Tárlatok a szecessziós városházán
A Szabadkai Városi Múzeum és a Vajdasági Magyar Képtár története és jelene
MúzeumCafé 50.
A szabadkai múzeum megalapítása több mint százhúsz évvel ezelőtti történésekhez kötődik. A Magyar Királyi Vallás- és Közoktatási Minisztérium 1873. július 13-i kelt átiratában kívánatosnak tartja, hogy a tudomány és a művészet az országban minél szélesebb körben terjedjen, gyűjtemények, tudományos és művészeti célú egyletek által, a fejlettebb külföldi országok példájára vidéken is. A kiegyezést követően a vasút kiépítése sokban hozzájárult a városban a gazdasági és kulturális élet, illetve a polgárosodás ütemének felgyorsulásához. A helyi gimnázium tanári kara lett a múzeumalapításra irányuló kezdeményezések motorja. Közül itt Iványi Istvánt emeljük ki, aki a szabadkai Nemzeti Kaszinó könyvtárosa volt 1895-ig, 1883-ban pedig a Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat egyik alapítója és alelnöke (1883–1896). Ő volt a városi közkönyvtár alapítója és első könyvtárosa 1892-től, valamint Szabadka város történetének megírója – könyve két kötetben jelent meg 1886-ban és 1892-ben, önéletrajza Visszaemlékezéseim életem folyására címen 1974-ben. A másik, aki mostani szempontunkból fontos volt, Gohl Ödön, a gimnázium görög–latin szakos tanára (1883–1895), aki 1887-ben átvette a gimnázium numizmatikai gyűjteményét, majd miután a Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat Évkönyvének 10. számában megjelent a Római Birodalom érmeiről című tanulmánya, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai közé hívták, ahol nyugdíjazásáig dolgozott (1895–1925). A fővárosi múzeumban 1914-től az éremtár vezetője volt, és Baranyi Anna művészettörténész kutatásai alapján tudjuk, hogy a Nemzeti Múzeumban levő Telcs Ede-érmek nagy részét is ő vásárolta – ami azért is érdekes, mert Telcs a szabadkai gimnázium diákja volt.
Szabadkán először a könyvtár alakult meg: alapszabályát 1892-ben hagyta jóvá a belügyminisztérium. Működési területét 1894-ben régészeti, pénz, érem és egyéb muzeális tárgyak gyarapításával szélesítették ki. A Szabadkai Közkönyvtár múzeumi osztálya 1895-ben nyerte el hivatalosan is a Szabadkai Közkönyvtár és Múzeum Egylet elnevezést. Ekkor még a vezető szerep elsősorban a régészeté volt, míg a többi múzeumi szakágazat (a „régiségek”, a flóra és a fauna, a földrajzi és néprajzi jellegzetességek) csak 1899-ben kerülnek fel a lajstromra. A művészetet egy 1901-es összeírás említi először a „régiségek” alatt, az „Újabb korok fegyverei” címszónál egy 1790-ből származó oltárképet, a „Kegyelettárgyak” alatt pedig Vörösmarty mellszobrát, valamint Corvin Mátyás magyar király és felesége, Beatrix domborművét. Az 1906-ban készült leltár szerint ezek mellé került egy Kossuth Lajos- és egy Deák Ferenc-mellszobor, Telcs Ede Vörösmarty-szobor pályaműve és Szirmai (Schnier) Antal Korona és kard című történelmi képe. Ez az állapot híven tükrözte a képzőművészet helyzetét a városban.
Miután a Közkönyvtár és Múzeumi Egylet 1906-ban beszüntette tevékenységét, az új szecessziós Városháza felépítése hozta meg a változást. Itt helyezték el ugyanis a régi Városháza történelmi arcképcsarnokát, amely szinte hiánytalanul megmaradt a Szabadkai Városi Múzeum gyűjteményében, hasonlóan ahhoz az adományhoz, amelyet Lencz Géza építésznek köszönhetünk. Lencz 1909-ben többek között hét olajképet – a Rudics család portréit – ajándékozta a múzeumi gyűjtemény számára, amelyek közül néhányat Schmidt József készített 1820 és 1830 között, ma ezek a képek a múzeum művészeti gyűjteményének legkorábbi alkotásai között vannak számon tartva.
