Tate Britain: Neon-rizs-föld a Temze partján
Stephen Deuchar tizenkét éve a Tate Britain élén
MúzeumCafé 15.
Hibátlan eleganciájú, bajuszos úr böngészte 2002 nyarának fülledt félhomályában a teheráni Kortárs Művészeti Múzeum pincéjének kincseit. Mivel röviddel azelőtt a londoni múzeum, a Tate Britain igazgatójaként nyert bebocsátást, sikerült meggyőznie iráni kollégáját, adja kölcsön egy kiállítás erejéig a poros raktárból előhalászott leletet: az erotikus témája és nyugati alkotója miatt a kiállítótérből harminc éve, az iráni forradalom idején száműzött – és azóta „politikai fogolyként” sínylődő – Francis Bacon-triptichont. A brit képzőművészet fellegvárában tizenkét éve regnáló művészettörténész, Stephen Deuchar az exkluzív keleti vendég mellett fogadott óriásfestményt Puerto Ricóból, a patinás intézmény, illetve a nemzeti képzőművészet szimbólumának tartott Turnert pedig egészen Kínáig küldte követségbe. „Gentleman testébe bújt ördög” – jellemzi mosolyogva a múzeumot, ha a neoklasszikus épület és a benne évről évre bemutatott Turner-díjas kortárs extravagancia ellentétéről faggatják. Hozzáteszi, a 18. századi művészettörténet specialistájaként izgatottan várja a legfrissebb művek megmutatkozását: legyen az rothadó almákkal teleaggatott fa, formaldehidben tartósított szarvasmarha-család, vagy éppen a középkori mesterek precizitásával a falra felfújt arany csipkevilág. Az igazgatói székből a napokban távozó Deuchar – a Tate Britainben töltött éveit összegezve – az ezredfordulón kibővített múzeumról, az utolsó pillanatban, nemzeti összefogással megmentett Rubens-akvarellről és új munkahelyéről, a legrégebbi angol művészeti alapról is mesél. Budapestet sem udvariasságból említi.
– A Tate Britain a törvények felett áll. London egyik legöregebb, száztizenhárom éves múzeumával még az angol jog szigorú őrei is kivételt tesznek.
Ezt hogy érti?
– A 2007-es Turner-díj nyertesének állítólag elnézték, hogy fittyet hányjon a paragrafusokra.
Mark Wallingerre gondol? Ő valóban feszegetni kívánta a határokat. Történt ugyanis 2006 nyarán, hogy a Parlament oldalában az évek során negyven méteresre gyarapodó, háborúellenes táblaerdőt egy éjszaka leple alatt komoly rendőri különítmény elbontotta, élve azzal a friss jogszabállyal, amely külön engedély hiányában a Parlament körüli, egy kilométeres körzetben tiltja a tüntetést. Erre Mark Wallinger eredeti felvételek alapján újragyártotta a transzparenseket, és felállította őket a múzeumban. Szerencséjére éppen a Tate Britain épületén belül halad a demarkációs vonal, úgyhogy felfestett egy jelképes fekete csíkot az előcsarnokban, a táblák egy részét pedig a tiltott zónába pakolta.
– Miközben a művész a háború ellen tüntet, a közönség a művész ellen vonul a felháborodás transzparenseivel. Mondhatni, lassan tíz éve a díj szerves részévé vált az ellene irányuló tüntetés. A Tate Britain igazgatójaként, illetve ebből adódóan a Turner-díj előkészületeinek, kiállításának és eredményhirdetésének szervező-házigazdájaként sosem bosszantotta ez az ellenállás?
Inspiráló a kortárs művészet okozta feszültség. Fontos, hogy az emberek a mindennapok részeként kezeljék, beszéljenek róla, elmondják a véleményüket. Ezért már évek óta mi magunk is párbeszédre hívjuk a látogatókat: a kiállítás után egy óriási véleményfalra tűzött cédulákon üzenhetnek egymásnak, nekünk és az alkotóknak.
– A múzeum honlapján is olvasható néhány kétségbeesett megjegyzés. Damien Hirst 1995-ben bemutatott, formaldehidben úszó, kettévágott tehene kapcsán egy felháborodott anya arról panaszkodott, hogy rémálmok gyötrik a lányát, és amióta látta a műalkotást, nem hajlandó húst enni. Két évvel korábban, a laoszi származású Vong Phaophanit neonvilágítású rizsföldje láttán egy kilencéves kisfiú kérte, a rizst inkább küldjék el az éhezőknek. Tracey Emin műalkotását, a múzeumban 1999-ben, 140 ezres közönség előtt bemutatott bevetetlen ágyát látva egy gyerekével érkező anya omlott össze. Úgy érezte, lőttek nevelési erőfeszítéseinek.
