A türelmetlen kertész imája
El-Hassan Róza a gombostűlétről, Kantról és a megfeszített árnyékról
MúzeumCafé 23.
Ült 2003 nyarán, a Moszkva tér közepén a kortárs művészet: moccanás nélkül, felhúzott lábbal, fából faragott mosollyal. A nyersszín, szálkás lécekből összeillesztett emberszerkezetre rábiccentett a téren járó, társának fogadta az ott élő. Hajléktalanok, pénzt és munkát koldulók ücsörögtek mellette az aszfalt-agora magányában, osztották meg vele a kéregetés terhét, az élethordó, a nejlonszatyorban lapuló, guberált ruhák melegét. Mígnem 2003. június 21-én nyoma veszett. Az alkotó, El-Hassan Róza plakátokkal eredt a public art-nagykövet nyomába. Hiába. Újraépítette hát a túlnépesedésről, a kirekesztésről, az emberi megbékélésről gondolkodó léc-alteregóját, amely aztán megjárta Rigát, az Egyesült Arab Emirátusokat és a Műcsarnokot. Aki azonban diáklázadóként rendszert váltott a főiskolán, gombostűkkel kezdte ki a bazalttömb nagyképűségét, kurátorrá fogadott egy kutyát, és vért adott a belgrádi kortárs múzeumban, még mindig hiszi, hogy a szobor egyszer megkerül. Addig is óriás felkiáltójelet font a Városligeti-tóra.
– Egy kutyát kértél fel kurátornak tíz évvel ezelőtt. Ennyire szegényes volna a felhozatal?
– Ez inkább a véletlen erejéről és a választás hatalmáról szólt. Az ötlet alapjául szolgáló legenda szerint a mantovai herceg egy vadászat során elveszíti kedvenc kutyáját. Elindul felkutatni, és a menedéket kereső kutya választásaként rábukkan egy festőre, akinek a munkái annyira megtetszenek neki, hogy magával viszi, és megteszi udvari festőnek. A szomszédjában dolgozó festőről viszont tudomást sem szerez a világ.
– És a kutya választottjáról?
– Ő Rubens néven vonul be a művészettörténetbe. A történet parafrázisaként alkotótársammal, Milica Tomiccsal terveztünk egy kiállítást a ljubljanai képzősöknek. Két napon át sétáltunk Barnie-val, a tizenkét éves pitbull-lal az akadémia termeiben. Aki előtt lecövekelt a kutya, azt beválogattuk a csoportos kiállításra. Mondanom sem kell, Barnie kitűnő ízléssel válogatott. Ráadásul jó kis politikai hadszíntérré változtattuk a poros, fáradt levegőjű iskolát. Azonnal kirajzolódtak a jellemek, ki az, aki öniróniával figyeli az egészet, ki az, aki elküld minket kutyástul a pokolba, és ki az, aki a biztos siker érdekében gyorsan kerít egy kis kolbászt.
– A te életedben ki játszotta a mantovai herceg szerepét?
– Az általános iskolai rajztanárom. Elindított a létező összes versenyen. Hol lelkesen olvasó kisdobost, hol szorgalmasan tanuló úttörőt kellett rajzolni, de nagyon élveztem. Kimondatlanul, de elköteleztem magam. Aztán orvos édesapámnak állást kínáltak Németországban, és azonnal költözött a család.
– Azonnal? Ilyen egyszerű lett volna ez a hetvenes évek elején?
– Édesapám útlevelének köszönhettük, hogy nem kellett disszidálnunk. Szíriaiként a külföldi papír a szabad utazás privilégiumát jelentette.
– Kalandként vagy csapásként élted meg az utazást?
– Furcsa világba csöppentünk. Akkor sejtettem meg először, hogy a nevemmel akaratlanul is előítéleteket ébreszthetek. Sok gond volt akkoriban a török bevándorlókkal, az iskolában pedig az arabos hangzású nevemmel automatikusan beskatulyáztak a problémás gyerekek közé. Hétévesen megtapasztaltam, mit jelent egy nemkívánatos csoporthoz tartozni. Ráadásul nagyon sokat kellett tanulnom, hogy menjen a német, így rajzolni sem maradt időm. Otthon is németre váltottunk, jó tíz évre a német lett az anyanyelvem.
– Le lehet cserélni az anyanyelvet?
– Minden hatás németül ért. Azokat a rövid időszakokat leszámítva, amikor hazalátogattunk a nagyszülőkhöz, Tokajba vagy Szíriába, vagy éppen a tolcsvai nagymamám küldte legfrissebb pöttyös és csíkos ifjúsági irodalmat olvastam.
– Nem jártak össze a kinti magyarok?