Az 1918-as politikai változások alkalmával, illetve azt követően több múzeumi műtárgy eltűnt vagy tönkrement. A műtárgyak a Városháza negyedik emeletén, az úgynevezett Múzeumban voltak elhelyezve, és szerencsére akkor is ott maradtak, amikor a múzeumi gyűjtemény többi részét átköltöztették a gimnáziumba. Az átköltöztetett múzeumi gyűjtemény ugyanis egészen addig csökkent, amíg a második világháború alatt végleg nyoma veszett.
Mindemellett a két világháború közötti időszakban Szabadkán megnyílt a Bácskai Múzeum, amely az egyetlen vajdasági magánmúzeum volt, és tulajdonosának, Jovan Milekić bankigazgató-műgyűjtőnek a gyűjteményéből nőtte ki magát 1926-ban. A szabadkai könyvtár, múzeum és levéltár korai történetéhez szolgál kitűnő levéltári adatokkal és összefoglalóval Magyar László Három kincsestár című könyve (Életjel Kiadó, Szabadka, 1985).
A Szabadkai Városi Múzeum ezen a néven 1948-ban alakult meg, miután 1946. november 2-án minden nagyobb vajdasági városban elrendelték a levéltárak, könyvtárak és múzeumok megszervezését. Az intézmény 1949-ben nyitotta meg kapuit a köztársaság napján (november 29-én) a vasútállomással szemben álló szecessziós Raichl-palotában, ahonnan 1967-ben költöztették át a szintén szecessziós Városházára. A megnyitáskor a palota melletti épület négy földszinti terme adott otthont a természettudományi gyűjteménynek és a képtárnak. A múzeumi megbízottak számára 1947/48-ban szerveztek tanfolyamokat, amelyek résztvevői között voltak a múzeum leendő munkatársai, így Bela Duranci (1931) is, aki 1959. április 1-jén kerül a múzeumba. Ő akkor a belgrádi egyetemen levelező szakon művészettörténet-hallgató volt; 1963-ban szerzett oklevelet a Román stílus a magyar építészetben és szobrászatban című diplomamunkájával. A Városi Múzeum történetének korai időszakában nem foglalkoztak a képzőművészeti gyűjtemény tudományos feldolgozásával, az előrelépés a kiállítói tevékenység ütemében és minőségében történt meg először, majd a műtárgygyűjtés területén. 1960-ban megalakult a műtárgyfelvásárló bizottság – a község és a pártbizottság szükségleteinek kielégítésére, mely egy-három műalkotást vásárolt alkalmanként, azzal a feltétellel, hogy ezeket „őrizte”, és szükség szerint átengedte a „társadalmi szervezeteknek”. Az értékesebb alkotásokat az illetékesek igyekeztek megtartani a gyűjtemény számára. A művészeti osztály 1961. évi jelentéséből megtudjuk, hogy kétszázhetvennyolc műtárgy került leltárba, ebből kétszázhuszonkettő festmény, húsz szobor, huszonöt bútortárgy, öt kézműipari alkotás és öt kerámia.
Bela Duranci beszámolót készített a vajdasági magyar festészetről a vajdasági múzeumok képzőművészeti tagozata számára, amely 1962-ben alakult meg. A Palicson megrendezett közgyűlés beindította a Spona című múzeumi közlönyt, és több tagozat megalakítását is kezdeményezte. Így jött létre a művészettörténészek tagozata, amely éveken át vezette és irányította az ilyen profilú múzeumi szakemberek munkáját a Vajdaság területén. 1963-ban kezdeményezte a múzeumi gyűjteményekben található képzőművészeti műtárgyak összeírását, és ebben a mi szakemberünk is részt vett. Az eredmény a vajdasági múzeumokban és galériákban található képzőművészeti alkotások és szobrok jegyzéke, amely 1965-ben jelent meg, és amely tartalmazta a két szabadkai gyűjtemény akkori jegyzékét is: a múzeumét és a múzeum keretében 1962-től működő Képzőművészeti Találkozóét. Emellett a kultúrtörténeti emlékek tanulmányozása és védelme is a múzeumok feladata volt, így 1965-ben Duranci elkészíti a szabadkai Városházáról szóló tanulmányát, amelynek alapján az épületet védett műemlékké nyilvánították. Duranci a múzeumban kutatásokat végez Nagy István festő vajdasági munkásságáról, amelyre a Magyar Nemzeti Galériától kap ösztönzést. A múzeumi anyaggal kapcsolatos tudományos munkájáról megemlíti, hogy 1965-ben kezdte meg a régi szabadkai képzőművészet tanulmányozását.