Nem feltétlenül a pedantériára, de a kortárs is nevel. Nyitottságra, gondolkodásra, a velünk együtt létező, mások által leképezett világ befogadására, megismerésére. Toleranciára. Huszonöt éves története során a Turner-díjat nevezték a show business részének, médiacirkusznak, hasonlították szépségkirálynő-választás felhajtásához. Valóban, előfordult, hogy Madonna vezette a díjátadót, vagy Phil Collins zenélt, de igazából nem az élvezetesen „fogyasztható” körítést, hanem magukat az alkotásokat kritizálták.
– Az alapanyagnak használt elefántürülék, rothadó alma, rovarok ette tetem talán a legedzettebb gyomrú néző idegeit is kikezdi. Vagy ott van a műalkotássá avanzsált, kutyaközönséges bevetetlen ágy.
De hát ezek a kortárs művészek választásai, az ezredfordulón ez maga a kortárs művészet.
– Az azonban a rangos szakírókból, múzeumigazgatókból, kurátorokból álló zsűri felelőssége, hogy az adott évben megmutatkozó művészekből ki az a négy jelölt, akit kiemel. Egy interjúban erről egyszer Nicholas Serota, a Tate-múzeumcsalád főigazgatója annyit mondott, csak reméli, hogy ha ez a verseny 1750-ben zajlott volna, a jelöltek listáján ott lett volna Canaletto.
Persze, kérdés, mit kezdett volna akkoriban a brit művészeket kitüntető képzeletbeli bírálóbizottság az Angliában élő velencei mesterrel. Engedte volna versenyezni, vagy éppen kizárta volna? A kérdés, hogy ki is a brit művész, már a legelső, 1984-es díjátadón vihart kavart. Az a brit művész, aki itt él, aki innen származik, vagy egyszerűen, aki annak vallja magát? Az első nyertes, az angliai születésű Malcolm Morley akkor éppen huszonöt éve élt New Yorkban. A közönség felháborodott. Morley erre annyit mondott: Turner az egyik példaképem, angol festészetet művelek, de nemzetközi vagyok.
– Tizenkét évvel ezelőtt, székfoglalójában Ön is a nemzetköziség erősítését hangsúlyozta. Az angol művészet nemzetközi kontextusba helyezése mellett úgy tervezte, világgá küldi az „angolok legjavát”. Elégedett az eredménnyel?
Turner bizonyult a legfáradhatatlanabb kultúrdiplomatánk-nak: ami az utóbbi években zajló Turner-turnét illeti, büszke és elégedett vagyok. A Turner-válogatás Kínától Magyarországig beutazta a világot. Több éves kitartó egyeztetés után, amely során még Gordon Brown miniszterelnök is közreműködött, először járt ez az anyag a pekingi Nemzeti Művészeti Múzeumban, de korábban Budapesten sem láthattak olyan komoly összeállítást, mint tavaly a Szépművészeti Múzeumban. De jutott Turnerből bőven Amerikába is, New Yorkba, Washingtonba, a moszkvai állomást pedig, amelyet a Puskin Múzeumban százezren láttak, az oroszországi kritikusok az év kiállításának választották. A Kelet csábítása című tárlatunkat elvittük Isztambulba, majd – elsőként – az Egyesült Arab Emirátusok közönségének is.
– Kelet nem csak a 18-19. századi angol mestereket vonzotta, ahogy a Kelet csábítása tárlat ezt bizonyította, hanem Önt is, aki Iránba utazott. Mindez nem várt fordulatot hozott a múzeum kiállítási tematikájában. Az csak legenda, hogy nyaralni indult?
Nem, éppen így történt. Családi vállalkozásban indultunk felfedezni a Közel-Keletet, egész pontosan Iránt a feleségemmel és négy gyermekünkkel. Először 2002-ben, aztán többször visszatértünk. A teheráni Kortárs Művészetek Múzeumában azért kibújt belőlem a múzeumigazgató, és megkerestem az ottani igazgatót, Alireza Sami-Azart, mert volt egy fülesem, hogy a pincében egy Francis Bacon-művet „rejtegetnek” a világ szeme elől. Semmi biztosat nem tudtam. Először a protokoll szerint végigjártuk a múzeumot, aztán jöhetett a sötét, zegzugos pince. Néhány pislákoló neoncső fényében bogarásztam a képek között, amelyeket a teheráni forradalom száműzött, 1979-ben.
– Ezek azóta „láthatatlanok”?
Vallási és politikai törvényeket sértenek, főként a meztelen testet ábrázoló művek, nem beszélve arról, hogy Salvador Dali, Henry Moore, Picasso, Renoir, vagy mondjuk Warhol munkái egytől egyig az utolsó sah, Mohammad Reza Pahlavi nyugatbarát politikájának ékes bizonyítékai. Gyönyörködtem a titokzatos félhomályban, amikor egyszer csak rábukkantam a remélt Bacon-triptichonra. A középső képen két meztelen férfi, a homoszexuális Bacon és partnere, George Dyer látható, a két szélső képen szintén ők pózolnak, egyikük ruhában, másikuk ruha nélkül. A 60-as évek egyik kulcsműve.
