A tavasz ébredése Székesehérváron – imho
Kurátori szemmel Csók Istvánról
MúzeumCafé 24.
Pár nemzedékkel előttünk Csók festészetét Vaszary János vagy Szőnyi István alkotásaival egyenrangúként ítélték meg, míg napjainkra divatos vélekedéssé vált eltévelyedett giccsfestőként aposztrofálni őt. Változó megítélése önmagában is elgondolkodtató, történészként azonban nem esztétikai minősége érdekelt, hanem e sokszínű művészi pálya értelmezési lehetőségeinek gazdagsága. Sosem volt kérdéses számomra, hogy Csók pályája a 20. század első fele legizgalmasabb életműveinek egyike: stiláris sokszínűsége magán viseli a századforduló útkeresését, a hangos külföldi sikereket követő „hazatalálása” idején pedig vitathatatlan remekművek sorát alkotja. Festői tudását, mesterségbeli virtuozitását művészettörténeti klasszikusok bizonyítják: a Szénagyűjtők és az Úrvacsora a Magyar Nemzeti Galéria kiállításának állandó darabjai – és számtalan külföldi szereplésük révén a hazai piktúra utazó nagykövetei. A Tulipános láda, a Züzü-képek vagy a Keresztapa reggelije a magyar festészet legismertebb és legnépszerűbb alkotásai közé tartoznak. Túl azonban a remekműveken az életút kacskaringói is kihívást jelentenek egy történésznek, hiszen a piaci siker és az autonóm alkotás kettős kihívása éppúgy jellemző sajátja a kor pályaképeinek, mint a művész közéleti szerepvállalásának erkölcsi dilemmája. Egyszóval egy mai kutatónak értelmezési lehetőségek sokaságát kínálja Csók pályája.
Kutatóárokban
A magyar művészet tapasztalt történésze már meg sem lepődik azon, hogy egy ilyen nagyságrendű életmű lényegében feldolgozatlan. Farkas Zoltán 1957-es kismonográfiája és Székely András 1977-es albuma felett jócskán eljárt az idő. Király Erzsébet, Jurecskó László vagy Szücs György korszerű szemléletű részkutatásai pedig nem pótolták a teljes pályakép hiányzó értelmezését. [1] Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy Csók festészetéről nem alkothattak hiteles képet, hiszen a közönség utoljára 1965-ben láthatta együtt az életművet, ezt követően Király Erzsébet és Szatmári Gizella kiállításai mutattak be válogatást műveiből. [2] Számos feladat állt tehát előttem, amikor csaknem egy évtizeddel ezelőtt az életmű részletes feltárására vállalkoztam. A háttér megteremtéséhez elengedhetetlen alapkutatások, adatbázisok felállításának időigényes aprómunkáját 2003-tól két esztendőn keresztül Székesfehérvár városának Deák Dénes-ösztöndíja támogatta, a kiállítás előkészítő kutatásait pedig a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János kutatói ösztöndíja.
Helykeresés
Egy lehetséges életmű-tárlat színhelye sosem volt kérdéses: Székesfehérvárhoz és Fejér megyéhez több ponton is kötődött Csók. Sáregresi lévén megyei születésű, tanulmányait a fehérvári reálgimnáziumban kezdte, a harmincas években több művét maga adományozta a város képtárának, később ugyanez a képtár fogadta be főművét, a Báthory Erzsébetet. A mester halála után, 1962-ben lánya nagyvonalú adománya révén a családi kúriában, a Fejér megyei Cecén nyílt meg Csók emlékmúzeuma. A megyei Szent István Király Múzeum igazgatónője, Demeter Zsófia az első pillanattól nyitottnak bizonyult az életmű Csókhoz méltó, átfogó és színvonalas bemutatására, majd a Városi Képtár részéről Szűcs Erzsébet és remek csapata is csatlakozott a vállalkozáshoz. A kurátori munkát ettől fogva megosztottuk Gärtner Petrával, a megyei múzeum művészettörténész-muzeológusával: én „megálmodtam” a kiállítást, ő pedig a gyakorlati megvalósulásért szállt harcba.