A Szabadkai Városi Múzeumot 1967-ben visszaköltöztetik a régi helyére, a Városháza épületébe. A Városi Múzeum több helyiséget is kapott a pazar díszítésű szecessziós épületnek a díszbejárat felől megközelíthető félemeletén, valamint az első és a második emeleten. Az első emeleten 1967. december 22-én megnyílik a Helytörténeti Képtár, valamint a régi mesterek és Oláh Sándor festményeinek tárlata.
A Vajdasági Magyar Képtár kialakulása közvetlen előzményének számít a Szerbiai Muzeológusok és Konzervátorok Egyesülete keretén belül a vajdasági szervezeti egység, a Vajdasági Művészettörténészek Szakosztályának megalakulása (1962). Ez utóbbi koordinálta vajdasági szinten a művészettörténészek közös munkáját. A felkutatott anyag gyarapodásával egy képtár alapításának szükségességét vetették fel. Elhelyezésére Szabadkát látták jónak, hiszen itt nemcsak a magyar festészet, hanem a magyar építőművészet reprezentáns alkotásai is megtalálhatók. A közvéleményben is vita folyt a képtárral kapcsolatos elképzelésekről. Például 1969 áprilisában a 7 Nap című hetilap hasábjain Szilágyi Gábor, a szabadkai Képzőművészeti Találkozó munkatársa és ettől az évtől kezdve igazgatója, valamint Ács József festőművész, a Magyar Szó képzőművészeti kritikusa véleménye szerint a képtár gyűjteménye nem korlátozódhat a régi mesterekre, hanem a kortárs alkotókra is ki kell terjeszteni a figyelmet, hiszen a központi intézmények nem foglalkoznak eléggé a vidék művészetével, így a kisebbségi művészettel sem. Bela Duranci elképzeléseit támogatta Herceg János és Ács József is, akik az 1952-es palicsi Magyar Ünnepi Játékok képzőművészeti seregszemle szervezőiként hasznos tapasztalatokra tettek szert. 1969-ben azonban nem csak nyilvános eszmecsere folyt: a Szabadkai Városi Múzeumban 1969-ben kiállítást nyitottak a verbászi Pechán József, majd a szabadkai származású Gyelmis Lukács alkotásaiból.
A Vajdasági Magyar Képtár (1830–1930) első megnyitása 1973-ban történt, a szabadkai Városháza helyiségeiben, az ott található Városi Múzeum művészeti osztályának 1965-ben megkezdett tevékenysége és a Vajdasági Művészettörténészek Szakosztálya programjának részeként, a Tartományi Művelődési Közösség anyagi támogatásával. A tárlat kurátora Bela Duranci volt. A kiállítást november 27-én, a múzeum huszonöt éves fennállásának ünnepi ülése után nyitották meg, a bajai Türr István Múzeum vendégkiállításával együtt, amely Baja és környékének bunyevác és sokác népművészetét mutatta be. A megnyitón Székely Tibor, a szabadkai múzeum akkori igazgatója elmondta, hogy a Magyar képzőművészek alkotásai a Vajdaságban 1830–1930 között című tárlat a múzeum állandó kiállítása, Duranci a Spona című vajdasági muzeológiai közlöny 1973-ban megjelent számában közzétett szövegében pedig leszögezte, hogy a Képtár nem különálló intézmény, mert nem az a cél, hogy a magyar művészetet különállóvá tegye, hanem hogy a kultúra szerves részeként mutassa be. A tárlat – amely 1974 januárjáig volt nyitva – az egész Vajdaságból, több esetben magántulajdonból kölcsönzött művekből jött létre. A Husvéth Lajos Ajándékgyűjtemény, amely a Képtár előmunkálatai során érkezett a múzeumba, azonban továbbra is – a helytörténeti képzőművészet mellett – állandó jelleggel be volt mutatva.
