Üdvözlet Giorgio Vasaritól?
Szegedi reneszánsz szenzáció
MúzeumCafé 6.
A szegedi Móra Ferenc Múzeumban a múzeumok éjszakájának idei legfőbb látványossága az Angyali üdvözlet című későreneszánsz firenzei mesterremek volt. A táblaképet az intézmény a Biblia éve 2008 programsorozat keretében szeptember 1-jén megnyíló „És látta Isten, hogy jó…” című nagyszabású kiállítás legfőbb „beharangozó” darabjaként restauráltatta.
A sokáig raktárban lappangó, eredeti értékeit elrejtő mű keletkezési ideje a 16. század közepére tehető. Az azóta eltelt évszázadok alatt bekövetkezett – ez idáig csak részben felderített – tulajdonosváltások és az ezzel járó hányattatások a fatáblát jelentősen megviselték. A közelmúltban előkerült levéltári iratok szerint a műalkotáson az utolsó ismert beavatkozást 1925-ben Beer József Konstantin (1862–1933), az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum munkatársa – festőből lett képkonzervátor – végezte. A mostani bemutatóra Kovács Zsuzsa restaurátorművész irányításával Berta Zsolt restaurátor és Nagy Béla asztalos állította helyre a művet.
Az alkotás még Móra Ferenc igazgatósága idején, 1925-ben került a múzeum birtokába. Az ezután több mint nyolcvan évre szinte feledésbe merült, meghitt szépségű műalkotás felbukkanása szenzációként terjedt az itáliai reneszánsz cinquecento korszakát kutató hazai és külföldi művészettörténészek körében.
A műalkotást a múzeum igazgatója, Móra Ferenc – feltehetően egy korábbi irat téves olvasata folytán – Allesandro Allori (1535–1607), illetve zárójelesen „Bronzino” munkájaként leltározta be, mivel Allori gyámapjának és mesterének, Angelo Bronzinónak (1503–1572) a tanítványaként annak halálát követően hosszabb időn át e név alatt alkotott. Allesandro Allori/Brornzino szerzőségét azonban a hazai és a nemzetközi szakértők kizárják. Csaknem egybehangzó véleményük szerint a mű megalkotóját valóban Firenzében, de az említettektől eltérő körben kell keresni. A számításba jöhető festők egyike Giorgio Vasari (1511–1574) lehet, a Medici-család szolgálatában álló manierista művész és építész, Michelangelo tanítványa. Ennek a feltételezésnek az alátámasztására a múzeum megkérte Monica Bietti professzorasszonyt, a firenzei Museo delle Cappelle Medicee és a Museo di Casa Martelli vezetőjét, aki a tondót személyesen is megtekintette.
A mű sorsára vonatkozóan a létrejöttét követő mintegy 350 év ismeretlen előttünk. Csupán feltételezhető, hogy nem okvetlenül templom, vagy kolostor dísze lehetett, hanem valamely jómódú patrícius, vagy főúri mecénás megrendelésére, esetleg magánkápolna részére készült – különben aligha kerülhetett volna a nemzetközi műkereskedelem forgatagába. Eddig legkorábbról név szerint is ismert tulajdonosa a 19. század végén egy bizonyos Gáki Illés budapesti képgyűjtő volt, amint ezt Térey Gábor (1864–1927) udvari tanácsos, a Szépművészeti Múzeum címzetes igazgatója 1913-ban rögzítette. Ettől az előttünk mindeddig ismeretlen nevű tulajdonostól vásárolta meg 1896-ban Enyedi (Eisenstädter) Lukács (1845–1906), a szenvedélyes műgyűjtő közgazdász és politikus, a Szegedi Napló (1878) egykori alapítója. (Ő hívta Szegedre induló lapjához a fiatal, akkor éppen állástalan Mikszáth Kálmánt.) Enyedi már a fővárosba költözését (1888) követően közvetlenül több magyar és külföldi – főleg olasz és németalföldi – mester munkáit birtokolta. Később hozzá került apósa, a vagyonos szegedi hajósgazda és gabonakereskedő, Zsótér Andor (1824–1906) családi képgyűjteményének néhány régi darabja is. Térey Gábor az Enyedi-gyűjteményt ismertető idézett kéziratában ezt írta: „Enyedi Lukács nejével számos külföldi utazást tett, s ilyenkor sok és értékes műalkotást vásárolt. Nagy lelkesedéssel, őszinte szeretettel és jó ízléssel sikerült nekik egy tekintélyes gyűjteményt összehozniuk: értékes régi festményeket, antik plasztikát, késő középkori és renaissance szobrokat és domborműveket.” A kollekció nagyobbik része széles körben 1902 nyarán vált ismertté a nyilvánosság előtt. Ekkor állították ki az Angyali üdvözletet is, ötvenkét másik alkotással együtt a városligeti Műcsarnokban, az Orvosszövetség védnöksége alatt megrendezett tárlaton. (Kiállítási katalógus 253. szám.)
A nagy műveltségű, először pénzügyminiszteri tanácsossá, majd bankelnökké lett Enyedi átvette azt a kora gyűjtőire jellemző szokást, hogy önmaga azonosította gyűjteményének névtelen szerzőjű darabjait. Így az új szerzeményű Angyali üdvözletet minden fenntartás nélkül Raffaello Santinak (1483–1520) tulajdonította, s a világhírű festő nevét felírta a tondó hátoldalára. Egyébként csaknem valamennyi műkincsét gondosan ellátta saját nevének kezdőbetűiből alkotott kalligrafikus monogramjával (ELJ=Enyedi Lukács János) is, amit ötágú nemesi koronával is díszített. Gyűjteményében ez a műtárgy a 29-es sorszámot kapta.
