Szubjektív szemle Szentesről
A Koszta József Múzeum
MúzeumCafé 31.
2007 nyarán határozott elképzeléssel és részletes vezetői programmal érkeztem a Koszta József Múzeumba, amely akkor átalakulási szakasza elején tartott. A területi múzeum életében óriási előrelépést jelentett, hogy a Széchenyi-ligeti omladozó épületből 2006-ban a főtér legszebb házába, a Makay Endre tervei alapján, 1883-ban épült egyemeletes, állami támogatásból felújított neoreneszánsz műemlék épületbe költözhetett be. Az ingatlanon a 2011 végéig megyei, majd 2012-től a Csongrád Megyei Intézményfenntartó Központ révén állami fenntartásba vont megyei múzeumi hálózatba tartozó szentesi területi múzeum a megyei levéltár városi fióklevéltárával és a közgyűléssel, valamint a két kisebb dísztermet hasznosító városi fenntartású konferencia-központtal osztozik..
Az egykori megyeháza épületében az ALFA-pályázat segítségével megvalósult ezer négyzetméternyi új állandó – történeti, néprajzi és képzőművészeti – kiállítás, továbbá az időszaki tárlatok és a jó technikai felszereltségű előadóterem található. A földszinti munkaszobák mellett egy 2009-ben létrehozott állandó múzeumpedagógiai foglalkoztató is várja az érdeklődőket. Problémát a raktárnak szánt pince jelentett, mert egyrészt a felújítás során nem sikerült kifogástalanul az utólagos szigetelése, másrészt a szükségesnél jóval kisebb méretű volt. Végül féléves munkával, 2007 második felében alapos tisztítás után, gyűjteményenként szétválasztva, a műtárgyvédelmi előírásokat figyelembe véve beköltöztettük a teljes külső raktári tárgyi anyagot a pincébe és a korábban kiürített ligeti épületbe, ugyanis fel kellett adnunk a megüresedett lapistói és szentlászlói iskolákban, illetve a Koszta utca egyik házában elhelyezett ideiglenes raktárakat.
A szentesi múzeum, amely 1950-ben vette fel Koszta József festő nevét, az azt követő hat évtizedben három kiállítóhellyel bővült. Fridrich János 1905-ben építette fel Napfény-fotográfiai műtermét, amelynek vendégei közt Koszta Józsefet, Lakos János Pált, Rudnay Gyulát, a vásárhelyi festők közül Tornyai Jánost és Endre Bélát, a szobrászok közül Koncz Antalt és Örkényi Strasszer Istvánt említhetjük. Szentesen ő foglalkozott műtárgyforgalmú művészmenedzseléssel. Fridrich kiváló minőségű műtermi és szabadtéri képekkel dokumentálta korát. Ma is működő alapgépe egy 90 centiméter képátmérőjű, egyedi készítésű, álló fakamera és egy fa fali projektor volt, amelyeket a kor legjobb francia és német lencséivel látott el. A napfényaknás műteremben nyitott kiállítás mintaként szolgált a kézdivásárhelyi és a székelyudvarhelyi hasonló bemutatóhelyek létrehozásához. Az Úri utca rangos polgárházainak legszebbike a földszintes, klasszicizáló, 1830 körül a Károlyi-uradalom gazdatisztjének épült lakhely, amelyben Szendrei Ignác is élt, majd a helyi borkereskedő Czukermann, valamint a Szepességből idenősülő cipszer Pollácsek (1904-től Péter) családokból való ifjú párnak lett az otthona. A jelenlegi berendezés 1920 körül alakult ki. A házban a Péter Albert által működtetett ügyvédi iroda helyén ma a Péter Pál Ottokár-féle orvosi rendelő látható. 2009-ben az egykori ligeti múzeumépület Csallány Gábor Időszaki Kiállítóhely néven kapott működési engedélyt, és ezzel lezárult a szentesi múzeum átalakulásának első fele – megkezdhettük a hosszú és középtávú stratégia kidolgozását.
Csongrád vármegye (Szentes, Csongrád és Mindszent járás területe) székhelye 1883 és 1950 között Szentes volt, amely ennek megfelelően a „felemelő század” városa lett. A trianoni eseményeket követő végleges közigazgatási átszervezés következtében Csongrád megye mai területe az 1950-es megyerendezéskor alakult ki, amikor hozzácsatolták a megszűnő Csanád megye Torontáli és Makói járását. A megye székhelyét ekkor helyezték Szentesről Hódmezővásárhelyre, majd onnan 1962-ben Szegedre. Az új megye nevében – ellentétben az ország többi részében folytatott gyakorlattal – nem szerepelt sem Csanád, sem Torontál.
