A türelmesen építkező galériás
Valkó Margit, a Kisterem Galéria alapító tulajdonosa
MúzeumCafé 11.
A Képíró utca Budapest egyik legrövidebb utcája, ám egymást érik itt a galériák. Az egyik a 2006 őszén megnyílt Kisterem, amely nevéhez illően valóban kis alapterületű kereskedelmi galéria. Vezetője, Valkó Margit türelmesen kivárta a megfelelő időt, amikor olyan „programmal” nyithatott galériát, amilyet ő jónak lát. Az idén pedig már több jelentős külföldi vásáron is részt vesz. Valkó Margit közgazdásznak tanult, de már az egyetemi évei alatt tudta, hogy művészettörténettel szeretne foglalkozni.
Mindig tudtam, hogy galériásként kortársakkal szeretnék majd foglalkozni. Csak jóval később nyitottam meg a saját galériámat, amikor úgy éreztem, hogy már van néhány olyan, a kortárs művek iránt érdeklődő gyűjtő, aki nemcsak festményt, falra akasztható műtárgyat vásárolna, hanem akár videót és installációt is, tehát olyasmit, ami nem feltétlenül a nappaliban könnyen elhelyezhető műtárgy.
– Amikor a 90-es évek közepén művészeti tanácsadással foglalkozott, akkor a műtárgyakat vásárlók még sokkal inkább a befutott, jól ismert nevű művészek alkotásait keresték. Tanácsadóként mennyire tudta felhívni a figyelmet a kortársak friss műveire?
Szinte semennyire, sajnos. Az akkori munkatársaimmal mi is a már elfogadott, kanonizált értékeket képviseltük, hiszen csak erre volt kereslet. A gyűjtők a 90-es évek elején, közepén még a klasszikus moderneket keresték.
– Tehát a mai, neves kortársak régebbi műveit is a 90-es években adták el?
Bizony, így volt. Például Nádler István és Bak Imre 60-as, 70-es években született művei is csak az 1990-es években találtak vásárlókra. Vagy Keserű Ilona régebbi képei. A Knoll Galériában be kellett látnom: mivel a magyar gyűjtők még akkor tanulták a kortárs művészetet, nekem kell alkalmazkodnom a piachoz, nem az alkalmazkodik hozzám. Ugyanakkor mindig tudtam, hogy galériásként kortársakkal szeretnék majd foglalkozni. Csak jóval később nyitottam meg a saját galériámat, amikor úgy éreztem, hogy már van néhány olyan, a kortárs művek iránt érdeklődő gyűjtő, aki nemcsak festményt, falra akasztható műtárgyat vásárolna, hanem akár videót és installációt is, tehát olyasmit, ami nem feltétlenül a nappaliban könnyen elhelyezhető műtárgy.
– Nem kapkodta el a galérianyitást, az tény.
Azért, mert tudtam, mit szeretnék. Amikor 2006-ban már úgy gondoltam, megérett az idő, pontosan tudtam, kikkel szeretnék együtt dolgozni.
– Bővült-e ez a kör azóta? Vagy úgy véli: csak személyesen lehet jól képviselni őket, tehát ez a kör nem nagyon bővíthető?
A programgalériák magukhoz kötik a művészeiket, s ezt úgy lehet elérni, ha kétévente önálló kiállítást szervezek nekik. Ugyanaz a tucatnyi művész van nálam most is, akikkel indultam 2006-ban. Ez a személyesség, amit említett, rendkívül fontos, ennyi művésszel még lehet személyesen foglalkozni. Amikor egy-egy művésszel dolgozni kezdek, az egész életrajzát megtanulom, ismernem kell a teljes életművét. Komoly, felelősségteljes és mindemellett valóban igen személyes munka, és kapcsolattartás egyben.
– Azt mondta az előbb, a sikerhez fontos, hogy kétévenként kiállítást tudjon szervezni minden művészének. Ez a kicsi galéria elegendő az újdonságok bemutatásához?
