„Túl kevés rajta a toilette…”
Egy Kernstok-kép botránya
MúzeumCafé 30.
Ha megírja valaki egyszer a mindmáig hiányzó Kernstok-monográfiát (Kovács Bernadett szándéka mutat erre), a festő művészetének szélsőségesen hullámzó recepciójával kell szembesülnie: a szenvedélyes indulatok a lelkesedő hozzáállástól a gyűlölködő elutasításig terjedő skálán gyűrűztek. Kernstok merőben újszerű képalkotása volt az igazi botránykő, amely a modernizmus térfoglalását mindjárt a jelentkezésétől követte. Alighanem a prelúdiuma lehet a pályakezdő festő fellépését kísérő társadalmi botránykrónikáknak az alább felidézett nagyváradi affér.
A történet, amelynek lángja és füstje Ady nagyváradi éveinek sajtójától a budapesti lapokig terjedt, az 1900-as esztendő őszére vezet vissza. A viharosan polgárosodó századfordulós Nagyvárad a kultúrértékek megbecsülését is szem előtt tartotta. Az 1892-ben alakult Szigligeti Társaság programjában is megfogalmazta „a magyar és a világirodalom, valamint a művészet iránti érdeklődés” állandó ébren tartását. Így került napirendre, hogy a század végére megépült Kereskedelmi Csarnok termeiben nagyszabású képzőművészeti kiállítást rendezzenek. Annál is inkább, mert adva volt a lehetőség, hogy az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Szegeden záruló vidéki kiállítását kevesebb költséggel átirányítsák Váradra. A társulat, amely a „műcsarnoki festőket” tömörítette, már korábban megkezdte vidéki kiállításainak szervezését (Székesfehérvár, Brassó, Kolozsvár). Nagyváradról azonban, ahol pedig páratlan értékű képtár (az Ipolyi-gyűjtemény) talált otthonra, és ahol műpártoló püspökök működtek, most először érkezett hivatalos felkérés. A Szigligeti Társaság dr. Radó Ignác választmányi tag indítványára fordult a Képzőművészeti Társulathoz, és rövidesen tető alá is hozták a tervet. Mivel a Kereskedelmi Csarnokban nagyon nagy terek álltak a szervezők rendelkezésére, a Szegedről érkezett képeket Budapestről küldött művekkel egészítették ki. Kernstoknak a Hajóvontatók című képe került volna ilyenformán a fővárosból útnak indított alkotások közé, de ezt nagy mérete miatt a festőnek a Szerelem című művével cserélték ki.
Ez a festmény verte ki a biztosítékot. A képi ikonográfia, az ábrázolás tárgya zavarta a konzervatív szemléletű Radót: az egymás felé hajló, álló szerelmespár egyébként nem is különösebben erotikus jelenete. Kifogásolt meztelenségükből is inkább csak a férfi háta, teste látszik. Radó azonban úgy vélekedett, hogy „Kernstok festménye, tárgyánál és kidolgozásánál fogva nem való az ifjúság szeme elé”. Különben is „még nem minden műremek, ami meztelen”. Elutasításában a kiállítást a kezdetektől pártoló Schlauch Lőrinc nagyváradi bíboros püspökre hivatkozott, mint aki letiltotta a kép bemutatását. Ez azonban csúsztatás: a képtár- és könyvtárgyarapító Schlauch püspök nem is látta a festményt. Nem az ő kívánságára vagy éppen tiltására vették tehát ki a bemutatandó művek közül, csak Radó utólagos érvelésére bólintott rá, és hagyta helyben az intézkedést. Igaz, azután viszont már ragaszkodott a döntéséhez.
Amikor a kiállítás pesti rendezői, Telepy Károly és Paur Géza Váradra érkeztek, az inkriminált festmény egy sarokba állítva árválkodott. Az idős Telepy, aki negyven évig volt a Képzőművészeti Társulat műtárnoka és tárlatainak szervezője, munkatársával együtt óvást emelt a kirekesztés ellen, de nagy tapasztalata alapján nem találta szokatlannak az ilyen vehemenciákat. Nem így a fiatal Paur Géza, akit csak egy évvel korábban, 1899-ben választottak Telepy mellé műtárosnak: ő a felháborodott tiltakozás olyan riadóját fújta meg, amely Váradtól Pestig elhallatszott.
Paur váradi születésű ember volt, ismerte a helyi viszonyokat. Jól tudta, milyen szemléletbeli feszültségek osztják meg a városon belül is a közösséget a katolikus konzervatív Váradolaszitól az amerikai ütemben fejlődő, szabadkőműves szellemű Újvárosig. A váradi sajtó pedig pártállása szerint foglalkozott az esettel. A Tisza-párti Szabadság éppen csak megemlítette, a radikális Nagyváradi Napló vezércikket és többhasábos írásokat szentelt a botránynak. Dr. Dési Géza „Szerelem” – Lex Heinze Nagyváradon című írása adta meg a radikálisok hangját (Nagyváradi Napló, 1900. október 31. 1–2. o.): „Eldugtatok egy művészi festményt, Kernstok művét, az a címe »Szerelem«. Azt találtátok, hogy nagyon érzéki, kevés rajta a toilette, s nehogy a szent morálban valamelyes kártétel essék, »Gutgesinnt« [itt: lojális – M. J.] hűséggel értesítettétek erről a kiállítást megnyitni készülő bíboros egyházfőt, hogy az ég szerelméért, emelje föl tiltakozó szavát a merénylet ellen.” (A cím, a Lex Heinze ma már magyarázatra szorul: a német büntető törvénykönyvnek az erkölcstelen irodalmi, színházi, képzőművészeti műveket cenzúrázni kívánó, nagy vitákat gerjesztő 1900. évi módosítására vonatkozik.)
