„A tudós agyával, a költő szívével és a festő szemével”
Az egri Kepes Intézet múltja, jelene és jövője
MúzeumCafé 34.
A Kepes név hallatán tíz emberből kilencnek (ha nem mindnek) alighanem az ismert televíziós műsorvezető jut az eszébe. Ha az egri Kepes Intézet alapítóin, Offenbacher Ferencen és Kaczári Istvánon múlik, ez nem sokáig lesz így. A nagyvilágban már ma is több ismerettel rendelkeznek arról, hogy ki volt Kepes György, mint nálunk. Egertől nem messze, a Heves megyei Selypen született 1906-ban, a Képzőművészeti Főiskolát Budapesten végezte Csók István tanítványaként. Egész életében festett, de érdeklődése később az új médiumok, a fotó és a film felé fordult, neve mellé állandó jelzőként odakerült: „a fény művésze”. Az avantgárd irányzatokkal Kassák Munka-körében ismerkedett meg, még Budapesten, mielőtt 1930-ban Moholy-Nagy László – akivel kapcsolata élethosszig kitartott – Berlinbe nem hívta, ahol a Bauhaus tagjai mellett az orosz avantgárd mestereivel is megismerkedett. 1936-ban – ugyancsak Moholy-Nagy invitálására – előbb Londonba költözik, ahol megismerkedik Juliettel, későbbi feleségével, és onnan már együtt követik Moholyt Amerikába. 1937-től a chicagói Új Bauhaus tanára, a Szín és fény Tanszék vezetője. A Bauhausból kinőve saját programot dolgozott ki, amelynek alapvetése a tudós és a művész együttműködése. 2001-ben halt meg Amerikában, ám előtte hagyatékának jelentős részét Eger városára bízta. Mégsem ez volt a kiindulópontja a belvárosi Széchenyi sétálóutcában lévő Kepes Intézet alapításának; ehhez még el kellett telnie néhány évnek, amikor is az Alapítvány a Komplex Kultúrakutatásért színre lépett.
Az alapítvány, amelynek égisze alatt megvalósult és 2012 márciusában megnyílt a Kepes Intézet, 1994 decemberében alakult. Gazdag múlttal és szerteágazó tevékenységi körrel rendelkezett, amit talán úgy lehet a legegyszerűbben összefoglalni, hogy a Miskolci Egyetem művészeti életét próbálta összefogni. Kaczári István, aki most az alapítvány kuratóriumi elnöke és a Kepes Intézet igazgatója, 2007-ben került a képbe. „Offenbacher Ferenccel, a kollégámmal mindketten nyíregyháziak vagyunk, amikor megismerkedtünk, kiderült, nagyon hasonlóan gondolkodunk. Ő régóta műgyűjtő, kortársakat és moderneket gyűjt. Mi lettünk a motorjai a projektnek, és az alapítvány kuratóriuma mellénk állt. Külön és együtt is többször jártunk Amerikában, kutakodtunk Kepes életművében. Időrendben megelőzte az intézet gondolatát számos olyan általunk Kepes munkáiból összeállított kiállítás – Debrecenben, Budapesten, Franciaországban, Írországban és Lengyelországban –, amely megalapozta Eger város vezetőinek és polgármesterének a bizalmát bennünk.”
Ez az egri múzeum, művészeti központ, kulturális intézet, nevezzük bárhogyan, több szempontból újszerű vállalkozás. Már az a tény, hogy nem a fővárosban van, jelzi, hogy önmagán túlmutató szerepet vállal, kísérletet tesz a hazai kulturális színtér decentralizálására. A névadó személye garantálja, hogy a 20. század magyar művészetének legprogresszívebb irányzatait karolja fel, hazahozza, megismerteti a magyar közönséggel a külföldön karriert elért, ám itthon jószerivel ismeretlen életműveket, integrálva azokat a művészettörténeti kánonba, a kultúra emléktárába. A megvalósítás is tanulságos: egy 19. századi klasszicista épületet újítottak fel 21. századi színvonalon, a legmodernebb technikával felszerelve, és még arra is tellett a pénzből, energiából, innovációból, hogy a fogadópultot, amivel legelőször találkozik az ember a múzeumba belépve, egy világhírű japán építésszel, Ichikawa Sotával terveztessék meg. A légies, vas és üveg pult önmagában is kortárs műalkotás, amivel nemcsak különböző díjakat söpörtek be, de létének köszönhetően már a megnyitás évében a negyedik leginkább ajánlott magyarországi turistacélpontként pozicionálták a különböző guide-okban.
