„TEREBÉLYES FA” A PETŐFI IRODALMI MÚZEUMBAN

A folyóiratot az 1956-os magyar forradalom leverése után Nyugat-Európába menekült egyetemisták, főiskolások és fiatal értelmiségiek indították el 1962 tavaszán, Párizsban. 2008-ban, amikor a Kézirattárba kerültem (előtte a múzeum Közművelődési és Marketing Főosztályán dolgoztam), az akkori főosztályvezető, Varga Katalin azzal a feladattal bízott meg, hogy dolgozzam fel a folyóirat akkor mintegy hatvan kézirattári szabványdobozt kitevő anyagát:¹ leveleket, irodalmi műveket, a folyóirat-szerkesztés, a Magyar Műhely-találkozók dokumentumait. Immár több mint tíz éve foglalkozom ezzel a gyűjteménnyel, amelynek összetettségét és sokrétűségét akkor még nem láttam át, ehhez alapos és kitartó búvárkodásra, a témában való elmélyülésre volt szükség. Az irodalmi múzeum­nak az 1954-es megalapítása óta gazdag emigrációs kollekciója jött létre, amiben jelentős szerepet játszott Nagy Csaba bibliográfus és lexikográfus tevékenysége, aki több mint két évtizedes kutató- és gyűjtőmunkával állította össze A magyar emigráns irodalom lexikonát² – nem mellesleg, a kapcsolatfelvétel révén számos, a magyar diaszpórában élő alkotó gyűjteményét, később hagyatékát a múzeumba befogadva. Ezt a gyűjteménygyarapítási szemléletet folytatta főosztály-vezetősége idején Varga Katalin is. A Magyar Műhely párbeszédbe hozható a szintén közgyűjteményünkben található párizsi Irodalmi Újság,
a londoni Szepsi Csombor Kör, a müncheni Új Látóhatár folyóirat, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör és vezetője, Saáry Éva dokumentumaival, a frankofil Gara László,
a londoni Határ Győző és Czigány Lóránt, a stockholmi Thinsz Géza hagyatékával, a kanadai Kemenes Géfin László-gyűjteménnyel és a Vitéz György-hagyatékkal, valamint az Egyesült Államokban élt Baránszky László hagyatékával.

Magyar Műhely-találkozó – Schöffer-szeminárium, Kalocsa, 1985. Bujdosó Alpár, Kassákné Kárpáti Klára, Schöffer Miklós, Nagy Pál és Papp Tibor
Fotó: Vattay Elemér

¶ A Magyar Műhelyt fennállásának ötvenedik évfordulóján kiállítással köszöntöttük Sípos László művészettörténész kollégámmal az irodalmi múzeumban 2012-ben, bemutatva a lap sokrétű tevékenységét és szerteágazó kapcsolatrendszerét irodalmi műveken, szerkesztőségi leveleken, képzőművészeti alkotásokon, valamint a Magyar Műhely-találkozókról és performance-okról készült fotókon, videókon keresztül. Az anyag összeállítása során személyesen megismerhettük a folyóirat arculatát évtizedeken át meghatározó szerkesztőtriászt, az azóta sajnos már elhunyt Papp Tibort³ és Bujdosó Alpárt,⁴ és a jelenleg a magyar–francia kultúrtörténeti kapcsolatokat bemutató könyvén dolgozó Nagy Pált.⁵