Az évenkénti kilenc-tíz egyéni tárlat mellett kiscsoportos kiállításokat is szervezek itt, amelyeken többnyire két-három művész újdonságai láthatók. Minden csak jó elrendezés kérdése. Folyamatosan be tudom mutatni a saját új felfedezéseimet. Emellett olyan valakinek is teret. lehetőséget tudok adni, aki nem tartozik hozzám: például Jovánovics György nem az én művészem, a fotóit mégis bemutattam tavaly.
– Úgy tudom, a jelentős vásárokon való bemutatkozáshoz komoly jelentkezési anyagot kell összeállítani, ez hozott az idén áttörést?
A vásárokon való részvételhez általában feltétel az, hogy a galéria egy-két éves legyen, fel tudjon mutatni fontos kiállításokat, be kell mutatni, milyen művészek kötődnek a galériához. Komoly jelentkezési anyagot kell ehhez összeállítani. Tavaly már úgy éreztem: tudok prezentálni érdekes programot. Galériásként a gondolati alapú művészet érdekel, azt állítom ki, ami szerintem izgalmas és esztétikai élményt is nyújt. A tavalyi, bécsi bemutatkozás után az idén fölvettek további két jelentős nemzetközi vásárra. Az egyik a bázeli Liste, amelyre most először vettek be magyart – a Kistermet. Ez párhuzamosan zajlik a nagy bázeli vásárral, amely a körülötte lévő kis vásárokkal együtt fontos esemény a kortárs képzőművészeti életben, mert ezeken nemcsak a magángyűjtők vannak ott, hanem a nagy európai intézmények, múzeumok képviselői és más vásárok kurátorai is. Emellett az idén fölvettek az őszi berlini, megújult Art Forumra is, amely szintén fontos hely.
– Kereskedelmi galéria kaphat egy ilyen bemutatkozáshoz támogatást a magyar államtól? Hiszen magyar művészeket mutat be külföldön.
Az idén hirdettek erre pályázatot az Nemzeti Kulturális Alapnál. A tavalyi pályázatom eredményeként már kaptam pénzt a Liste-kiállításra, de hozzáteszem: a nagy nemzetközi vásárokon való részvételi díjakat nem a magyar művészárakhoz szabták. Ezért is fontos, hogy kapjon állami támogatást itthonról az, akit felvesznek valamely jelentős nemzetközi vásárra. Az összes kis ország segíti a saját kereskedelmi galériáit, mert ez kulturális prezentáció. Lehet azt mondani, hogy ez jó a művésznek meg nekem, de azért ez az országnak is fontos. Közben örülhetek, ha anyagi szempontból a nullára kijön majd, mondjuk, a harmadik alkalommal. Az elején ez komoly befektetést jelent. Így is olyan kategóriában indulok, amelyben eleve támogatott a részvétel. Olcsóbb szekciókban állítok ki, mint a régebben jelen lévő, bevezetett galériák. Éppen ezért általában fiatal művészeket kell bemutatnom, ami nem gond. Remélem, egy idő után találok nemzetközi gyűjtőkört is. Nem kergetek hiú ábrándokat: ahogy kivártam a saját galériával is a megfelelő időt, úgy azt is tudom, hogy az első alkalom aligha hoz azonnal áttörést.
Valkó Margit, a Kisterem Galléria alapító tulajdonosa eredetileg közgazdasági diplomát szerzett, de már akkor is tudta, hogy képzőművészettel szeretne foglalkozni. Ráadásul kortársakkal, akikkel személyes kapcsolatot is tart. 1989-től a Knoll Galéria munkatársa volt öt éven át, utána fél évig tanult a Sotheby’s Institute of Art londoni kurzusán. Amikor hazajött, elindította – akkori társaival – vállalkozását, amelyben művészeti tanácsadással foglalkozott tíz esztendőn át. 2006 őszén nyitotta meg galériáját Budapesten, a Képíró utcában: ez a Kisterem.