A Szabadkai Városi Múzeumban továbbra is jelentős tárlatok készültek, és a gyűjteménygyarapítás is folyamatosan folyt és folyik, ami a múzeum későbbi művészettörténészei munkájának is köszönhető (Baranyi Anna, Branislava Šadi, illetve jelen sorok írója). A múzeumban a következő monografikus jellegű, vagy részleges életműveket bemutató tárlatok voltak láthatók: Balázs G. Árpád (1982, 1987), Husvéth Lajos (1981, 1994), Juhász Árpád (1989), Oláh Sándor (1986–1987), Telcs Ede (1997), Pechán József és Pechán Béla (2002), Baranyi Károly és Farkas Béla (2004), Bicskei Péter (2005), Eisenhut Ferenc (2007), Nagyapáti Kukac Péter (2008). A kutatásokhoz és tárlatok sorához 1997-től a szabadkai múzeum restaurátora, Korhecz Papp Zsuzsanna is hozzájárul restaurátori és kutató munkájával, az adott időszaktól korábbi periódusra és a szakrális festészetre helyezve a hangsúlyt, amelynek köszönhetően létrejött például a Stettner Sebestyént (2012) és a Mathias Hanisch késő barokk vándorfestőt (2014) bemutató tárlat.
Miután a Városi Múzeumot az alapító 2008-ban teljes egészében kiköltöztette a régi Városházáról a jelenlegi helyére, az 1906-ban épült Dömötör Miksa-féle szecessziós bérpalota épületébe, lehetőség nyílt a képzőművészeti anyag hosszabb időtartamú kiállításaira is. A Vajdasági Magyar Képtár (1830–1930) ügye a Magyar Nemzeti Tanács 2012 és 2018 közötti időszakra vonatkozó kulturális stratégiájának egyik célja lett, újranyitása 2014. március 28-án a magyar kormány és a Bethlen Gábor Alap támogatásával jött létre.
A jelenlegi tárlat a Szabadkai Városi Múzeum épületében (Zsinagóga tér 3.), az első emeleten, kétszáz négyzetméternyi kiállítási területen található. A Szabadkai Városi Múzeum komplex jellegénél fogva az állandó tárlatban a régészet, a történelem, a néprajz, a természetrajz és a képzőművészet is szerepel. A Vajdasági Magyar Képtár előmunkálataival párhuzamosan az épület padlásterét múzeumi kiállítások céljára alakították át, megfelelő klimatikus viszonyokat biztosító szellőztető berendezés működésbe állításával, a Képtáréval azonos támogatásból. A tárlat kisebb műegyüttesei időrendi és tartalmi egységet képviselnek, mint például az elöl levő arcképcsarnok vagy a harmadik, hosszú és keskeny teremben a szecessziós művek. A kiállításrendezés alapelve ez alkalommal a Képtár beharangozása, az anyag sokféleségének, gazdagságának bemutatása volt, illetve olyan lehetőségek előre vetítése, amelyek mentén a tárlat idővel cserélhető egy-egy téma, periódus vagy életmű bemutatását szolgáló műtárgyegyüttessel.