Papp Tibor: Libérc, 1978

¶ A kiállítás eredményei közé tartozik, hogy Bujdosó Alpár
és Papp Tibor szerkesztők 2013-ban és 2014-ben a múzeumnak ajándékozták saját gyűjteményüket, amit a Nemzeti Kulturális Alap Ithaka programjának segítségével tudtunk Magyarországra szállítani.⁶ Ezáltal a Magyar Műhely redakciójának levelezése mondhatni teljessé vált: az egymásnak írott levelek szerves egységet alkotnak, amiből nemcsak a folyóirat története, szerkesztési gyakorlata ismerhető meg, hanem az őket foglalkoztató témák, a fontosabb események és a szakmai, baráti kapcsolataik is felfejthetők. 2018-ban a lap és a múzeum közti „összekötő kapocs”, Parancs János költő⁷
– ő az egyik alapító szerkesztő, aki 1964-ben visszatért Magyar-
országra, és 1966–74 között a PIM Kézirattárának muzeológusa volt – hagyatéka is egykori munkahelyére került, amely tovább gyarapítja a folyóiratra vonatkozó ismereteinket.⁸

¶ A Magyar Műhely generációs fórumként jelentkezett, a harminc év alatti fiatal magyar értelmiségiek megnyilatkozási terepeként, markáns avantgárd arculata az első évtized után kristályosodott ki. Az első években gyakran változott a szerkesztők köre, majd a hetvenes évek elejéig Márton László,⁹ Nagy Pál és Papp Tibor biztosították az állandóságot. 1973 őszén létrehozták a Magyar Műhely Munkaközösséget, a folyóirat ekkortól a Munkaközösség lapjaként jelent meg. Mindez az alkotók szemléletbeli változásának strukturális következménye, amely megmutatkozott a szerkesztőség felépítésében is: Nagy Pál, Papp Tibor és Bujdosó Alpár ekkor váltak felelős szerkesztőkké, s a munkaközösség alkotta a szerkesztőbizottságot. A folyóirat olyan kohéziós erővé vált, amely egy alkotói csoportosulást tudott létrehozni. Fontosnak tartották a közösségépítést, amelyről az 1972-től kezdve évente-kétévente, hol a Párizs melletti Marly-le-Roiban, hol a Bécs melletti Hadersdorfban megrendezett, előre megadott téma köré szerveződő Magyar Műhely-találkozók is tanúskodtak. Ezeken alkalom nyílt a nyugat-európai, valamint a tengerentúli
és a hazai irodalmárok személyes kapcsolatfelvételére és eszmecseréjére, az aktuális művészeti kérdések megvitatására és saját kísérleteik bemutatására (előadások, viták, performance-ok, kollektív művek¹⁰ révén). Mindez a szerkesztés demokratizálódását vonta maga után. A munkaközösség tagjaitól elvárták, hogy rendszeresen, évente legalább egyszer publikáljanak a lapban. A Magyar Műhely Munkaközösség 1973-tól 1991-ig létezett, a világ minden táját képviselő
44 taggal.

Nagy Pál: József Attila-labirintus 1. 1978

¶ A Magyar Műhely elsősorban Kassák Lajos életművét tekintette követendőnek. Kassák a magyar avantgárd legjelentősebb alakjaként az irodalomban és a képzőművészet több területén is maradandót alkotott. Kassák özvegye, Kárpáti Klára 1975-ben felajánlotta a művész hagyatékát a Petőfi Irodalmi Múzeumnak; az akkori főigazgató, Illés László irodalomtörténész kezdeményezte a Kassák Emlékmúzeum létrehozását, amely 1976-ban mint a PIM filiáléja nyitotta meg kapuit az óbudai Zichy-kastélyban. Kassák hagyatékának és szellemi örökségének ápolása Csaplár Ferenc művészettörténészhez kötődik, aki egészen 2007-ben bekövetkezett haláláig vezette a múzeumot.