Az 1897-ben alapított Csongrádvármegyei Történelmi és Régészeti Társulat gyűjteményei 1906-ban megyei tulajdonba kerültek, megyei alapítású intézményként, Csongrádvármegyei Múzeum néven, amelynek működési engedélyét a belügyminiszter 2071/1913. január 13-i jegyzéssel hagyta jóvá. A következő gyűjteményi osztályokat hozták létre: könyvtár és oklevéltár, szép- és iparművészet, érem- és régiségtár, néprajz, természetrajz. Ekkor a mainál nagyobb, szakmai összetételében kiegyensúlyozott személyzetet rendeltek a ligeti épületben és a volt Untermüller-ház összesen 24 termében elhelyezett raktárkiállításokhoz: az alapító-igazgató, Csallány Gábor régész mellett négy szakmuzeológus és a szükséges számú teremőr és technikai munkatárs végezte a mindennapi munkát. A társulat hosszú ideig megőrizte befolyását a múzeum működésében, így annak tiszteletbeli tagjai – Zsilinszky Mihály történész-államtitkár, Fraknói Vilmos országos múzeumi főfelügyelő, Szalay Imre, a Nemzetei Múzeum főigazgatója és dr. Hampel József, a Nemzeti Múzeum osztályigazgatója – döntő hatást gyakoroltak az intézmény fejlődésére. A vármegyei gyűjtemény minden osztálya egyenletesen nőtt, a régészeti azonban nagyon hamar országos, illetve nemzetközi ismertségre tett szert. A második világháborúban az akkor 125 ezer darabra becsült teljes múzeumi műtárgyegyüttesnek több mint a fele elveszett. 1945 után a régészeti tár továbbra is dinamikusan fejlődött, máig megtartotta jelentőségét, hiszen több mint 350 ezer darabos mostani gyűjteménye tárgyaival és Magyarország egyetlen az egész világon ismert leletével, a Szegvár-Tűzkövesen előkerült Sarlós istenszoborral megbecsült helyet foglal el az ország gyűjteményei között.
A második világháborút követően a képzőművészeti tárat Koszta József hagyatéka és Drahos István ex libris-kollekciója emelte nemzetközi rangra. A néprajzi és a történeti gyűjtemény – jellegéből adódóan – helyi értékekkel, különféle mesterségek teljes műhelyanyagával, hagyatéki dokumentumegyüttesek és egyéb ingóságok felhalmozásával terebélyesedett. Jelenleg a tárakban és a segédgyűjteményekben őrzött anyag együttes száma mintegy 650 ezer darab.
Gyűjteményeink – reményeink szerint átmenetileg – szűkültek is: 1962-ben a könyvtár 16–19. századi legjobb anyaga Hódmezővásárhelyre, a szakkönyvek egy része a megyei múzeumi könyvtárba került, majd ezt követően a szentesi természetrajzi anyagot „tagosította be” a megyeszékhelyi múzeum. 1982-ben átmenetileg a numizmatikai gyűjteményt szállították Szegedre, rendszerezés céljából, majd 1986-ban a vésztői Mágori-halmon 1972 és 1976 között feltárt tell (települési domb) őskori anyaga indult kalandos vándorútra.
A szentesi múzeum – miként valamennyi társa akkor is, most is – értékőrző és értékteremtő jelleggel jött létre. Feladata komplex volt, működési modellje ma is aktuális: a vármegye területén (ma Észak-Csongrád megye) egykor és a jelenkorban lakók hagyatékának összegyűjtése, megőrzése, tudományos feldolgozása, bemutatása. Aktív múzeumi élménnyel a közoktatás segítése, rangos vándorkiállítások és helyi tárlatok révén a művészeti közízlés fejlesztése, a vidék kulturális felzárkóztatása. Mindezt színvonalasan megoldani, ezt akkor pontosan tudták, kizárólag olyan intézményi struktúra képes, amely tudományos alapkutatások eredményeire alapozottan, a legkorszerűbb módszerekkel közvetíti a legújabb ismereteket. Ennek érdekében Dobovszky József István elkészítette egy a múzeum gyűjteményeinek szakszerű gondozását, tudományos feldolgozását és bemutatását, az oktatást és a közművelődést segítő reprezentatív épület, a szentesi kultúrpalota tervét, amely magyaros szecessziós térformálásával, megjelenésével is nemesíteni volt hivatott a látogató esztétikai érzékét. A megépítésre szánt pénzt az első világháború vitte el.