– Az egykori kivándorlók annyira belesimultak új környezetükbe, hogy évekig egyetlen magyarral sem találkoztunk. Szinte vágyakozással figyeltem az olaszok, a spanyolok, de leginkább a törökök zárt közösségeit, akik még titkosított, csak belső használatú török–német nyelvet is feltaláltak maguknak. Aztán a gimnáziumban én is megalapítottam a saját titkos társaságomat. Hárman, egy filozófusnak készülő barátommal és egy barátnőmmel műveket elemeztünk, és rengeteget olvastunk. Imádtuk a szürrealistákat, a frankfurti iskolát, a francia egzisztencialistákat, Beckettet, Simon de Beauvoir-t, Camus-t, Kantot, Frida Kahlót és Magritte-ot. Egy életre belénk ivódott az analitikus világlátás igénye. Rendszeresen eljártunk a frissen megnyílt kölni kortárs múzeumba, bámultuk Andy Warholt és a pop artot. De a szüleimmel is sokat utaztunk, Barcelonában Gaudit, Hollandiában Vermeert, Damaszkuszban magát az ókort kaptuk útravalóul.
– Komoly élménycsomaggal érkeztél vissza a nyolcvanas évek Budapestjére. Nem tűnt túl sivárnak a látvány?
– Tényleg szürkének tűnt minden. Szürke homlokzat mellett szürke homlokzat. Sehol a színes reklámok, egyáltalán, sehol a színek. Aztán találtam sok-sok másfajta színt. Kiderült, hogy a falanszter színfalai mögött vibráló szellemi közeg lapul. Elkezdtem újra rajzolni.
– Könnyedén berajzoltad magad a főiskolára?
– Harmadszorra. Elsőre el se mentem a felvételire, beláttam, hogy a németországi szellemiségben elsajátított szemlélet nem helyettesítheti az itthoni akademista, erősen technikai elvárást. Mivel másodszorra sem sikerült bejutnom, harmadszorra már nem bíztam a véletlenre az egyetemista éveket. Akkor angol–német szakra is felvettek.
– Mégis a képzőn lettél forradalmár.
– Eluntuk a negyven éve felváltva Lenin-fejet, Télapót és Miki egeret faragó tanárok egyeduralmát. Miközben az évfolyamtársaimmal, Csörgő Attilával, Komoróczky Tamással, Nemes Csabával, Szegedy-Maszák Zoltánnal, Szűcs Attilával, Veress Zsolttal igazi luxusként éltük meg a védettséget, hogy egész nap hivatásszerűen alkothatunk, együtt gondolkodhatunk, ott lehetünk valahol a művészet közelében, nem értettük, miért nincs szabad tanárválasztás, miért nincsenek külföldi tanáraink, miért olyan rettentően belterjes és elszigetelt a főiskola.
– Házon kívül is javában zajlott egy rendszerváltás.
– Talán ez is bátorított minket. Mindenesetre egy pályázati csalás kapcsán, amikor anélkül hirdettek győztest, hogy egyáltalán kibontották volna a borítékokat, fellázadtunk. Követeltük a tanárok lemondását, aláírást gyűjtöttünk, és megírtuk a tízpontos forradalmi kiáltványunkat.
– Ez lett egyben a későbbi intermédia szak alapító okirata?
– Friss levegőt, új szellemiséget, új tanárokat akartunk. Ennél többet kaptunk. Egy teljesen új szakot, olyan mesterekkel, mint Maurer Dóra, Jovánovics György, Peternák Miklós, Sugár János, Szentjóby Tamás, Bacsó Péter, Beke László és György Péter. Akkoriban ha egy külföldi állt az iskola kapujában két kofferral, ami meglehetősen gyakran előfordult, kérdezés nélkül elirányították az intermédiára. Gyorsan híre ment a műhelynek, ahol egybecsomagolva kapta az ember a komoly intellektuális dózist és a kísérletezés teljes szabadságát.
– Tűvé is tettél azonnal egy bazaltsziklát.
– Kezdett minden az internet virtuális világának eufóriájáról szólni, én pedig úgy döntöttem, azért is inkább a legősibb anyaggal foglalkozom. Teletűzdeltem egy tonnás bazalttömböt egy marék színes gombostűvel. Az anyag határait feszegettem, új értelmet akartam adni a kőnek, piszkálni akartam a kőtömb vitathatatlan fenségét.
– A gombostű-lét egyfajta ars poetica?
– Hogy magam volnék a gombostű? Vállalom.
– Fürkészted az időt, A türelmetlen kertész címen például a facsemete ágvégeihez erősített hurkapálcákkal pörgetted fel az idő múlását, vagy az örök változásban lévő világ jellegzetességét figyelve két egymás utáni pillanatban készült felvételen próbáltál összekötni önmagával minden egyes levelet és ágat. Kilincset illesztettél a zárkózott szilikongombócra, bécsi villamosok kiszuperált kapaszkodóival firtattad a tér biztonságát. Majd megfeszítetted a megfeszíthetetlent, Thonett-széket, üvegpoharat, vasalót, darab követ. Rajzon még az árnyékot is. Na de mi történik akkor, ha bejelented, hogy te magad vagy a túlnépesedés?