¶ A Magyar Műhely időnként különszámokat jelentetett meg, melyeket vagy egy-egy magyarországi alkotónak szenteltek, olyanoknak, akik irodalompolitikai okokból marginalizálódtak (mint Weöres Sándor, Füst Milán, Szentkuthy Miklós), vagy egy kortárs irodalmi, művészetelméleti témára hívták fel a figyelmet (például a strukturalizmussal foglalkozó különszám, 1968. 27. sz.). A szerkesztők kezdettől arra törekedtek, hogy párbeszéd jöjjön létre a vasfüggöny két oldalán élő alkotók között. A Kassákról szóló különszám (1965. 13. sz.) tanulmányainak többsége inkább költészetére és regényeire koncentrált, kevésbé képzőművészeti munkásságára. Kassák a hatvanas években, Párizsban többször találkozott a folyóirat szerkesztőivel. 1971 novemberében, Párizsban Kassák özvegyének kezdeményezésére megalapították a Kassák Lajos Kört (Association des Amis de Kassák), és Kassák-díj Alapítványt létesítettek azzal a céllal, hogy évente kiadják a Kassák-díjat, amelyet egy-egy tehetséges fiatal alkotó kapott meg, aki az irodalomban vagy a képzőművészetben kimagasló kezdeti eredményt mutatott fel.

Bujdosó Alpár: Bűvös kocka, 1986

¶ Az ötvenedik évfordulóra rendezett kiállítás nyomán nemcsak kéziratok, hanem komplex gyűjtemények ékeztek a PIM-be. Az első fontos feladat a művek és dokumentumok szétválogatása volt a múzeum szervezeti felépítése szerint: vagyis
a képzőművészeti alkotások és fotók a Művészeti, Relikvia-
és Fotótárba, a hangzó, mozgóképes és multimédiás anyagok a Médiatárba, a könyvek, folyóiratok és aprónyomtatványok a Könyvtárba, míg a levelek, művek autográfjai, gépiratai
és a személyi dokumentumok a Kézirattárba kerültek.

¶ Több, nehezen kategorizálható műfajjal szembesültünk. A képversek, vizuális költemények szöveg és kép találkozási pontjai, a képvers egyszerre nyelvi és képi kódolású esztétikai üzenet. Ezek a művek általában ofszetnyomatok, szeriográfiák, térbeli installációk szövegekkel, így a megvalósítás technikája miatt a Művészeti Tárba kerültek. Papp Tibor számos egyedi műfajt teremtett, ezek egyike az úgynevezett térképversek, itt a Libérc címűt mutatom be,¹¹ ami egy fiktív félszigeten lévő város térképe, töredékes, asszociatív verssorokkal, rajta térképmagyarázattal, ami valós és fiktív helyeket jelöl. A város latin feliratú címere az írás alkotófolyamatát értelmezi: „Qui scribit bis legit” – aki ír, az kétszeresen olvas, alatta a mottó („Non licet omnibus adire Libercum”, vagyis: nem adatik meg mindenkinek, hogy eljusson Libérc városába) a hely különlegességére hívja fel a figyelmet. A szövegfragmentumok a történelmi múltra („beadásban megrokkant falusiak”), a kulturális tradíció folytatható elemeire („Szentkuthy szökőkút”),
a futballozásra („a védőkön át repülve a kapu elé”) és erotikus vágybeteljesítésre („egy falusi lány kibontja melleit”) utalnak. A térképversek bepillantást engednek a Papp Tibor által teremtett „világ-szeletekbe”.

Baránszky-Jób László borítékja, Santa Barbara, 1969. dec. 6.

¶ A műhelyesek kiindulópontja az irodalom, a nyelvben rejlő lehetőségeket igyekeznek kiszélesíteni a vizualitás, az auditivitás, később a számítástechnika felhasználásával. A nyelv vonatkozásában nem a jelentést, hanem a jelszerűséget hangsúlyozzák. A költő feladatát a nyelvi rendszer átrendezésében, sőt egy új jelrendszer kialakításában jelölik meg; ezek a jelek lehetnek betűk, szavak, szótöredékek, ábrák, képletek, út- és térképjelek. A szintaktikai rendszereket széttördelik, a szóhatárok feloldódnak, az egymással kapcsolatba állított szavak sajátos játékteret, konstellációt hoznak létre,¹² a szó és betűi­nek kombinatorikája különböző új variációkat eredményez. A nyugati magyar irodalom egyik sajátossága, hogy más kultúrák, idegen nyelvek közegében létezik, ami közvetlenül hat a szövegekre, s az alkotók anyanyelvükre a második, harmadik elsajátított nyelv szemszögéből mintegy kívülről is tekintenek. Ebből egyfajta nyelvkritikusi attitűd fakad: ironikus, demisztifikáló, a kifejezés határaira reflektáló nyelvhasználat, különböző irodalmi és nem irodalmi regiszterek ötvözése.