Két szólamban
A két színhely adottságai meglehetősen eltérőek: a megyei múzeumhoz tartozó Csók István Képtár két szinten nagy tereket, a Városi Képtár több egymásból nyíló, intimebb helyet kínált. A kiállítás tematikájában, a kiállításra kerülő művek kiválasztásában ezek a körülmények döntő szerepet játszottak. Nyilvánvaló volt, hogy a térbeli (helyrajzi) megosztottság nem kedvez egy hagyományos, kronologikus életműtárlatnak. A lineáris pályakép helyett ezért választottam a „körkörös” bemutatást, azaz több, egymáshoz kapcsolódó téma megjelenítését. Ez lehetővé tette az évtizedeken át gyűrűző főbb motívumok kibontását, az életmű szembetűnő sokszínűségével szemben a belső koherencia bemutatását. Így a tágasabb terekkel rendelkező Csók Képtárban az akt és a női szerepek témáját bontottuk ki, míg a Deák Képtár kisebb tereibe a családi jelenetek, tájképek intimebb ábrázolásai kerültek. [3] Ez a megosztás több szempontból is szerencsésnek bizonyult: egyrészt valamelyest követte az életmű kronologikus alakulását, amelyben a nagy szimbolista témák látomásait lassan felváltotta a mindennapok bensőséges szépségének bemutatása; másrészt a korai monumentális művek befogadására keresve sem találtunk volna jobb teret a Csók Képtárnál, míg a Városi Képtár ideális otthona volt a festő késői impresszióinak. A térbeli megosztottság egyébiránt az életmű festői törekvéseinek ambivalens jellegétől sem volt idegen, sőt végső formájában inkább kihangsúlyozta annak izgalmas kétarcúságát.
Kincsek a raktárakból
A művészettörténész és a kurátor kettős szerepe leginkább akkor feszült egymásnak, amikor a kiállítandó művek jegyzékének összeállítására került sor. Míg a történész számára a múlt rekonstruálásában csaknem egyenrangú a mű vagy annak hiá-nyában annak dokumentuma, a kurátor mit sem ér megfakult reprodukciókkal, ha azok nyomán nem érhető el a műtárgy. Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen közismert életmű kapcsán aligha lehet új műveket felmutatni, pedig annak ellenére, hogy bemutatónk gerincét a hazai közgyűjtemények anyaga alkotja, kiállításunk számos újdonsággal szolgál. [4] A Nemzeti Galéria raktárából olyan monumentális pannók kerültek napvilágra, mint a Tavasz (a Schiffer-villa pannója), a Honi soit quit mal y pense (Rossz az, aki rosszra gondol) vagy a Júda gyűrűje. A Fővárosi Képtár és az Iparművészeti Múzeum mellett Szeged, Kaposvár, Pécs és Miskolc múzeumai kölcsönöztek ritkán látható alkotásokat. E közgyűjtemények áldozatkész és nagyvonalú együttműködése nélkül a kiállításunk nem jöhetett volna létre.
Csók néhány főműve annak ellenére „lappangott” ugyanis, hogy közgyűjteményben volt. A Nemzeti Galéria raktárában heverő Boszorkányszombat és a Nirvána pannóit Csók évtizedeken át a műtermében őrizte, újra és újra átfestve azokat, ám méreteik miatt évtizedek óta nem láthatta azokat a közönség. Kiállításunk jó apropó volt arra, hogy legalább az egyiket restauráltassuk. A Nirvána 1907-es párizsi és 1909-es budapesti bemutatóját követően csak egyetlen alkalommal, 1955-ben, Csóknak a Műcsarnokban megrendezett retrospektív kiállításán szerepelt. Gippert Lászlónak, a Nemzeti Galéria főrestaurátorának és csapatának köszönhetően a mű elhagyhatta a raktár félhomályát, hogy az asszonyok gyűrűjében ismét felragyogjon Buddha. Mindeközben Csók Kelet-imádatára is fény derült. Fajcsák Györgyi, a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum igazgatója révén nyomára bukkantunk Csók Párizsban vásárolt távol-keleti gyűjteményének. [5] Az egykori műteremlakást díszítő, bútorokból, dísztárgyakból álló gazdag tárgyanyag megannyi festményről köszönt vissza, amelyekből többet kiállításunkra is megszereztünk. Ezzel a tárlat eddigi gondolatkörei (szimbolizmus/impresszionizmus; végzet asszonya/tiszta nő) a Kelet/Nyugat fogalompárral egészültek ki.