– Bacon egyszer azt mondta, „most a Tate-ben és más múzeumokban lógnak a képeim, de ki tudja, talán egyszer a pincébe száműzik őket”. Ha nem is Londonban, de Teheránban ez megtörtént. Hogy került Iránba a kép?
Düsseldorfban vásárolta meg a sah felesége 1972-ben, majd sok más képpel együtt odaadták a kortárs múzeumnak, mígnem a fundamentalisták elűzték őket az országból, „bomlasztó” kincseiket pedig a kiállítótermekből.
– London viszont alig várta, hogy láthassa az Európából régen elvándorolt festményt. Hogyan sikerült rábírnia a szerencsés tulajdonost a kölcsönre?
Türelmes győzködéssel. Ígértünk cserébe például egy válogatást a 20. századi brit szobrászat legjavából. 2004 nyarán végül megérkezett a kép. Féléves ittléte során a múzeum egyik különleges látványosságának számított.
– Majd visszatért földalatti rejtekébe?
Végül kint is kiállították.
– Akkor dupla sikerrel végződött az iráni expedíció.
Sajnos volt egy kis szépséghibája a folytatásnak. Miután felakasztották a teheráni múzeumban a képeket, másnap megjelent a titkosrendőrség, és a központi elemet, vagyis amelyen a két férfi meztelenül ölelkezik, eltávolították a teremből. Ez persze nem vesz el az új múzeumi kapcsolat fontosságából. Később remélhetőleg folytatódhat az együttműködés.
– A világhódítás során sok új múzeumot feltett a Tate Britain térképére. Peking, Teherán; sőt, Puerto Ricóból, a felújítás és bővítés alatt álló Museo de Arte de Poncéból is érkezett egy óriáskép, Edward Burne-Jones utolsó és legnagyobb alkotása: az Artúr utolsó álma Avalonban. Az elmúlt tizenkét év során szerzett új kedvenceket is?
Ha mondjuk három múzeumot kellene hirtelen említenem, egy régi motoros és két új „szerzemény” lenne köztük. Mindenekelőtt ott a Louvre, amelyért nem lehet nem rajongani. Kívül-belül tökéletes: húsz év elteltével is lenyűgöző I. M. Pei piramis-csodája, földalatti kultúrlabirintusa, a gyűjtemény pedig egy életre szolgáltat okot, hogy az ember újra és újra visszatérjen. Építészetét tekintve a másik kedvenc is a japán zseni, Pei nevéhez fűződik, ez a 2008 decemberében átadott Iszlám Művészeti Múzeum Dohában. A homokszín kockákból elrendezett, erre a célra épített szigeten álló múzeum minden porcikájában briliáns. Az iszlám építészet hagyományaira épülő, annak tudásanyagával átszőtt, nagyon mai épület. A másik felfedezésem a budapesti Szépművészeti Múzeum. Egy pillanatig sem szeretnék hízelegni, de rendkívüli, ami ott az elmúlt öt évben történt. Baán László szellemiségének, új, merész látásmódjának köszönhetően a múzeum nemzetközi szinten is élő és figyelemre méltó ponttá vált. Valódi referenciaponttá.
– Tizenkét évvel ezelőtti igazgatói kinevezésével a londoni múzeumi élet sűrűjében találta magát. Az elmúlt bő egy évtizedben egyedül talán a Tate Britain modern és nemzetközi anyagának leválasztása ingatta meg a sziklaszilárd intézményt: a Tate Modern izgalmas tematikáján kívül a Herzog és de Meuron építészpáros munkájának köszönhetően ugyanis komoly versenytárssá vált. Az erőműből varázsolt látványos és szellemes múzeum Anglia kedvenc tengerpartja után a második legnépszerűbb turistalátványosság, a múzeum még a New York-i MoMA-t is lekörözte. Az átmeneti nehézségek után azonban felpörögtek az események a Tate Britainben. A tömegeket vonzó nagykiállításoknak, mint a Lucien Freud-, vagy a Bacon-retrospektív, a kronológiát háttérbe szorító, folyamatosan megújuló „állandó” kiállításoknak, a százezreket vonzó programoknak köszönhetően hatvan százalékkal nőtt a látogatók száma az utóbbi nyolc évben. Új erőre kapott a nagy múltú intézmény. Négy éve a teljes, ötszáz évet felölelő gyűjtemény elérhető az interneten, a Turner-díjnak köszönhetően pedig állandó a kortárs pezsgés. Nem sajnálja mindezt itt hagyni?