– Akkor előfordulhat, hogy még a cenzúra is visszatér Magyarországra.
– A cenzúra?
– Azzal még nem volt különösebb baj, ha apró, fekete lepelbe bugyolált nő kuporog a múzeumi térben, ölében a termékenységet szimbolizáló narancsszín lufival, megtestesítve az arab nőt, aki kirekesztettként, az ellenség törékeny ikonjaként viseli a túlnépesedés globális felelősségét. Aztán a szeptember 11-i terrortámadás után elhatároztam, hogy a szolidaritását kifejező Jasszer Arafat mintájára vért adok a New York-i sebesülteknek. Egyszerűen sokkolt az amerikai elnök bejelentése, amely szerint a gonosz az iszlám világában lakik. Nemcsak érintettnek, de elkerülhetetlenül megbélyegzettnek is éreztem magam. A performance óriási feszültség forrásává vált, az eredeti elképzelésemet egyedül a belgrádi kortárs múzeumban engedték megvalósítani. Életnagyságúra nagyítottam az újságokban közölt képet, ahogy Arafat fekszik a kórházi ágyon, és vért ad. Ezt a képet aztán magam alá terítettem, és megduplázva a szolidaritás gesztusát, én is vért adtam. Hegyi Dóra kurátor, aki mindezt látta Belgrádban, meghívott a Ludwig Múzeumba. Végül a múzeum azon a bizonyos estén technikai okok miatt zárva maradt.
– Technikai okok miatt?
– A múzeum vezetése félt, hogy a társadalmi feszültség oldása helyett feszültséget gerjesztek. A jelenlétem összemosódott a terrorizmus megjelenítésével. Amit a saját érzéseimről szerettem volna elmondani, akaratom ellenére szembehelyezett olyan súlyos, évtizedek óta ki nem beszélt társadalmi traumákkal, mint a holokauszt. Kínosan légüres tér keletkezett körülöttem. A jelentésében lecsendesített performance-ra végül a Karolina úton került sor, az Országos Vérellátó Szolgálat épületében. Semleges és steril, a múzeumi jelentéstöbblettől megfosztott környezetben.
– Csalódtál a múzeum intézményében?
– Inkább nehezen leküzdhető gátlásokat ébresztettek bennem a történtek. Nehéz volt feldolgozni, hogy a távoltartással megkérdőjelezték a művészetem felnőttségét. Párbeszéd helyett süket csönd keletkezett. Újra járhatott tilosban a művészet.
– Még Zürichben is?
– Ott végig betekercselve szorongattam az Arafat-képet. Igaz viszont, hogy egy félreeső kis helyiségben levetíthettem a belgrádi akció videóját. Aztán, a Vörös-kereszttel lebonyolított nyilvános véradás másnapján visszamentem a kollégiumi csarnokba, hogy dokumentáljam a helyszín elhagyását, ahogy felszedem az ideiglenesen leragasztott, vöröskeresztes padlómatricát, s ahogyan felszámolom a félszegre szabott protestálás nyomait.
– Egy pillanatra belenéztél a kamerába, félmeztelenül.
– Szembenéztem a félreértés, a kitiltás, a tehetetlenség tényével, kezemben egy csend és nyugalom feliratú táblával. Korábban nem szíriaiként, nem magyarként, nem európaiként, nem nőként igyekeztem meghatározni az identitásomat, hanem az ezek metszéspontjában álló művészként. Úgy nőttem fel, hogy a legtermészetesebbnek éreztem, hogy egy tokaji borászcsaládból érkező vegyésznek és egy szíriai kis falu fűszertermelő családjából származó orvosnak, édesanyámnak és édesapámnak egymás mellett a helye. Természetesnek éreztem a keresztény és a muszlim világ együtt létezését, ahogy azt is, hogy a terített asztalra nálunk mindig két lábos töltött káposzta került. Egy disznóhúsból, egy pedig pulykából. Egy évtizeddel ezelőtt, a véradássorozattal aztán szertefoszlott a természetesség illúziója, és reménytelenül távolivá vált a kiegyenlítő megbékélés lehetősége. A manipulatív média politikai paranoiákat és tehetetlen dühöt gerjesztett. Én pedig haragudtam a keleti és a nyugati nagyhatalmakra egyaránt. A provokatív munkáim miatt egy időre el is fogyott körülöttem a levegő. )
– Önként vállalt száműzetésként választottad később a közteret a párbeszéd folytatására?