Kép, ami nincs
Korán szembesülnünk kellett a Csók-életmű azon sajátosságával, hogy a főművek egy jelentős része magántulajdonban van, vagy lappang. Ezért a kiállítás előkészítéseként egy figyelemfelkeltő cikkben adtam közre a különösképpen hiányzó, keresett művek sorát. [6] Elszomorító eredménnyel: a felhívás nyomán egyetlen kép sem került elő. 1965-ben könnyebb volt egy életmű-kiállítás anyagát közönség elé állítani, mint 2011-ben. Az aukciós katalógusok „magukat kellető” színes reprodukciói azt az illúziót keltik, hogy a mű létezik a maga tárgyi valóságában. Ezzel szemben az igazság az, hogy ha a festmény a tulajdonos „óvó fogságában” lapul, akkor létezése a nyilvánosság számára pusztán virtuális. Például a Vámpírok évtizedek óta csak raszterpontok szövedékeként létezik, kivonva a közösségi tapasztalás köréből. Pedig a műalkotás olyan teremtmény, amelyet a vizsgálódó tekintet nem felemészt, hanem táplál. Kérdés persze az is, hogy a reprodukciók hálózatában folyamatosan és hangsúlyosan létező mű kisajátítható-e? A műtárgyak védettségének intézménye egykor éppen a gyűjtő közösségi felelősségét helyezte előtérbe. A magántulajdon mindenhatósága ezt radikálisan felülírta. Noha a megkeresett aukciósházak vállalták a közvetítő szerepét, a föllelt tulajdonosok egy része mereven elzárkózott képe bemutatásától. Így maradt csonka a Züzü-termünk, nélkülözve a Olvasó Züzüt és a Beteg Züzüt (utóbbiért irreálisan magas biztosítási összeget követelt tulajdonosa).
Kép, ami van
Ezzel szemben az elmúlt évtizedben létrejött, nevüket öntudattal vállaló jelentős képgyűjtemények tulajdonosai messzemenőkig együttműködők voltak. Így váltak láthatóvá kiállításunkon Kovács Gábor gyűjteményéből Csók olyan főművei, mint a Cselédszerzőnél és a Tavasz ébredése vagy a festő leszármazottja, Csók Sándor jóvoltából a Grünwald-villa monumentális pannója, a Mulató társaság pávával. Szintén magángyűjtőknek köszönhetjük, hogy eddig soha nem látott gazdagságban tárul elénk a harmincas években, a kengyeli Léderer-kastélyban festett műveinek pompás sorozata. Kiállításunk egyik legkalandosabb utat bejárt műve azonban minden bizonnyal Réthi Vera 1925-ből származó képmása. A portrét még évekkel ezelőtt londoni magántulajdonban fedezte fel egy hazánkfia. A szépséges gyermekportréról rövid úton kiderült, hogy a háború előtt Csók többször kiállított és reprodukált műve volt, amelyet maga a mester is a legjobb arcképei között tartott számon. A képmás (amelyet a hazai közönség utoljára a harmincas években láthatott itthon) az ábrázolt lányának falán függött, aki nem zárkózott el a családi ereklye magyarországi bemutatásától. [7] Mi több, egy köteg családi dokumentumot is a rendelkezésünkre bocsátott, amelyekből a kép jellemzően közép-európai történelmi háttere is kirajzolódott, középpontjában Réthi Zsigmond műkereskedővel. Réthi Vera varázslatos szépségű portréja most ott ragyog kiállításunkon, a Züzü-képek szivárványos gyűrűjében. Hazahozatala egy áldozatkész vállalkozó (Pepper Art Project) támogatásának köszönhetően valósult meg.