A megalapozatlan szerzői attribúciót tovább bonyolítja, hogy a 19. század végének egyik legkiválóbb, tragikus sorsú reneszánsz-szakértője, Pulszky Károly (1853–1899), az Országos Képtár igazgatója a művet Cristofano Allori (1577–1621) eredeti alkotásának ismerte el. Ugyanígy említi a képet Diener Dénes József újságíró a Művészet című folyóiratban 1903-ban megjelent Budapest magánképtárai – Az Enyedi-gyűjtemény című írásában: „Egy másik kép, az Angyali üdvözlet (fára festve 155:155 cm), rendkívül édeskés, a mozdulatok s kivált a kezek modorosak, miért is Cristofano Allorit mondhatjuk szerzőjének”.
A 20. század elején az Enyedi-házaspár tanúkkal hitelesített „kölcsönös végrendeletben” is megerősítette azt a közös óhajukat és akaratukat, hogy a túlélő hitvestárs a teljes műkincsgyűjteményt a szegedi múzeumra hagyatékozza. Ezt Enyedi több ízben kifejtette baráti körben, többek között Térey Gábor előtt is: „Enyedi Lukács nem csak a képzőművészetek iránti meleg érzésből gyűjtött, hanem azon céltudatos és nemes intencióból is, hogy halála után gyűjteményét teljes egészében a szegedi múzeum gyűjteményének gyarapítására szánja”. Férje halála után özvegy Enyediné Zsótér Ilona (1853–1922) új házasságot kötött gróf Ladányi Niczky Andrással, ám 1908-ban ismét megözvegyült. 1919-ben – a megkötött végrendeleti szerződés ellenére – mégsem a szegedi, hanem a budapesti Szépművészeti Múzeumnak adományozott huszonöt műalkotást a gyűjteményből. Az ajándékozási szerződésben feltételül szabta, hogy a kilenc darab régi festmény és a tizenhat szobrászati mű (antik, későközépkori és reneszánsz plasztikák) haláláig nála maradjanak. (A festmények az intézmény régi leltárában 5414-5422, a plasztikai művek 5423-5438 számon szerepelnek.)
A kétszeresen özvegy grófné 1922-ben törvényes utód nélkül hunyt el. Rokonai nyilatkozata szerint nem találták az első férje halála után készített végrendelkezését a budai Ostrom utca 3. alatti palotájában, így az örökösökké előlépő testvérek és azok leszármazottai – hagyatéki tárgyaláson elvitatva Szeged város múzeumának öröklési jogát –, a 118 alkotást számláló értékes műkincs-együttesből végkielégítés címén mindössze három festménnyel kárpótolták az intézményt. Abban, hogy a város végül részesült a hagyatékból, jelentős szerepet játszott Móra Ferenc rendkívül okos érvelése és a Szépművészeti Múzeum iránt tanúsított lojális magatartása.
Az örökösök akaratából a gyűjtemény fennmaradó többi részét – öt vászonkép és a korábban a Szépművészeti Múzeumnak jutatott alkotások kivételével – az Ernst Múzeumban 1923. február 15. és 24. között megrendezett XXII. árverésen értékesítették. Kalapács alá kerültek Enyedi Lukácsnak és nejének Stróbl Alajos faragta (1894) márvány mellszobrai is. Ezek eredetileg a tervezett szegedi Enyedi-mauzóleum részére készültek. „Megjegyzendő – írta Térey –, hogy az árverésen két Enyedi Lukácsnét ábrázoló olajfestmény is eladatott. Az egyiket festette Zahorai János (1835–1909) 1873-ban (kat. 660. sz.), a másikat Strobl Zsófia (kat. 585. sz.). Az előbbi képet visszavásárolták az örökösök, utóbbit pedig megvásárolta a Szépművészeti Múzeum (Szeged részére). – Az árverésen eladattak továbbá Ladányi-Nitzky grófnő összes igen értékes ékszerei is.” Sajnálatos, hogy az említett művek mára elvesztek a tudományos kutatás és feldolgozás számára: hollétük ismeretlen. Ugyan a szegedi múzeum 1925-től tizenöt éven keresztül megőrizte a letétben kapott Enyedi Lukácsnét ábrázoló portrét, ám annak 1940-ben történt visszaszállítása után kilenc évvel, Genthon István főigazgató vezetése alatt, mint „művészi értékkel nem rendelkező” művet leselejtezték és átadták a Kereskedelem- és Szövetkezetügyi Minisztériumnak „külföldi nemes deviza szerzése céljából”.
Az Angyali üdvözlet az egykori híres Enyedi-gyűjteménynek az elkallódástól szerencsésen megmenekült, páratlan szépségű darabja. Remélhetően a művészettörténeti kutatásnak hamarosan sikerül tisztáznia szerzője kilétét. A helyreállított cinquecento mű a bibliai tárgyú műkincseket felvonultató, ősszel megnyíló kiállításunkon kerül majd ismét a nagyközönség szeme elé.