Baránszky-Jób László borítékja, Budapest, 1966. jan. 6.

¶ Nagy Pál 1974 és 1984 között keletkezett vizuális szövegei
a Journal in-time című költői albumban jelentek meg.¹³ A kötet változatos tipográfiai, grafikai megoldásai a művek formáját a jelentést meghatározó tényezőkké tették. Az emberi gondolkodás vizuális megjelenítésére törekszik az imago! (1978) című, József Attila emlékére készült, négy képversből álló sorozat. Az első mű, a József Attila-labirintus körkörössége, ovális alakja az agy formáját, barázdáltságát idézi.¹⁴ Nagy Pál mintegy bejárja, feltérképezi költő elődje világát, értelmezi és értékeli már azáltal is, hogy mit választ, vegyít össze saját szövegével. József Attilára emlékezve önnön létének értelmére kérdez rá. A vers sajátos szabad asszociációs hálóként jön létre, a pszichoanalízisben használt módszert alkalmazva, sokszor a hasonló hangalak hívja elő a következő szót, kifejezést. Így kapcsolódnak össze a „nyálkás békalencse”,
a „békanyál csorog ácsorog” és az „aki más szemében is nyálkát keres” szólásferdítés. A halál sokféle módozata jelenik meg – fulladás, rák, gázmérgezés, vonatbaleset –, ennek ellenpólusaként, egyben a lét teljességét érzékeltetve a méhen belüli, magzati lét is (magzatvíz, az anya testében töltött idő).

¶ Bujdosó Alpár teszi leginkább anyagszerűvé a szöveget, szívesen használ röntgenképeket, arcrajzolatokat, maszkokat, költeményeit olykor égetett agyagtáblákba vési, megidézve az írás legősibb változatát, az ókori képírást, ezáltal a szövegnek „testet adva”. Az ő Bűvös kockáját (1986) választottuk a 2012-es
kiállítás emblematikus műtárgyává, ez került a meghívóra
és a tárlat katalógusának borítójára is.

¶ Bujdosó a Rubik-kocka minden oldalára egy-egy szövegtöredéket ragasztott, ezzel sokszorosan megnövelte a lehetséges olvasatok számát. A szövegfoszlányok, a töredezettség, a be nem fejezett szavak és mondatok létfilozófiai elmélkedésre csábítanak: előhívják az európai kulturális univerzumot, egy közös vonatkoztatási rendszert, ugyanakkor azt is érzékeltetik, hogy halandó, a tér és idő korlátai közé szorított lények vagyunk, így a világot esélyünk sincs megismerni a maga teljességében. Ráadásul mindenkinek más és más a nézőpontja, mások a szociokulturális adottságai, előfeltevései, ami több párhuzamos „világszelet” együttes létét feltételezi. Ennek manifesztuma a Bűvös kocka.