A Vajdasági Magyar Képtár kiállítását kísérő százötvenegy oldalas katalógus szerzője a tárlat kurátora, jelen sorok írója. A katalógusírás, illetve a kiállítás előkészítése közben felmerülő művészettörténeti jellegű problémák megoldásához – például az életrajzi adatok ellenőrzése, egyes művek eredetiségének vizsgálata – mint szaktanácsadó járult hozzá Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese, valamint a Magyar Nemzeti Galéria és a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatócsoportjának más szakemberei. A kiállítás látványtervét Boros Viktória készítette, a műveket Korhecz Papp Zsuzsanna restaurálta, majd Hevér Miklós fényképész fotografálta, a katalógus tervezését Szalma Viktória grafikus végezte. A kiállítás kurátora a katalógushoz háromszázkilencvenhat alkotás alapadatait dolgozta fel és tette közre egy-egy színes fénykép kíséretében – ami a katalógus első részében található, valamint százöt alkotó rövid életrajzát írta meg úgy, hogy a vajdasági vonatkozások is szerepeljenek bennük. A művek alapadatain kívül több helyen fel van tüntetve a gyűjteménybe kerülés módja és időpontja. A katalógus végén forrásjegyzék található. A kiadványban száztizenegy alkotó háromszázkilencvenhat alkotását mutatjuk be. A katalógusban közölt alkotók és művek száma természetesen nem végleges, egyrészt azért sem, hiszen ez alkalommal nem a teljes életművek bemutatása volt a cél, másrészt mert a további kutatásoktól, publikációktól, kiállításoktól és gyűjteménygyarapodásoktól, valamint a magántulajdonban, illetve más közgyűjteményekben levő alkotások bemutatásától is további eredmények várhatók. Ezúttal kizárólag a vajdasági közgyűjteményekben fellelhető anyagot mutatjuk be, ami elsősorban muzeológiai szempontból hasznos. Ez alkalommal néhány alkotó Szabadkán kívül leltárba vett alkotása sem került a válogatásba, mivel a mű eredetisége további kutatás tárgya. Ide tartozik egy-egy gyűjteménynek a helyszínen való megismerése, mint ahogy az 1830-nál korábbi időszak alkotóinak feldolgozása és bemutatása is. Ez utóbbi témakör kiállítási lehetőségét a Magyar Nemzeti Tanács kulturális stratégiája is szükségesnek tartja egy Egyházművészeti Múzeum megalapításával.
A Magyar Nemzeti Tanács művelődési stratégiájának feladatai közé tartozik a Vajdasági Magyar Képtár 1930 utáni vajdasági magyar képzőművészetet bemutató egységének kialakítása is a zentai Városi Múzeumban, ahol a gyűjtemény olyan gazdag – részben az 1952-ben alakult zentai művésztelepnek, részben a hetvenes évektől többször gyarapodó, Tóth Thiel Margit által létrehozott ajándékgyűjteménynek köszönhetően –, hogy ehhez megvannak a megfelelő feltételek. A korszak szigorú kezelése azért sem lehetséges minden esetben, mert például egy-egy alkotó korszakot átívelő életpályájának bemutatása esetén az életmű nem csonkítható egy leszűkített időszakra.
A Képtár látogatottságában közrejátszhat az a tény, hogy a Vajdasági Magyar Képtár regionális és nem csupán városi jelentőségű, ami újabb feladatok elé állítja a közönségszervezést. A nagyobb látogatottságot szolgálhatják a múzeumpedagógiai foglalkozások, előadások és egyéb kísérő rendezvények. Itt jegyezzük meg, hogy a jövő évben a Képtárban új tárlat várja majd a látogatókat Oláh Sándor és kortársai címmel, valamint hogy ugyanitt látható a Vojnich Oszkár (1864–1914) Európán kívüli trófeáit, néprajzi gyűjtését és fotóit bemutató tárlat is. A múzeum komplex jellegéből eredően hosszabb és rövidebb történeti, természetrajzi, néprajzi, régészeti és más témakörű tárlatok is szoktak szerepelni, így például jövőre a padlástérben megnyílik az állandó régészeti és természetrajzi tárlat. A művészeti gyűjteményéből mindamellett időszakos tárlatok keretében olyan jelentős modern kori szabadkai és vajdasági alkotók művei, illetve ajándékgyűjtemények szerepelnek, mint Almási Gábor, Boschán György, Petrik Pál, Sáfrány Imre, Vinkler Imre, Benes József, valamint a jugoszláv művészeti gyűjtemény jelentős képviselői.
A Vajdasági Magyar Képtár az egyetemes magyar művészeti jellege miatt határokon túlnyúló hírverést igényelne – amit jelen írásunk is szolgál.