A történtek megosztották a Szigligeti Társaság vezetőségét is: a kiállítás szűkebb körű rendezőségére hárították a felelősséget. Dr. Gyémánt Jenő, a társaság választmányi tagja sietett leszögezni: „A Szigligeti Társaság minden téren csak a szabadelvű eszmék híve lehet, s annak kell lennie” (Nagyváradi Napló, 1900. nov. 1., 2–3. o.)
A fővárosi sajtóban a legrészletesebben a Budapesti Napló foglalkozott az esettel (Lex Heinze Nagyváradon. 1900. október 31.). Itt szólaltak meg a művészeti élet közszereplői. K. Lippich Elek miniszteri osztálytanácsos: „Ami Nagyváradon történt precedensnek veszedelmes, tünetnek pedig fontos.” Kéméndy Jenő festő: „Emberi fogalmak szerint a formák legnemesebb és legszebb kombinációja az emberi testben összpontosul. […] Nem hiszem, hogy akárki illetlennek találná a Milói Vénuszt vagy Michelangelo meztelen alakjait.” Benczúr Gyula: „Magam is beállok azoknak a sorába, akik a művészet ilyen félreismerése ellen tiltakoznak. […] Az emberi test ábrázolása a legszebb föladata a piktúrának. […] Kernstok Károly művét ismerem, és művészi munkának tartom.” (Kernstok éppen akkoriban fejezte be tanulmányait a Benczúr-féle mesteriskolában.)
A történteknek mintegy összefoglalóját kínálja Paur Géza Kernstok Károlyhoz írt levele, amely a korabeli sajtóban több helyütt is megjelent. Álljon itt kihagyások nélküli teljességében.
„Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, Budapest, 1900. okt. 27.
Tekintetes Kernstok Károly festőművész úrnak, Budapest
Kötelességemnek tartom a nagyváradi kiállításról való hazatértem után önnek a következőket tudomására hozni. Érdekünkben állván a Nagyváradon rendezendő képkiállításnak minél magasabb színvonalra való helyezése, elhatároztuk, hogy a Szegedről útnak indítandó műtárgyakat újabb nagyszabású alkotásokkal egészítjük ki. E célból annak idején, tisztelt művész úr beleegyezésével, a kiegészítő művek sorozatában »Hajóvontatók« című képét fölvettük. E nagyméretű kép azonban olyan szállítási nehézségeket gördített elénk, hogy kénytelenek voltunk fent említett művét egy kisebb méretű festménnyel kicserélni, így került szíves beleegyezésével »Szerelem« című műve Nagyváradra. A kiállítás rendezésével azonban a kiállítást rendező Szigligeti Társaság választott bizottsága, mint a kiállításért egyedül felelős testület a kép kiállítása ellen a leghatározottabban állást foglalt, felhozván okul a kép túlságosan érzéki tárgyát. Ezt az állításukat mi a Budapesten való kiállítással akartuk megcáfolni, és emiatt részünkről óvást jelentettem be. Az eset a kiállítás védnöke, dr. Schlauch Lőrinc bíboros püspök tudomására jutván, maga is bejelentette, hogy a »Szerelem« című kép kiállítása esetén nem hajlandó megnyitni a kiállítást, ami egyenlő lett volna a kész bukással. A kiállítási bizottság pedig újabb érvül felhozta azt is, hogy ebben az esetben az iskolák látogatásairól is le kell mondanunk. Ilyen súlyos helyzetbe jutva, magunk is kénytelenek voltunk a ki nem állításba belenyugodni, melyhez, tekintve a kimagyarázott kényszerítő körülményeket, az ön utólagos jóváhagyását is kérjük, avagy ajánljuk az óvásnak az ön részéről való megtételét is, a kiállítást rendező Szigligeti Társaság bizottságához Nagyváradra intézve, melynek megtételét – hasonló esetek kikerülése végett – mi is szükségesnek tartjuk.
Kiváló tisztelettel: Paur Géza”
Hogyan reagált Kernstok a váradi incidensre? Nem derül ki. A festmény eredetijéről sem tudunk közelebbit. A kitiltott Szerelem viszont korábban szerepelt a Képzőművészeti Társulat 1899/1900-as budapesti téli tárlatán (mint erre Paur is hivatkozott), reprodukcióját a katalógus is közölte. A váradi kiállítás 98 művész 277 alkotásának felsorakoztatásával 1900. október 24-én nyílt meg, minden további incidens nélkül. A megnyitó beszédet Schlauch Lőrinc bíboros püspök tartotta, aki ezer koronával járult hozzá a költségekhez. A tárlatról a püspök Telepy Károly Árvaváralja című festményét vásárolta meg.
A meghurcolt mű utóéletének egyik groteszk mozzanata a magyar festők Lázár Béla által szervezett 1903-as bécsi kiállításához kapcsolódik. Egy mondat a Budapesti Hírlap tudósításából (1903. április 9.): „Nagyon tetszett a királynak Rippl-Rónai József önarcképe is, de különösen Kernstok Károlynak »Szerelem« című képe, amelyet hosszabb ideig nagy gyönyörködés közben szemlélt meg.”
Mit mondhatnánk erre? A király koronás fő volt, nem vaskalapos.