A város tizenöt évre bocsátotta rendelkezésükre az ingatlant a felújításért cserébe, ennyi idejük van az alapítóknak bebizonyítani: az ötlet működőképes. Kaczári Istvánnal, az intézet igazgatójával egy új beruházás kellős közepén, a földszinten nyíló kávézó és art shop építése mellett vettük sorra, milyen lépések vezettek az ötlettől a megvalósulásig, illetve hogy mik a következő tervek. „Amerikában kezdődött a tervezgetés, amikor találkoztunk Kepes gyermekeivel, Juliettel és Imrével. Egyikük sem lett művész, de fotográfus-festő-professzor édesapjuk emlékét és hagyatékát mindketten fontosnak tartották megőrizni. Azt is lehetett tudni, hiszen apjuk is már adományozott a városnak, hogy Eger mint helyszín az ő szándékaival is megegyezik. Kepes nagyon aktív életet élt: alkotómunkája mellett professzorként is tevékenykedett, és a hatvanas években kidolgozta egy tudósok és művészek együttműködésén alapuló intézmény programját, amit 1967-ben meg is valósított, és nyugdíjba vonulásáig igazgatott. Elméleti munkássága is jelentős, rengeteget publikált, de róla még nem jelent meg könyv. Eredetileg itt kezdődött a mi színre lépésünk: amikor ezzel a ténnyel szembesültünk, eldöntöttük, hogy megjelentetünk egy nagymonográfiát az életéről.”
A könyv megírásával Orosz Mártont bízták meg, később ő lett az állandó Kepes-kiállítás kurátora is. A háromnyelvű kötet valószínűleg az idén jelenik meg. A monográfiával kapcsolatos kutatómunka során jutottak el Egerbe. „Kepes jelentős gyűjteményt ajándékozott a városnak, és mi, hozzátéve a saját anyagunkat, azon dolgozunk, hogy legalább annyira megismerjék az életművét itt is, mint amennyire beivódott a köztudatba Amerikában vagy Németországban” – szögezi le Kaczári István a legfőbb célt. Kepes életműve mellett a kortársak alkotásain keresztül igyekeznek bemutatni azt a közeget, amelyben alkotott, a hatást, amit gyakorolt, harmadik profiljuk pedig a modern és a kortárs képzőművészet bemutatása időszaki kiállításokkal. 2012-ben márciustól decemberig hat ilyet rendeztek. Mindegyik esetében ragaszkodtak ahhoz az alapelvhez, hogy kurátort hívnak, mégpedig olyat, akiről meggyőződésük, hogy az adott témában, művészben, műfajban vagy korszakban a legautentikusabb.
A debütáló Kepes állandó tárlat kísérőrendezvénye Vera Molnár életmű-kiállítása volt Egy százalék rendetlenség címen. Egy év elteltével úgy döntöttek, elegendő hellyel rendelkeznek ahhoz, hogy neki is szenteljenek egy kisebb, de állandó tárlatot. „Vera Molnárt Kepessel való személyes kapcsolata és a munkássága is erre predesztinálja. Az elsők között használta az informatikát a művészetben, tökéletesen illik rá a kepesi világlátás” – indokolja a döntést az igazgató. A 89 éves Vera Molnárt a francia állam Becsületrenddel tüntette ki, a művészeket rangsoroló top 100-as listán is helyet kapott, és Magyarországon is magas rangú állami kitüntetést vehetett át 2012-ben. Az intézetvezető tervei közé tartozik – bár még egyelőre nem lépett túl a szándék szintjén – egy Vera Molnárról elnevezett ösztöndíj alapítása.