– Arra gondolsz, hogy a kis lécfigurámat kiültettem a Moszkva térre? Ennek éppen a public art jellege vált meghatározóvá. Ahogy szilikonba, a villamossínek mellől felszedett kavicsba, grafitvonalakba, kábelekbe vagy durva lécekbe álmodom az új munkámat, úgy a helyét is azonnal megtervezem. Múzeumok, galériák után ennek a szobornak ott, a Moszkva tér zűrzavarában kellett gondolkodnia a túlnépesedésről, kirekesztésről, elfogadásról. És akár csak egy pillanatra is elgondolkodtatnia az arra rohanókat.
– Mígnem valaki visszaélt a bizalmaddal, és magával vitte a fából faragott gondolkodót.
– Talán egyszer még előkerül.
– Számos magángyűjtemény mellett a Nemzeti Galéria, a Ludwig Múzeum és bécsi, genti, grazi, ljubljanai, zürichi, bázeli múzeumok is őrzik a munkáidat. Álságos volna azt kérdezni, fontos-e ez egyáltalán. De neked miért fontos?
– A kontextus, a kontinuitás miatt. Ezzel a jelen alkotói állásfoglalásai a művészettörténet részévé szervesülnek. Sajátos, virtuális egységet alkotva a világ múzeumi tárgyaival, akár az ókori kincsekkel is, amiket például az egyik kedvencem, a damaszkuszi nemzeti múzeum is őriz. Vagy a Tate Gallery és a Pompidou műtárgyaival.
– A munkáidhoz kivételesen erős elméleti hátteret teremtesz, de az ezekhez kapcsolódó társadalmi, filozófiai, egzisztenciális kérdések mellett gyakran múzeumelméleti ügyekben is állást foglalsz. Néhány évvel ezelőtt a múzeumok demokratizálásáról, azaz ingyenességéről is közzétettél egy javaslatot.
– Az egy kivételes alkalomra szólt volna. A Műcsarnok Magánügy? címmel rendezett kiállítást, és a nagyközönségre nyitó politikát hirdettek. Miközben a művészet már évtizedek óta kereste az őszinte, közös platformot a közönséggel, a Műcsarnok hatszáz forintos belépője jóléti kordonként emelkedett a múzeum köré. Miközben a kiállítás megkérdőjelezte a kortárs művészet magánügy jellegét, bizonyos értelemben privilegizálta a hozzáférés jogát. Elképzeltem, hogy legalább heti kétszer ingyenes lehetne a belépés a Műcsarnokba és más múzeumokba, de legalábbis mindenki maga dönthetné el, mennyit fizet.
– Komplett kortárs télikertet vizionáltál. Nagycsaládok vasárnapi piknikjével, rádióhallgatással, saját plédek leterítésével, kedvükre alkotó művészekkel és melegedő hajléktalanokkal. Összeegyeztethető az emberek fejében a kortárs művészettel ez a felszabadult állapot?
– Létkérdés lenne megtanulni jól érezni magunkat. Együtt létezni egy valódi közös térben.
– Ezt szimbolizálja a Szépművészeti Múzeum időszaki kiállításán, a Városligeti-tavon cövekelő óriási felkiáltójeled?
– Ebből indultam ki. Roma kosárfonó mesterekkel akartam együtt dolgozni, egybefonni a több évtizede felkiáltójellé feszegetett kérdéseimet a cigányság ősi tudományával, személyes jelenlétükkel. De a közös munka nem csak egy felkiáltójel erejéig tartott. A fonott vesszőből laptop-tartót, női táskát és más dizájntárgyakat is terveztem. Ezeket levédettem szabadalomként, és remélem, hamarosan munkát, figyelmet és megbecsülést is jelentenek a roma mesterembereknek.
– Megtanultál csendben lázadni?
– Megtanultam imádkozni. Türelmetlen kertész voltam, imádkozó kertész lettem.
El-Hassan Róza szobrász, festő, intermédia-művész 1966. június 8-án született Budapesten, szír apa, magyar anya gyermekeként. Tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő és intermédia szakán, majd a frankfurti Städelschulében végezte. Az alapvetően konceptualista szemlélettel alkotó művész munkáiból a Magyar Nemzeti Galéria és a Ludwig Múzeum mellett genti, grazi, ljubljanai, zürichi, bázeli és bécsi múzeumok is vásároltak; 2006-ban a Műcsarnok retrospektív kiállítást rendezett alkotásaiból. A Velencei Biennálén, a Manifestán és a São Paoló-i Biennálén is bemutatkozó – 2007-ben Munkácsy Mihály-díjjal kitüntetett – El-Hassan Róza legújabb munkája a Városligeti-tavon megrendezett Art on Lake – Művészet a tavon című kiállításon látható.