell készülnünk, hogy ha a város vezetése új ingatlan biztosítását helyezi kilátásba, legyen nagy projektünk, látványos kiállítástervünk. Azon dolgozunk, hogy a lehetőségeket kiaknázzuk és széles érdeklődésre számot tartó kiállításokat tervezzünk. A nagy látogatószámot produkáló csíki példák nyomán mi is szívesen hozunk kiállításokat a határ másik oldaláról, bár amellett kitartok, hogy a saját szakembereinknek is lehetőséget kell adni, hogy ők is alkothassanak kiállításokat. Ezek a tárlatok nem lesznek akkorák, mint mondjuk a váci múmiákat bemutató kiállítás Csíkban, de megmutathatjuk a kutatási eredményeinket és a helyi értékeket.
– Hogyan kapcsolódik ehhez a koncepcióhoz a múzeum legutóbbi döntése, miszerint jövőre az állandó néprajzi kiállítás helyett Leonardo da Vinci találmányait mutatjátok be?
– Időnként szükség van „szenzációkra” is. Az utóbbi kiállítással azt szeretném nyomatékosítani, hogy a saját tárgyi hagyatékunk közszemlére bocsátása mellett – amit egyébként a múzeum hivatásának tekintek – sokkal tágabb horizontot is meg kell nyissunk a régió lakosai számára. Ez esetben Leonardót mint zsenit fogja megismerni az udvarhelyi közönség, és persze az sem mellékes, hogy a kiállításba bekerülő szerkezeteket egy partiumi ezermester készítette el. Az illetőnek már több olaszországi múzeumban tekinthetők meg a Leonardo-rekonstrukciói, éppen ideje, hogy a saját hazájában is megbecsülést nyerjen.
– A magyar pénzverés története című kiállításokon dizájner segítségét is igénybe vettétek.
– A numizmatikai kiállításunkon szakítottunk azzal a hagyománnyal, hogy lakattal lezárt tárlókban vízszintesen mutassuk be ezeket a műtárgyakat; különleges függőleges tárlókban mindkét oldalon láthatóvá tettük érméinket. A technológiát a modern fényreklámoktól kölcsönöztük, s mint kiderült – bár szokatlanul hat egy múzeumi kiállításon –, mégis fantasztikus hatást lehet a segítségével elérni. Mivel nagyon meg voltunk elégedve Baróti Hunor munkájával, őt kértük fel a 2012-es nagyszabású kiállításunk megkonstruálására is. Ezúttal sokkal nagyobb kihívás előtt áll, hiszen igyekszünk a projektet maximalista módon kivitelezni.
– Ez a kiállítás is a múzeum piacképességének megerősítésében játszik szerepet?
– Igen, mindenképpen szeretnénk piacosítani a múzeum működését, de nemcsak úgy, hogy kívülről hozunk nagy magyarországi kiállításokat, hanem erdélyi szakemberek bevonásával olyan projekteket szeretnénk megvalósítani, amelyeket saját termékeinknek tekinthetünk.
– Milyen helyi kutatásokra lenne ehhez mindenekelőtt szükség?
– A legnagyobb problémája Udvarhelynek, hogy azt a polgári lakáskultúrát, amely Marosvásárhely és Kézdivásárhely mellett itt is megvolt, nem gyűjtötte, dolgozta fel. Olykor hirdetünk gyűjtési akciókat, de a múzeumnak nincs forrása, hogy komolyabb bútorokat vásároljon.
– Hagyatékként nem érkeznek ilyen darabok?
– Ez is cél, amikor a múzeum szimbolikus tőkefelhalmozásáról beszélünk. Talán a jövőben a sikereinknek köszönhetően egyre több ilyen felajánlásra számíthatunk. Ha viszont így lenne, egyből felmerül egy újabb probléma: telítettek a raktáraink.
– És milyen állapotban vannak a tárgyak ezekben?
– A régészeti raktárak a két régészünknek köszönhetően rendszerezettek, jó állapotban vannak. Mivel nincs történészünk, és ezt a gyűjteményt a már említett tulajdonosváltás miatt már át is kellett telepítenünk, itt eléggé háborús állapotok uralkodnak. Egy restaurátorunk van, akinek elég feladat, hogy a kiállítási tárgyakat rendbe hozza.
– Ezen a problémán nem segít az a tény, hogy évről évre Udvarhelyen rendezik meg az Erdélyi Magyar Restaurátorok Továbbképző Konferenciáját?
– Ennek a szakmai rendezvények tizenegy éves múltja van, a szakma valóságos továbbképző tanfolyamként tartja számon. Örvendünk annak, hogy a fiatal erdélyi restaurátorok, gyakornok és gyűjteménykezelők számára ez a szakmai fórum információforrásként szolgál, csak sajnos ez még nem jelenti azt, hogy ettől mi itt helyben gyarapíthatnánk a restaurátoraink számát. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy az Isis című periodikában minden évben megjelennek a konferencián elhangzott előadások. Három éve a folyóirat kétnyelvű, és a román muzeológiában is hiánypótló folyóiratnak számít.
– Van-e lehetősége a múzeum munkatársainak konferenciákra járni, távolabbi kutatásokban részt venni?
– Ez számunkra elsődleges. Ha egy munkatársunk konferencián akar előadni, akkor a múzeum feladata, hogy előteremtse ennek a költségeit, hiszen szakmai szempontból ebből profitál a múzeum is. Muzeológusaink közül mindenki arra törekszik, hogy publikálja kutatási eredményeit. Maga a múzeum is igyekszik gyarapítani kiadványai sorát; a jövőre nézve elengedhetetlen az évkönyvünk megjelentetése is.
– A Leonardo-kiállításon kívül milyen újdonságokra számíthatunk a következő évben?
– 2012-ben az a cél, hogy a nagy projektünket nívósan valósítsuk meg, és közben ne aprózzuk fel túlságosan az anyagi és a humán erőforrásainkat. Ennek ellenére gazdag képzőművészeti kínálata is lesz a múzeumnak, továbbá két történelmi tematikájú időszakos tárlattal is jelentkezni fogunk. Személy szerint nagy potenciált látok a régészetben, hiszen az ásatások fantasztikus eredményekkel kecsegtetnek. Tehát nemcsak a majdani régészeti kiállításra készülünk, hanem a novemberi Posta Béla régészeti konferencia megszervezését is célunkul tűztük ki.
Miklós Zoltán 1980-ban született Dicsőszentmártonban. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem néprajz-magyar szakán szerzett diplomát 2004-ben, majd ugyanitt néprajz szakon vett részt magiszteri és doktori képzésen. Korábbi tanulmányait 2010-ben az Edutech Consulting projekt menedzsment képzésével egészítette ki. 2004 óta
a Haáz Rezső múzeum munkatársa, előbb néprajzos muzeológusként, majd 2010 novemberétől az intézmény vezetőjeként. Múzeumi pályafutása során számos kiállítás rendezője. Néprajzosként egyetemi tanulmányai kezdete óta vesz részt tudományos projektekben, kutatásokban. Témái között megtalálhatjuk a moldvai csángók öröklési szokásait és a vállalkozói kultúra jelenségeit éppúgy, mint a tárgyi néprajz hagyományos kérdéseit.