Kepes tanítványainak, kollégáinak, barátainak a munkáiból is létrejött egy kiállítás Másodfokú egyenlet címen, amellyel párhuzamosan a Kepessel rokonítható, hatását viselő hazai művészek alkotásait bemutató tárlatra is sor került, mindegyiken hangsúlyos szerepet kapott a fény. „A fény és vele az árnyék, a kontraszt, minden fontos művészeti alkotásban fellelhető. Brahms szimfóniáiban is, amelyeket különösen szeretek, a legszomorúbb részletekben is megcsillan a napsugár. Lehet, hogy ilyen értelemben hangulatember vagyok, de a fény jelenléte engem is nagyon befolyásol” – mondja Kaczári István, és nem véletlen a zenei példa, hiszen eredetileg zenét tanított, és kürtösként játszott egy szimfonikus zenekarban. 1987-ben Amerikába ment, ahol eredeti szakmájától eltávolodva egy ipari és kereskedelmi tevékenységet folytató cégnél dolgozott. A rendszerváltáskor jött haza, majd amikor 1994 decemberében újra hívták ehhez a céghez, immár vezetői pozícióba, kis hezitálás után visszatért New Yorkba. „Nem számoltuk fel az itthoni életünket soha, olykor hétszer is fordultunk egy évben. Nyíregyházán hangszerboltot üzemeltettünk, anyám a mai napig él, itt voltak a barátaink, a gyökereink, de Amerika olyan lehetőség volt, amit nem lett volna szabad kihagyni. A három gyerekem megtanult egy nyelvet, belekóstolt egy másik kultúrába. Arról nem is beszélve, hogy az iskolai zenekarral játszottak a Carnegie Hallban, lehetőségünk volt megnézni egy operát Pavarottival, ezek vissza nem térő élmények. Kinyílt a világ, nemcsak nekik, de nekem is.” Az amerikai kalandnak 9/11 vetett véget, akkor győzött végképp a honvágy, amely állandóan jelen volt az életükben: a család a hazatérés mellett döntött. István gyermekei közül a legnagyobb fia zenész lett, a bejrúti szimfonikus zenekar első kürtöse, a kisebbik fia és a lánya Magyarországon él. Felesége változatlanul zenetanár, de Kaczári István élete most már az egri múzeum köré szerveződik.
Az épület – korábban egy gyógyszerész háza, majd száz éven át városi kaszinó, a háború után szakszervezeti székház, a nyolcvanas években pedig ifjúsági ház – nagyon rossz állapotban volt. 2009-ben benyújtottak egy uniós turisztikai attrakciófejlesztési pályázatot a felújítására, 2010-ben megnyerték a maximális összeget, ötszázmillió forintot. Az átalakítás költségvetése hatszázmillió volt, a különbözet az alapítvány önrésze. „Főként kettőnknek kellett előteremteni Offenbacher Ferenccel a hiányzó részt, és nem könnyítette meg a dolgunkat az időközben megérkező gazdasági válság. Az első és egyben az utolsó pillanat volt, hogy mindezt összerakhattuk.” 2010-ben lezajlott a tervezési fázis, 2011-ben pedig maga a beruházás. Az előkészítés során körbejárták a műemlékvédelmi előírásokat, kikérték a városi főépítész véleményét. Amikor kiderült, hogy a város már korábban kiírt egy önkormányzati pályázatot az épület felújítására, felkeresték és megbízták Botos Juditot, aki indult ezen, és jól ismerte az épületet. A közös munka a tervező és a beruházók megelégedésével zárult, mindannyian úgy érzik: maradéktalanul sikerült megvalósítani az eredeti elképzeléseket. Sikerrel vették azt az akadályt is, hogy egy műemlék épületet pozicionáltak át kortárs kiállítóhellyé. Ezt segíti a már említett japán építész által tervezett fogadópult is. Sota magyar partnerének, Maróy Ákosnak a segítségével Japánban tervezte meg a pontosan ideilleszthető pultot, de komoly dilemmát okozott a megvalósítás. Légiesnek tűnik, de súlyos vaslemezekből áll, ha Japánban készül, a szállítás lesz megoldhatatlan, ha itthon, a tervező nincs jelen. Végül Kaczáriék döntöttek a nyíregyházi cég mellett, amely a korlátokat és a kinyitható tetőt is készítette az épületbe. Levelek, szkennelt dokumentumok, fényképek jöttek-mentek, sűrű e-mail-váltások kíséretében Japán és Nyíregyháza között, és a végeredmény a döntés helyességét igazolta, mivel a megnyitón részt vevő japán művész tökéletesen elégedett volt. „Nem is tudtunk róla, de a pultunk harmadik helyezést kapott a legjobb designbútor kategóriában, és miatta lettünk a negyedik legajánlottabb turisztikai desztináció Magyarországon. Önmaga is látványossággá vált, és több milliárdos értékű beruházást előztünk meg ezzel a »csak« hatszázmillióssal.”