A két világháború között sokáig élt a Szentesen felépítendő Országos Népvándorlás Kori Múzeum ideája, amely nemcsak bemutatóhelyként, hanem – német mintára – főként tudományos kutatóintézetként működött volna. Megvalósulását a második világháború előkészülete sodorta el.
Intézményünk közép- és hosszú távú stratégiájának elkészítése megelőzte a megyei múzeumi szervezet jövőképének felülvizsgálatát. A mi megyei intézményhálózatunk cifra nyomorúságba került. A korábbi, fenntartói nyomásra, a kormányzati szándék szerint megvalósított drasztikus leépítések, költségvetési megszorítások leginkább a megyeszékhelytől távolabb eső múzeumok működését lehetetlenítették el, hiszen a terhekből a végeken ugyanolyan arányban vettük ki a részünket, mint a jobb adottságokkal rendelkező megyeszékhelyi múzeum. Másrészről a célfeladatokra átvett pénzeszközöknek az intézményi költségvetésben való megjelenése azt a hamis képzetet keltette, mintha gazdaságilag a megyei intézményhálózat nagyon sikeresen működne.
Mielőtt a szentesi múzeum új szakmai és társadalmi pozicionálásának útját kijelöltük, figyelembe vettük a helyi társadalom helyzetére vonatkozó legfontosabb statisztikai adatokat és azok értelmezését. Magunk is kérdeztünk látogatóinktól, és átvilágítottuk a múzeumunkhoz kapcsolódó igénybevételi szokásokat. Saját felméréseinkből azt mindenképpen láttuk, hogy a kilencvenes évek közepétől folyamatosan csökkent a múzeum iránti érdeklődés, hogy a 21. század mégoly szép és új állandó kiállításai helyben hamar elvesztik vonzerejüket. Kiderült, hogy nagy, főként képzőművészeti vándorkiállításokra van igény.
Észak-Csongrád megyében nincs felsőfokú tanintézet, a mezőgazdaság és néhány könnyűipari vagy élelmiszer-feldolgozó, illetve építőipari üzem, a szolgáltatási szféra nyújt megélhetést; növekszik a munkanélküliség, felerősödött az elvándorlás, egyre élesebben jelentkezik a gazdasági, morális válság, az alap- és középfokú oktatás problémái, a tolerancia hiánya, a tradicionális helyi közösségek felbomlása. A kulturális igények rendkívül változékonyak. Láttuk, hogy a helyi társadalom sokkal inkább médiafüggő, mint a hasonló méretű és közegű nyugati kisvárosok lakói.
A munka szempontjából aktív korú lakosság körében csak lassú és szívós munkával változtatható a múzeumba járás, a múzeumi programokon való részvétel szokása, annak ellenére, hogy a város lakosságának nagyságához képest az átlagosnál magasabb az értelmiségiek aránya. A helyi felnőtt lakosság múzeumhoz való viszonya ingadozó.
Tudomásul vettük, hogy Szentes nem idegenforgalmi központ, ennek megfelelően a turizmus nem generál jelentős forgalmat. A nemzeti sport városába érkezők (ezt a rangot vízisport-lehetőségei miatt kapta Szentes) elsődleges preferenciája sem a múzeumra irányul. Tehát intézményünk az állami feladatok ellátásában közreműködve, hangsúlyozottan a városi és a térségi társadalom javára kamatoztathatja erőforrásait.
Az utóbbi egy-két évben az is kiderült, hogy az öt–tizennégy éves korosztály tekintetében a magányos szabadidő-eltöltési tevékenységek, mint az internetezés vagy a televíziózás nemcsak a családi kapcsolatokra vannak negatív hatással, hanem a gyerekeknél a koncentrálási idő lerövidülésével, a manuális képességek csökkenésével, okozatként a gondolkodásban és a tanulásban bekövetkező hátránnyal is járnak. Tapasztaltuk, hogy az óvodás és kisiskolás korosztály többször látogat el a múzeumba, mint a felsőfokú tanintézetek hallgatói. A tizennégy–tizennyolc éveseket – talán éppen személyiségfejlődésük sajátosságai miatt – alig-alig sikerül behozni az intézménybe.
