Született ismeretterjesztő
Bajzáth Judit, a Természettudományi Múzeum főosztályvezetője
MúzeumCafé 11.
Amikor Bajzáth Juditot, a Természettudományi Múzeum főosztályvezetőjét felkértem az interjúra, megpróbált lebeszélni. Váltig állította, az ő élete nincs olyan izgalmas, hogy érdemes legyen belőle portrét írni. Aztán kiderült, csupán nem szeret a figyelem középpontjában állni. Beszélgetés közben megnyílt, és kiderült, hogy bár munkáját Köztársasági Lovagkereszttel is jutalmazták, neki egy, a kiállításba feledkező gyermek minden érdemrendnél nagyobb elismerést jelent.
Bajzáth Juditot szinte teljes eddigi karrierje a Magyar Természettudományi Múzeumhoz köti. Pár év tanszéki asszisztenskedés, segédmunkatársi feladat után 1993-ban került ide, ahol a máig eltöltött tizenhat év alatt csupán pozíciót váltott. A tudományos érdeklődési körébe vágó Növénytártól két év után a Közművelődési és Kiállításrendezési Osztályhoz került, ahol előbb közművelő, majd osztályvezető, végül főosztályvezető lett. Az ELTE-n tanult, magyar és biológia tanári, valamint közművelői diplomája van, a Földtudományok doktora. Szakterülete a negyedidőszaki paleobotanika, amelynek növénytani részére már gyermekkorától készült. Ehhez képest ma már csak „hobbitudós”, hiszen ritkábban kutat és publikál, de a lényeg inkább az, hogy egy ideje nem csak tudós már. Tudományos és közművelő pályájának egyesülése öntötte formába azt a foglalkozást, amelyre Bajzáth Judit valójában hivatott. Ő az ismeretterjesztő. Minden asszociációjából, anekdotájából süt, hogy otthonát a természettudományos múzeumi tanításban találta meg.
„A természettudományok percről percre változnak, a természettudományi múzeumoknak lépést kell tartaniuk az eredményekkel, ezért óriási a felelősségük” – magyarázza a gépezetet, amely egyben a folyamatos szakmai kihívás záloga. Ezen kívül az élettudományok iránti érdeklődésnek megvan a maga trendje is. A 2008-as évet például a klímaváltozás problémája határozta meg, amelyre a Magyar Természettudományi Múzeum a Jégkorszak kiállítással reagált. Az MTM, amellett, hogy nemzeti és budapesti viszonylatban is a leglátogatottabbak között van, példásan tartja a lépést nemzetközi társaival, mind tematikában, mind korszerűségben, de még népszerűségben is. Európai szinten ötödik helyen tartják számon. „A szokásos magyar lemaradáshoz képest mi nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, olyan szakemberi, gyűjteményi, és technikai háttérrel rendelkezünk, amivel nemzetközi viszonylatban is naprakészek lehetünk.” Megállapítjuk, hogy azért is szerencséjük van, mert ebben a területben eleve benne rejlik az élmény lehetősége, az újdonság varázsa. Csakhogy ezt érthetően kell átadni, egy háromtól hetvenhárom évig terjedő korú célközönségnek, akiket azzal is meg kell tisztelni, hogy nem nézik őket tanulatlannak. Újabb felelősségek, amelyeket Bajzáth Judit komolyan vesz. További, személyes irányelvei, hogy egy kiállítás mindig tanítson, hogy soha ne legyen felületes, tartózkodjon a szenzációhajhászástól, és persze legyen érdekes.
Utóbbiak harmóniája külön feladat, hiszen költségveté-sük egyre nagyobb részét kell saját bevételből fedezniük, amihez elengedhetetlen, hogy vonzzák az embereket, ugyanakkor mind elvi, mind technikai okokból megtartsák az ideális látogatószámot. „A mi tárgyaink arra vannak, hogy megfogják, kipróbálják őket a látogatók, akiknek hetven százaléka gyerek. A látogatószámmal párhuzamosan nő az amortizáció veszélye, és gyorsul a tempó, ami nálunk megint csak nem előnyös.” Rengeteg tényezőt kell egyensúlyban tartani, amiért a kiállításrendezés vezetőjeként ő felel. Persze nem egyedül csinálja, nem is lenne rá képes – hangsúlyozza a szokott szerénységgel –, igényes csapat áll mögötte. Az intézmény kiállítási koncepcióját, amely több szempontból is sajátos, szintén közösen dolgozták ki, mikor 1996-ban megkapták első önálló kiállítási helyüket a Ludovika téren, és segítettek akkor is, mikor az új épület kialakításának szakmai partnerségére Juditot kérték fel. „Akkor nagyon elfáradtam” – emlékszik vissza a gigászi munkára, amiért 2005-ben megkapta azt a bizonyos Lovagkeresztet. Mellesleg most enged meg magának először ilyen személyes megjegyzést. Az volt a feladata, hogy az építésszel folyamatosan együttműködve beépíttesse a szakmai szempontokat az új, többszintes létesítménybe. „Óriási felelősség volt. Több milliárd forint sorsáról döntöttem. Amit mondtam, az bekerült az épületbe. Kiszámoltam, melyik tér mennyi látogatót bír el, mi hová kerüljön…” Aztán elhallgat. Azon elmélkedik, belevágna-e újból. „Na jó, ha azt mondanák, kapunk még egy ilyen lehetőséget, azonnal beleegyeznék.”
Engem azért csak érdekel az a Lovagkereszt, és hogy mennyire büszke rá. Először meglepődik ezen, majd az mondja, hogy álszerénynek tűnhet érte, de ő nem szokott büszke lenni. Csak meghatott. „Amikor például annál a padlóba süllyesztett élethű korallzátony-modellünknél – amit lehetetlen pozíciókban, lógva, szűk résekbe nyúlva, izzadva, a saját kezünkkel raktunk össze napokon át – egy gyerek a fél napját ott tölti, de úgy, hogy hasal, a homlokát az üvegpadlóra tapasztja, és a szülei már mennének, de ő mozdíthatatlan… na, akkor meghatódom.”
Annak ellenére, hogy feladatainak nagy részét ma kitöltik az osztályvezetéssel járó gondok és feladatok, nem mulaszt el egyetlen kiállításépítést sem, figyeli a látogatók visszajelzéseit, előadást tart a közönségnek, referál a sajtónak. Nem az irodájába zárkózó típus, szeret együtt élni a csapattal, akik másfél évtized után nyilván nem keveset jelentenek neki. A múzeumi világ csúcsidejének számító hétvégék jó részét szintén odabent tölti, családja nagy „örömére”. Férjnél van, egyik gyermeke már egyetemre jár, a másik éppen oda készül. Mindketten félig a Ludovika téren nőttek fel. „1996 óta részt vettek minden kiállításépítésen. De ez felnőttként is óriási játék, és persze örök tanulás. Minden egyes tárlatnál újra kell tanulnunk a tudományos hátteret, így az embereink a világ legfelkészültebb múzeumpedagógusai.”