Urbs Paludarum – Mosapurc
MúzeumCafé 3.
A Zala folyónak az évezredek folyamán több méter vastag tőzeggel feltöltődött, lápos völgyéből szigetként emelkedik ki az egyik legnagyobb jégkor végi futóhomokdomb, Zalavár-Vársziget. A biztonsággal csak dorongutakon át megközelíthető szigeten a 9. század második felében történelemformáló események zajlottak le. Történt ugyanis, hogy a 830-as évek elején „egy bizonyos Priwina, akit a morvák fejedelme, Moimar elűzött, a Dunán át” a térség új nagyhatalmának, a Karoling-birodalomnak az oltalmába menekült. A keleti frank uralkodó, Német Lajos 838–840 táján Priwinának előbb hűbérbe, majd 847-ben teljes tulajdonába adta Alsó-Pannonia egy részét a Zala folyónál. Ennek lett központja a források által urbs paludarumnak, Mosapurcnak, azaz Mocsárvárnak nevezett Zalavár-Vársziget.
Az 1940-es évek végétől rendszeresen vezet itt ásatásokat a Magyar Nemzeti Múzeum. Az utóbbi másfél évtizedben az MTA Régészeti Intézetével közösen végzett – a nagy, összefüggő felületek feltárására törekvő – kutatásoknak köszönhetően tisztázódni látszik a Vársziget településszerkezete. Az L-alakú sziget déli harmadában a 840-es évek elején építtette meg Priwina erődített udvarházát (munimen, castrum), amit északról egy nyugat-kelet irányú, széles és mély erődítési árok és földsánc védett. A 850-es években ettől északra egy kocsánytalan tölgyfákból bárdolt, észak-déli futású, gyilokjárós palánkfalat emeltek, ami a szigetet két további részre osztotta. A sáncárok és a palánkfal által körülhatárolt nyugati harmadban rendezkedett be a salzburgi érsek, míg mindkettőtől keletre terült el az egyelőre teljesen ismeretlen elővár. Az 1950-es, 60-as években még Priwina és Kocel pannon-szláv fejedelemsége székhelyének, a hazai és nemzetközi szláv kutatás egyik kulcs-lelőhelyének tartott szigetről kiderült, hogy a Karoling birodalom ugyanolyan, városias attribútumokkal rendelkező központja volt, mint a birodalom belsejében lévő adminisztratív székhelyek. Priwina hű vazallus és jó keresztény volt, aki székhelyén, és a Dráva, a Duna és a Balaton határolta Alsó-Pannóniában is sorra építtette a templomokat. Haláláig (861) 16 templom épült, fia, Kocel alatt (870-ig) további 12. A 31, birtokossal, helynévvel és/vagy patrociniummal megjelölt templomból három Priwina városában (civitas Priwinae), Zalavár-Várszigeten állt.
Az első templomot feltehetően már 840 táján felépítették, hogy a volt avar kaganátus pogány népességét megkeresztelhessék.
Ez az a Keresztelő Szt. János templom, amelyről a 870-ben Adalwin salzburgi érsek által összeállított Conversio Bagoariorum et Carantanorum (A bajorok és karantánok megtéréséről) csak annyit tudott, hogy Priwina városában állt.
A második templomot 850. január 24-én Liupram salzburgi érsek szentelte fel Priwina udvarházában, Szűz Mária tiszteletére. A templomot a kora újkorban olyan alaposan elpusztították, hogy erről a középkor folyamán ismeretlen mértékben átalakított épületről ma már csak Giulio Turco hadmérnök 1569. évi felmérési rajzából tájékozódhatunk.