Parancs János, Kormos István és Erdély Miklós a Petőfi Irodalmi Múzeum előtt, Budapest, 1969 körül

¶ Szintén a Művészeti Tárba került egy művészkönyv, illetve könyvobjekt, amelynek ihletője az első modern képvers, Sté­phane Mallarmé 1897-ben írt Kockadobás című műve. Az Un coup de Dés jamais n’abolira le Hasard (Egy kockadobás nem vet véget a véletlennek) kefelevonata még a szerző életében elkészült, ám 1898-ban bekövetkezett halála miatt már nem jelent meg. A Magyar Műhely francia nyelvű testvérlapja, a d’ate­lier, összefogva a Change francia avantgárd folyóirattal, megjelentette az eredeti kefelevonatot figyelembe vevő Kockadobást 1980-ban. A francia viszonylatban legismertebb kiadványukat Mitsou Ronat, a francia Nemzeti Kutatóközpont munkatársa rendezte sajtó alá, Papp Tibor végezte nyomdai kivitelezését, kortárs nemzetközi vizuális költők közreműködtek benne képverssel vagy tanulmánnyal.¹⁵

¶ A Kézirattárba kerültek a levelek és minden egyéb analekta. A múzeumban minden nyilvántartott érték egyedi tárgy, műtárgy, vagyis a leltározás során mind a fizikai, mind a tartalmi jellemzőit le kell írni, meg kell adni. A hatalmas, mintegy ötezer darabot számláló levelezés rendezése során
az első nehézséget két kategória szétválasztása okozta: külön csoportba kerültek az inkább az alkotónak írottak és külön csoportba az inkább a szerkesztőségnek, a folyóiratban való publikálás kapcsán írottak. Ha valakinél a baráti és a munkakapcsolat átfedésbe került, legtöbbször az alkotónak szóló csoportba illesztettem őket. A levelek jól reprezentálják a hazai, a határon túli (például Új Symposion – Szerbia, Stúdió erté, Juhász R. József – Szlovákia, Echinox – Románia) és a diasz­póra irodalmi életét a szerzők, a folyóiratok, alkotói csoportosulások és kulturális egyesületek révén. A mail art (küldeményművészet) kiemelkedő művelői közül megtalálhatók Ioan Bunus grafikus, az Artpool Művészetkutató Központ alapítói, Galántai György és Klaniczay Júlia, valamint Tóth Gábor akcióművész alkotásai. Rengeteg úgynevezett melléklet található egy-egy levelezőpartner esetében: vagy egy másik levél, amit továbbított, sok-sok meghívó kiállításmegnyitóra vagy irodalmi estre, időnként a levélíró saját névjegye, illetve lapkivágatok a felvetett témákkal kapcsolatban.

Stéphane Mallarmé: Un coup de Dés Jamais N’Abolira le Hasard. Az album borítója, 1980

¶ Olykor a levélírók pontos azonosítása is nehézséget okozott. Így történt ez id. és ifj. Baránszky László esetében. Találtam olyan borítékot, amelyen ugyanúgy szerepel a nevük (Baránszky-Jób László), ám az egyik kézzel írott és budapesti címzésű,
a másik géppel írt és az Amerikai Egyesült Államokban adták fel. Számítógépes adatbázisunk, a HunTéka személynévterében jól elkülöníthető névvel szerepelnek: az apa Baránszky-Jób László (1897–1987) irodalomtörténész, esztéta, író, egyetemi tanár, fia pedig Baránszky László (1930−1999) költő, irodalomtörténész, művészettörténész – a kézírás különbözősége és a feladás helyszínei mellett ez is megkönnyítette, hogy külön címleírást kapjanak a gyűjteményben. Gyakori eset, hogy más a feladó hivatalos neve és más az irodalmi életben használatos, így például a Sipos Gyulaként küldött levelek Albert Pál (1935−) irodalomtörténészt, kritikust és szerkesztőt takarják. A legnagyobb segítséget a beazonosításban és a datálásban a címzett, esetünkben Nagy Pál hol tintával, hol ceruzával írt eligazító rájegyzései nyújtották: szinte mindig ráírta a borítékra vagy valamelyik fólióra a levélírónak küldött válasza dátumát, gyakorta a levélíró nevét is. A teljesség igénye nélkül érdemes megemlíteni néhány különleges levelezőpartnert. Ilyen a Magyarországon rendezett első, 1985-ös Műhely-találkozó (Schöffer-szeminárium Kalocsán) névadója, Schöffer Miklós kinetikus szobrászművész vagy a neoizmus megalapítója, Kántor István (Monty Cantsin), illetve a Magyar Műhely egykori képzőművészeti szerkesztője, Pátkai Ervin szobrászművész.