A kitörési pontok keresése során saját tapasztalatainkon kívül figyelembe vettük az Európa különféle típusú múzeumaival szemben támasztott ottani állami, társadalmi követelményeket és a múzeumok reagálását az új kihívásokra. Igyekeztünk fellelni a nyugati és a mi hazai környezetünk eltérő vonásait (például az önkéntes munkában, az adakozásban, a társadalmi nyitottságban, a civil aktivitásban, a múzeum iránti érdeklődésben, a múzeummal szembeni elvárásokban, a múzeumi nyelvezet értésében stb.). Megismertük az Európai Uniónak a támogatásaival szembeni elvárásait, az uniós projektek múzeumi téren megvalósuló nyugati sikereit, ellentmondásait vagy éppen kudarcát, a jelenlegi trendeket. Ugyanezeket a szempontokat megnéztük szűkebb és tágabb hazai környezetünkben, az országos és a megyei múzeumok vonatkozásában.
A gyűjteményfejlesztés terén – a műtárgyvásárlási büdzsé immár egy évtizedes kiürülése miatt – elsősorban a pályázatok révén szponzorált tervszerű gyűjtést, illetve az ajándékozási lehetőségek felkutatását helyeztük előtérbe. A régészetben az állami örökségvédelmi feladatok, főként a feltárások ellátása mellett a pályázatok által lehetővé tett speciális anyaggyűjtésre gondoltunk.
A néprajzban a MADOK programhoz való kapcsolódás és a szellemi örökségvédelemben való részvétel a kijelölt út. A képzőművészetben a művészi aktivitásra és az ajándékozási kedv növelésére helyeztük a hangsúlyt, amikor a kortárs művészet felé fordultunk. A helytörténeti gyűjtemény fejlesztése számos ponton kapcsolódik a néprajzhoz, és a helyi, térségi aktivitás, ajándékozási szándék felerősítésével történik.
Célként tűztük ki a nyilvántartási lemaradások fokozatos felszámolását, a gyűjtemények digitalizálását és elektronikus közzétételének növelését – ez több tízezres tételt kitevő leltározást jelentett. A muzeológiai követelményeknek megfelelően gondoztuk a csongrádi Tari László Múzeum régészeti gyűjteményét, ellátva nemcsak a szentesi múzeum gyűjtőterületén, hanem Csongrád város közigazgatási területén is a régészeti örökségvédelmi feladatok teljes vertikumát. Szorosan együttműködtünk (pályázatírás, kiállítás, gyűjteménygondozás) a szegvári Falumúzeummal.
A tudományos tevékenység erősítése mind az alapkutatásokban, mind a tanulmányok elkészítésében meghatározó. Évente kettő-öt magyar és/vagy idegen nyelvű tanulmány jelenik meg muzeológusainktól. A felsőfokú tanintézetekkel, az MTA vidéki és központi szervezeteivel, az országos és a megyei múzeumi központokkal való együttműködésünket változatos formákban erősítjük. Példaként említhetjük múzeumi szakembereink részvételét a felsőoktatásban, a Szegedi Tudományegyetem néprajz vagy régészet szakos hallgatói számára a képzésbe épített kiállításrendezési vagy terepgyakorlatot. A felsőoktatással együtt a közös kutatási programokban vagy a múzeumi anyag feldolgozásában való részvételt, múzeumi anyagokból BA, MA, PhD hallgatói dolgozatok készítését, részben múzeumi szakvezetését. Pályázatok révén bekapcsolódtunk nemzetközi, illetve az Európai Unió által is támogatott kutatási programokba; intézményünkben évente 15-30 kutató fordul meg hosszabb-rövidebb időre. Az elmúlt hat évben minden nagy európai kiállításon szerepelt régészeti gyűjteményünk – mindezeket nem valósíthattuk volna meg, ha a megyeszékhely múzeuma nem nyújt hozzá szakmai hátteret.