A helyiek közül azonban nem volt mindenki ilyen lelkes. Akadtak, akik azt kifogásolták, hogy miért veszik el a fiataloktól az Ifjúsági Házat. „Nem vettük fel a támadásokat; azon az állásponton voltunk, nekünk kell előbb bizonyítanunk, hogy jót akarunk. Eddig kétezer gyereknek tartottunk múzeumpedagógiai foglalkozásokat, a főiskolával is igyekszünk jó kapcsolatot ápolni.” A Nyári Egyetem rendezvénysorozatában a főiskolával közösen workshopokat, előadásokat szerveznek, amelyekre az Ábel-díjas matematikust, Szemerédi Endrét, Kepes György unokahúga, Kepes Anna férjét, és az unokaöcs Kepes Andrást is szeretnék meghívni előadónak. Fontos céljuk a kezdetektől az egrieket megmozgatni, visszahozni az intézménybe, hogy megbarátkozzanak vele az új funkcióban. Jó értelemben vett populáris rendezvényük volt az À la carte – Gasztronómia a magyar képzőművészetben című kiállítás és az ehhez kapcsolódó rendezvények, vacsorák. Az egyiken egy Rippl-Rónairól szóló filmet vetítettek, és közben felszolgálták ugyanazokat az ételeket, amelyeket a filmen a festő a vendégeinek, a másikon egy Rossini-kamaraopera-előadás mellett Rossini receptjeiből készült vacsorát kínáltak.
Ami a fenntartást illeti, nagyon fiatal az intézmény; Kaczári István is tudja, hogy évekbe telhet, mire sikerül felépíteni a biztonságos működést. Még nem találtak olyan támogatóra, aki megnyugtatóan melléjük állna. „Szeretnénk a várossal megállapodni valamiféle együttműködésről, hiszen közfeladatokat is el tudunk látni. Természetesen pályázunk, kisebb összegeket nyertünk is, és folyamatban van egy nagyobb, ami már tízmilliós nagyságrendű. Bízunk a törvényi változás kedvező hatásában, amely szerint ötvenezer forintig kulturális juttatásokat adhat a munkáltató, például éves múzeumbérletet vehet a dolgozóinak. Eger turisztikai adottságait is ki szeretnénk aknázni, a város az egyik leggyakoribb osztálykirándulás-célpont, terveink szerint közös kombinált belépőjegyet kínálnánk a várral.” Márciustól fogad vendégeket az új kávézó, és az állandó tárlatok mellett Havadtői Sámuel 2013 című kiállítása nyílik, valamint Antal Péter gyűjteményéből látható egy izgalmas válogatás Párbeszéd címmel.
A sikernek ára is van, erről tanúskodik Kaczári István visszatérő álma: „Ülök a zenekarban, a kottaállványon Brahms 2. szimfóniája, mindjárt kezdődik az előadás, és bevillan, úristen, régóta nem gyakoroltam, hogyan fogom én ezt eljátszani? És akkor felébredek, hogy hála istennek, csak álom volt. Mindig is szerettem a kihívásokat, de egyre megerőltetőbbek. Most látom, mekkora vállalás a Kepes Intézet. A megnyitón azt mondtam a kollégáknak: részesei lehettek egy gyerek megszületésének, itt van, most fel kell nevelni.”