¶ Az úgynevezett analekták csoportosítása során először a hagyományos formájú, klasszikus versek, majd a regények és novellák következnek. Néhány kötet keletkezése lépésről lépésre nyomon követhető: az összeállítás és válogatás folyamata, a különböző szövegváltozatok, a nyomdai kefelevonatok korrektúrajelekkel, majd a végleges imprimatúra. Nagyon hasznos források a Magyar Műhely-találkozók autográf és gépiratos manifesztumai. Erdély Miklósnak a Marly-le-Roi-ban 1980-ban tartott Magyar Műhely-találkozóra írott tézisei a műalkotás különböző funkcióit vizsgálták, és parázs vitát gerjesztettek a résztvevők között.¹⁶

¶ Nagy Páltól számos magyar és francia nyelvű vers és jegyzet, megjelent könyveinek kéziratai, tanulmányok és előadások, illetve személyi dokumentumok (igazolványok és kiadói, előadói szerződések) találhatók. Papp Tibor magyar és francia nyelvű, hagyományos és vizuális versei, hangjátékai, önéletrajzi írásai, tanulmányai és előadásai mellett gyűjteményünkbe került Kassák-műfordítása, A ló meghal, a madarak kirepülnek című, 1922-es szabad vers francia nyelvre való átültetése. A Bujdosó házaspár és Kassákné Kárpáti Klára különleges baráti kapcsolatának mementója az özvegy által nekik írt huszonegy levél. Bujdosó Alpártól a folyóiratban megjelent versek, novellák és tanulmányok, illetve az 1956. november–decemberben amerikai egyetemeken tartott beszéde a magyar forradalomról, a szintén e témában rendezett 1957. tavaszi–nyári ázsiai előadássorozat útinaplója,¹⁷ illetve a Magyar Műhely könyvkiadással kapcsolatos dokumentumai segítik a téma alapkutatását. A Magyar Műhely bizonyos számainak teljes anyagával és a Polyphonix Festival¹⁸ dokumentumai révén a folyóirat tágabb kontextusa is fel-
vázolható.

¶ A műhelyesek számára időközben Franciaország menedékhelyből fokozatosan az otthonukká vált, aminek kézzelfogható bizonyítéka a d’atelier megjelentetése, ami kulturális dialógust eredményezett a befogadó országgal. A Magyar Műhely francia nyelvű testvérlapja 1972 és 1978 között jelent meg, szerkesztői Nagy Pál, Papp Tibor és Philippe Dôme voltak, 18 folyóiratszámot és hét – bonyolult tipográfiai megoldásokkal élő – könyvet adott ki.

¶ A Magyar Műhelyt 1989–1990-ben hazatelepítették Magyarországra, megtartva a kötődést Párizshoz és Bécshez. 1995 tavaszán meghívták a szerkesztőségbe Kovács Zsoltot, L. Simon Lászlót és Sőrés Zsoltot, az 1995-ös keszthelyi Magyar Műhely-találkozót már az új szerkesztőhármas szervezte. Megváltozott a lap tematikája és részben az olvasói köre is, az irodalom mellett a más művészeti ágak és a művészetelmélet iránt érdeklődőket is megszólítja, kiemelten foglalkozik számítógépes és médiaművészettel, az irodalom és a képzőművészet határterületeivel. Az 1995-ben létrehozott Magyar Műhely Alapítvány biztosítja a folyóirat és a Magyar Műhely Kiadó köteteinek jogi hátterét. 2004-ben megnyílt Budapesten a Magyar Műhely Galéria,¹⁹ amely havonta más-más kortárs művésznek, alkotócsoportnak nyújt bemutatkozási lehetőséget. Jelenleg a folyóirat felelős szerkesztője Szombathy Bálint, szerkesztőtársai Petőcz András és Szkárosi Endre, főmunkatárs L. Simon László. A Nyugaton kiadott magyar nyelvű folyóiratok közül az 1990-es rendszerváltozás után egyedül a Magyar Műhelynek sikerült a fennmaradás, ma is a kortárs experimentális művészet orgánuma.