Két izgalmas londoni múzeumot láthattam közelről: korábban, 1985 és 1998 között kurátorként, gyűjteményvezetőként a Nemzeti Tengerészeti Múzeumot, majd a Tate Britaint. Mindkettő kibővült, megújult, felfrissült ez idő alatt: mind az épület, mind a benne őrzött kollekció tekintetében. Művészettörténészként, megszállott múzeumi emberként az persze elképzelhetetlen lett volna, hogy teljesen hátat fordítsak ennek a világnak. Egyszerűen csak új szemszögből szerettem volna nézni az eddig látottakat.
– Volt is dédelgetett álma?
Az elmúlt években rengeteget dolgoztam együtt Anglia legrégebbi művészeti alapjával, az 1903 óta működő Art Funddal. Sok sikeres vállalkozásunk után – amelynek köszönhetően újabb és újabb kuriózumokkal gyarapodott a múzeum állománya –, nemrég szokatlan ajánlattal kerestek meg. Igent mondtam. 2010-től én irányítom a képmentő-szervezetet.
– Hogy érti a képmentést?
Szó szerint. Az Art Fund független szervezet, amely a tagság befizetéseiből műtárgyak megmentését támogatja. Pillanatnyilag nyolcvanezer tagja jelképes felajánlásért, ingyenes múzeumi belépésért cserébe biztosítja az anyagi hátteret, évi másfél milliárd forintnak megfelelő fontot. A 20. századot átívelő története során csaknem kilencszázezer műkincs, többek között Raffaello-, Canova-, Velázquez-képek megvásárlásához segítették hozzá a múzeumokat.
– Korábbi együttműködéseikből mire emlékszik a legszívesebben?
Egy Rubens- és egy Turner-kép körüli kampányra.
– Volt még Turner „szabadlábon”?
De milyen ritka példány! Turner az 1840-es években a svájci Rigi hegyről festett egy sorozatot, különféle napszakokban. A pirosló fényeknél készült változatot 1947 óta a melbourne-i nemzeti galériában őrzik, de a másik kettő, az elsőként festett Kék Rigi és a Sötét Rigi még magánkézben volt, mint a két legfontosabb, nem közgyűjteményben található csúcsmű. 2006-ban eladósorba került a „kék”, másfél milliárd forintnak megfelelő fontért. Muszáj volt megszereznünk.
– Mi ilyenkor a leghatásosabb kampányfogás?
Megmutatni, hogy mit „veszíthetünk”. 2007 első három hónapjában rendeztünk egy kiállítást, ahol együtt mutattuk be a három akvarellt. A kultuszminiszter, David Lammy időleges kiviteli tilalmat rendelt el. Aztán beindult a gépezet. Az Art Fund mellett a múzeum is kivételesen nagy összeggel, 630 millió forintnak megfelelő fonttal támogatta az ügyet.
– Ma pedig az egyedülálló Turner-gyűjtemény része, ott szerepel a háromszáz olajkép és a több ezernyi akvarell között. Miközben itt a teljességre törekedtek, Rubens, ha jól tudom, még egyáltalán nem szerepelt a kollekcióban.
Így igaz, ráadásul a 2008-ban felbukkant vázlat különleges, angliai vonatkozással bír. 1630 táján készült, amikor Rubens Angliában járt, diplomáciai küldetésében próbálta békíteni az angol és a spanyol feleket. Eközben jött a felkérés az uralkodótól, I. Károlytól, hogy fesse meg az egyik palota, a Banqueting House mennyezetét, Károly apja, I. Jakab király megdicsőülésének víziójával. Később, 1636-ban ezeknek a vázlatoknak az alapján készült el már az antwerpeni műteremben a kilencrészes festmény, amelyet aztán a festő jelenlétében installáltak a helyszínen és amely a mai napig ott látható. A vázlat azért is kulcsfontosságú, mert segítségével nyomon követhető a művész gondolkodásának alakulása, a koncepció megszületése. A nemzeti örökség részét képező vázlat két évszázada magánkézben volt, értékét három és fél milliárd forintnak megfelelő fontra becsülték.
– Reménytelenül nagy összegnek tűnik.
Az utolsó pillanatig nekünk is annak tűnt. Mindenki besegített, az örökségvédelmi hivatal, a különféle alapok, az ötvenedik születésnapját ünneplő Tate baráti kör tagjai és magánszemélyek. Mindenki. Az eladó kiindulásképpen majdnem a becsült összeg felét elengedte, és az utolsó pillanatban is engedett még egy tetemes összeget. Az Art Fund történelmének legnagyobb támogatását adta, úgy kétszázmillió forint értékben járult hozzá a Rubens-akvarell megszerzéséhez.
– Ezt a teljesítményt nehéz lesz túlszárnyalni.
Megszállott gokart-versenyzőként erre csak annyit mondhatok: sosem tudni, mit hoz a következő kanyar.