Smink
Magam már kezdtem azt hinni, hogy a megannyi összegyűjtött remekmű, a Thámárok lenyűgöző sora, a Züzü-képek vagy a Nirvána hívó szavára megmozdulnak a klasszikus szépségre éhes látogatók, hogy hosszú konvojokban kanyarogjanak majd Székesfehérvár felé. Kollégáim szkepticizmusa azonban józanságra intett.
A művek avítt sokaságának a látványtervezők és a marketingesek adtak arculatot. A könyvtári kutatószobákban otthonos bölcsész számára csillagászati árakért ugyan, de Csókunk megkapta azt a divatos sminket, amely nélkül manapság egyetlen „művész” sem léphet nyilvánosság elé. A decensen visszafogott kék-szürke falakon felragyogtak színei, a város utcáin fellobogtak a kiállítás zászlói, plakátjai, és egy darabig úgy tűnt, az angol trónörökös házassága után kiállításunk a legfontosabb történés a világban. A két múzeum azóta is féltő-értő gondoskodással ápolja újdonsült eseményét, tárlatvezetésekkel, gyermekprogramokkal, sőt legújabban kortárs plakáttervek bemutatójával. A látogatók azonban mindezek ellenére is csak megfontoltan csordogálnak; sose gondoltam volna, hogy Fehérvár ilyen messze van Budapesttől!
Jómagam íróemberként már a készülő katalógus mondatait ízlelgetem, Csók festészete ugyanis továbbra is bűvkörében tart, s aligha van fontosabb hivatásom, mint hogy ennek a bűvöletnek a körét mind szélesebbre terjesszem.
[1.] Farkas Zoltán: Csók István (Magyar mesterek). Képzőművészeti Alap, Budapest, 1957.; Székely András: Csók István. Corvina, Budapest, 1977.; Király Erzsébet: Pogányság és Megváltás. Csók István nagybányai tematikája és a mítoszkereső századvég. In: Művészettörténeti tanulmányok Sinkó Katalin köszöntésére. A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1997–2001, Budapest, 2002, 223–238. o.; Szücs György: „Pictura irredenta.” Egy Csók István-kép értelmezése. Uo. 297–305. o.; Jurecskó László: Csók István és a magyaros stíl. In: „A feledés árja alól új földeket hódítok vissza.” Írások Tímár Árpád tiszteletére. MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, MissionArt Galéria, Budapest, 2009, 185–194. o.
[2.] Csók István (1865–1961) emlékkiállítása. Rendezte: Telepy Katalin. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1965.; Szimbólumok, mítoszok. Csók István-festmények 1899–1917. Rendezte: Király Erzsébet, Kovalovszky Márta, Ladányi József. István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1988.; Válogatás Csók István (1865–1961) festőművész műveiből (Mesterek és mesterművek). Rendezte: Szatmári Gizella. Nyíregyháza, Városi Galéria, 2001.
[3.] A kiállítás főbb gondolatkörei: Egy tiszta hang: falusi idill; Égi és földi szerelem; Önarckép és akt; Szent és profán: Mária Magdolna és Báthory Erzsébet; Tavasz Árkádiában; Bűn és gyönyör: Thámár; Kelet és Nyugat: Nirvána; Párizsi nő; A modell; A megtalált paradicsom: sokácok; Édes semmittevés: az otthon nosztalgiája. Az impresszionista Csók: Az otthon tájai; A kert: a csendes élet eszménye; Az ártatlanság kora: Züzü-képek; Impressziók: Balaton.
[4.] A bemutatott 120 műből 91 származik közgyűjteményből: 55 MNG, 12 Székesfehérvár, 24 egyéb vidéki múzeum.
[5.] Fajcsák Györgyi: Kínai műgyűjtés Magyarországon a 19. század elejétől 1945-ig. Budapest, 2009, 136–137. o.
[6.] Révész Emese: Csók István: Wanted. Artmagazin, 2009/1., 78–81. o.
[7.] A kép kalandos hátteréről lásd a szerzőnek az Artmagazin júniusi számában megjelent cikkét.