Jegyzetek

[1] Ezt a dokumentumegyüttest 2005-ben Nagy Páltól szerzeményeztük a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával.

[2] Nagy Csaba: A magyar emigráns irodalom lexikona. Argumentum–PIM, Budapest 2000.

[3] Papp Tibor (1936–2018) költő, műfordító, tipográfus.

[4] Bujdosó Alpár (1935–2021) költő, mérnök.

[5] Nagy Pál (1934–) író, műfordító, tipográfus.

[6] További kéziratos és nyomtatott szövegeket, könyveket, folyóiratokat
és vizuális műveket szállítottunk haza Nagy Páltól is.

[7] Parancs János (1937–1999) költő, műfordító.

[8] A Magyar Műhely szerkesztősége az első gyűjteményegységet (147 tétel analektát) 1970-ben ajándékozta a Petőfi Irodalmi Múzeumnak Parancs János párizsi útja alkalmával.

[9] Márton László (1934–) író, diplomata.

[10] Az 1977-es hadersdorfi Magyar Műhely-találkozó témája a modern irodalom és képzőművészet kapcsolata volt, itt készítette Bujdosó Alpár, Kibédi Varga Áron, Nagy Pál, Papp Tibor és Petőfi S. János a Víz alatti tekercs – Lányok szeméremajkán csend ül című közös vizuális szöveget.

[11] Először Papp Tibor Vendégszövegek 2, 3 (Magyar Műhely. Párizs 1984) című kötetében jelent meg, majd Térvers képek (Balassi Kiadó, Budapest 1998) című könyvében.

[12] Dánél Mónika: A közöttiség alakzatai – Magyar neoavantgárd szövegek poétikájáról, in: Kánon és olvasás – Kultúra és közvetítés I–II., szerk.:
Bengi László, Sz. Molnár Szilvia, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest 2002, FISZ Könyvek 16/b, 2:73–115.

[13] Nagy Pál: Journal in-time 1974–1984. Magyar Műhely, Párizs 1984.

[14] Petőcz András: Dimenzionista művészet – Tamkó Sirató Károly költészeti törekvései a két világháború között, illetve annak hazai és nemzetközi megfelelői. Magyar Műhely, Budapest 2010, 123.

[15] Philippe Dôme, Jean-Pierre Faye, Rodolfo Hinostroza, Claude Minière, Bruno Montels, Nagy Pál és Jacques Roubaud. Lásd Nagy Pál: Journal
in-time – Él(e)tem III. Kortárs, Budapest 2004, 3:48.

[16] Erdély Miklós (1928–1986) afféle modern polihisztor, építész, filmrendező, író és képzőművész volt egy személyben. Művészetfelfogását a médiumokkal való kísérletezés, a tudományok és a művészetek kapcsolatának hangsúlyozása, a régi és újabb keletű hagyományokra való nyitottság jellemezte.

[17] Megjelent az akkor írott napló szövege alapján egy dokumentumokkal kiegészített és szerkesztett visszaemlékezés: Bujdosó Alpár: 299 nap. 1956-os Intézet–Magyar Műhely, Budapest 2003.

[18] Az alternatív költészeti, hangköltészeti és performance-fesztivált Jean-Jacques Lebel alapította Párizsban 1979-ben, és minden évben más ország valamelyik nagyvárosában rendezik meg.

[19] Címe: 1072 Budapest, Akácfa utca 20. 2004. augusztus 25-i avatásán Wehner Tibor művészettörténész tartott beszédet.