A harmadik templomot két-három évvel később, 852–853 táján kezdték építeni Priwina „kérésére”. Ehhez Liupram érsek Salzburgból „kőműveseket meg festőket, kovácsokat és ácsokat” küldött, hogy Priwina városában egy „tiszteletre méltó” templomot építsenek, amiben majd „Adrianus mártír pihent eltemetve”. A templomra az 1980-as évek elején bukkant Cs. Sós Ágnes (Magyar Nemzeti Múzeum), amikor a Vársziget középső részén nyitott kutatóárkokat. A félköríves szentélyzáródású, folyosókriptás zarándoktemplom mártírtiszteletre épülő programja a Karoling birodalom egész keleti peremterületén egyedülálló; legközelebbi analógiái az akkoriban ugyancsak frissen megtért szászok templomaiban (Corvey, Halberstadt, Hildesheim, Vreden) fedezhetők fel. A hatalmas méretű (29,3 × 16,7-16,0 m), művészi kivitelű templom több szintre osztott belső terével, szentélyrekesztő márványfaragványaival, kék, zöld, piros, részben pedig figurálisan díszített, úgynevezett schwarzlot-festésű, monochrom ablakaival, továbbá a korabeli Európa eddig ismert legnagyobb harangjaival Pannonia frissen megkeresztelt lakosságát minden bizonnyal lenyűgözte, és mélyen megérintette. A mártírsír megközelítését lehetővé tevő folyosókripta, s a belőle nyíló három kápolna (2,6-2,5 × 2,5 m) a benne felállított oltárokkal a templomon belül egy több szintre széthúzott, látványos vándormisét tett lehetővé, ahol a drága miseruhákban vonuló papok énekét messze hangzó harangzúgás kísérte, miközben a templomhoz nyugatról csatlakozó kolostorban élő szerzetesek biztosították a hitben elmélyülést, az officium ecclesiasticumot.
Bizonyosnak látszik, hogy amikor Liupramm érsek a Hadrianus zarándoktemplomot Priwina városában felépíttette, nemcsak egy honorabile ecclesiat létesített, hanem azt a két másik (magánkegyúri és keresztelő) templomban rejlő lehetőségeket kihasználva széles építészeti és liturgikus keretbe, úgynevezett templomcsaládba kívánta foglalni, amelyen belül a Hadrianus templom alkalmanként a püspök tróntemplomaként is működhetett.
Ezért joggal tételezzük fel, hogy az impozáns méretű, összetett szellemi tartalmat hordozó zarándoktemplomnak és kolostornak, továbbá a templom déli oldalán emelt érseki pfalz (udvarház) két, reprezentációs célokat szolgáló, hatalmas méretű (112, illetve 72 négyzetméteres), emeletes fa palotájának a megépítésével egy közvetlenül Salzburg alá tartozó pannon püspökség szellemi és anyagi alapjait kezdték el lerakni. Nem véletlen, hogy Adalwin érsek a Hadrianus templom felépültével az addig esperesi rangban tevékenykedő Altfridot Mosapurc főesperesévé (archipresbyter) emelte, utódja, Rihpaldus pedig már eleve ebben a tisztségben kezdte működését. Az egyre inkább megszilárduló és önállóvá váló archipresbyteratus – ahogy erre Váczy Péter már 1938-ban felhívta a figyelmet – „mindennél jobban mutatja, hogy Pannónia megszűnt barbár föld lenni, és épp olyan része a birodalmi egyháznak, mint a birodalom többi területe. A pannóniaiak joggal remélhették a jövőtől, hogy archipresbyteratusukat püspökséggel fogják felcserélni.” A terv megvalósulása azonban váratlan akadályba ütközött: Mosapurcba érkezett ugyanis „egy bizonyos görög, név szerint Methodius”, aki „újonnan kitalált szláv betűkkel a latin nyelvet, a római tanítást és a régóta tisztelt latin betűket filozófus módra kiszorította és elérte, hogy az egész népnek részben a misék és az evangélium hirdetése, főként azonban az istentisztelet azoknak, akik ezt latinul végezték, kevesebbet érjen”. Ezt Rihpaldus már „nem tudta elviselni, és visszatért a salzburgi székhez”.
A történet folytatása: Kocel hamarosan eléri, hogy II. Hadrianus pápa Methódot Sirmium újraélesztett püspöksége élén Pannonia Salzburgtól független, közvetlenül a pápának alárendelt érsekévé tegye, aki ténylegesen Mosapurcban tevékenykedik. Erre fel azonban a bajor papok Methódot elfogják, két és fél évig fogva tartják, majd VIII. János pápa közbenjárására szabadon engedik, de már csak Morávia püspökeként. Mosapurc „büntetése”, hogy felszámolják az archipresbyteratust, elbontatják a Hadrianus zarándoktemplom reprezentatív részeit és az érseki pfalz fa palotáit. A Karoling Mosapurc rövid, de mozgalmas életének az I. Berengár királlyal a Pó völgyében sikeresen megvívott harcokból 900-ban visszatérő honfoglaló magyarok vetnek véget.
A MúzeumCafé egyik következő számában Ritoók Ágnes számol majd be Zalavár-Vársziget Árpád-kori és középkori kutatási eredményeiről.