A látogatóbarát múzeum szemléletének és gyakorlatának kialakítása, a múzeumpedagógia és a közművelődés szerepének erősítése lett stratégiánk legfontosabb eleme, hangsúlyozva, hogy ezek megvalósításához nem nélkülözhető a tudományos alapokon nyugvó gyűjteményi gyarapítás és feldolgozás. A múzeumnak az élethosszig tartó tanulási folyamatba való bekapcsolását a múzeumot szerető, a tudást ott megszerezni képes új nemzedék kinevelésére létrehozott TIOP- és TÁMOP-projektekkel kezdtük. A Csallány Gábor Kiállítóhelyen környezetvédelmi vizsgálatok céljaira felszerelt tantermet, régészeti és képzőművészeti látványraktárt és hallgatói gyakorló kiállítóteret létesítettünk. A TÁMOP-projektek keretében évente 10-12 ezer diáknak, köztük idegen nyelven a testvértelepülések iskoláiból idelátogatóknak nyújtunk évi 400-450 múzeumpedagógiai foglalkozást. A hátránnyal élők fogadásához jelnyelvi kommunikációt sajátítottunk el, Braille-feliratokat, füzeteket és tapogató tárlókat készítettünk. Fogyatékos, illetve tanulási hátránnyal élő gyerekek számára komplex múzeumi oktatási programokat, órasorozatokat dolgoztunk ki, amelyek hatékonysága a mérések szerint kiváló. Kísérletet tettünk a múzeum körébe vonni civilszervezeteket, megnyerni önkéntes támogatókat, a tanárok, tanítók tanácsait megszerezni, őket bevonni a múzeumi élménypedagógia kialakításába. Ezen a területen azonban csak elindultunk, az eredmények hosszabb távon mutatkozhatnának meg.
Hat év alatt több mint harminc időszaki kiállítás megrendezése, az országos vándorkiállítások mellett a megyei vagy szegedi készítésű tárlatok területi múzeumok közötti vándoroltatását az elmúlt években nagyon sikeresen végezte a megyeszékhelyi múzeum, különösen szerencsés volt a szegedi és szentesi helyszíneken párhuzamosan megrendezett Csontváry-tárlat.
Az internetes kommunikáció terén új elemként honlapot készítettünk (www.muzeum.gportal.hu), és látogatóinkkal a Facebookon keresztül is kommunikálunk. Újabban a direkt marketing módszerével élve személyre szabottan megküldött hírlevelekkel, képes-hangos mozgófilmes ajánlókkal csábítjuk potenciális látogatóinkat és partnereinket intézményünkbe. Havi matinékkal a szülő és gyermek által közösen átélhető múzeumi élmények segítségével lehetőséget biztosítunk a családi kapcsolatok javítására. Pályázati pénzekből megvalósított, élményszerű szellemi gyarapodást nyújtó tehetséggondozó és felzárkóztató gyermektáborunk a térségben jelentkező oktatási és szociális gondok enyhítéséhez járul hozzá.
Valamennyi uniós, NKA- és egyéb pályázatunkat eddig magunk írtuk és valósítottuk meg, az első időszakban a megyei múzeumi szervezet bázisán, tőlük átvéve a tapasztalatokat. A munkaszervezés során alkalmazottaink munkaidejét és képességeit igyekszünk maximálisan a múzeum ügye szolgálatába állítani. Mindeközben a szakalkalmazotti létszámunk (szakmuzeológusok) 4,25 státusra apadt, 1,5 státusra pedig a szakmai dolgozóké (teremőrök). Ugyanakkor az elmúlt években intézményünk látogatóinak száma négy-hatszorosára emelkedett, azaz évi 14-18 ezer fő egy alig harmincezres városban és vonzásterületén (további növekedés egyelőre nem is képzelhető el). Képesek lettünk a jegybevétel és az egyéb bevételek (pályázati pénzek, szponzoráció, külső források működési keretének felhasználása stb.) segítségével a működési költségek legalább tíz százalékát elérni, ami megfelel a nyugat-európai múzeumok hasonló eredményeinek.
A megkezdett modernizálás útján azonban nem tudunk végigmenni a fenntartást garantáló állami támogatás nélkül. A múzeum részéről megszerzett új tapasztalatok, a tudás, a létrejött anyagi és szellemi erőforrások, összességében a megszerzett kompetenciák, a vidéki muzeológia küszöbön álló átszervezésével veszélybe kerülhetnek, tartós hasznosulás nélkül válhatnak semmivé. Pedig a területi múzeumok, így a szentesi is, közvetlenül abban a helyi közösségben működnek, amelyben a gazdasági-pénzügyi válság és annak a társadalomra gyakorolt brutális hatása következtében megzavarodott emberek számára a múzeumban őrzött és általa közvetített értékek a megmaradás, a felemelkedés zálogai.
Lapzártánkkor kaptuk a hírt, hogy Béres Mária vezetői megbízását a megyei múzeumigazgató – aki egyébként korábban Béres tanítványa volt – 2012. szeptember 11-ével visszavonta. A több mint öt éven át volt igazgatónő közalkalmazottként a múzeum munkatársa maradhat. – A szerk.