Vadászjelenetek Budakalászról
Késő antik korsó avar kori sírból
MúzeumCafé 18.
A budakalászi avar kori temető (Kr. u. 6–8. sz.) feltárásakor, 1989-ben előkerült, vadászjelenetekkel díszített korsó a késő antik és kora bizánci művészet rangos Kárpát-medencei emlékei közé tartozik. Utolsó tulajdonosai zsákmányként vagy diplomáciai ajándékként juthattak hozzá, és ebbe a páratlan, nekik egy idegen kultúra formanyelvét és szimbólumait magán viselő edénybe avar szokás szerint az eltemetett számára túlvilági útravalóul étel- vagy italáldozatot tettek. A sír sarkában helyezték el, így elkerülte a temetkezést alaposan felforgató kincskereső sírrablók figyelmét.
A korsót viaszveszejtéses eljárással öntötték, ma zöldesbarna nemes patina fedi, ám eredetileg más színhatással kápráztatta el egykori csodálóját: sárgaréz alapanyaga a magas cinktartalom miatt az aranyhoz hasonló alapszínt kölcsönzött neki, s ezen különösen jól érvényesültek az egyes részleteket (vadászfegyvereket, ruhákat, növényeket) borító ezüst- és vörösrézlemez-berakások. A korsó szája tölcséres kiképzésű, nyakát elegáns ívű hullámvonalak borítják, teste a középvonal alatt kihasasodik, majd a kiszélesedő talp felett hirtelen összeszűkül. Pereméhez és hasához az edény fölé kecsesen ívelő fület forrasztottak, s a fül ívén rombusz alakú levél alól egy ragadozó alakja bújik elő. A tárgyat a késő antik edényekhez hasonlóan horizontális növényi és figurális frízek tagolják, a leszboszi kyma által keretezett két széles, egymástól egyenetlen vastagságú „földvonallal” elválasztott frízben négy-négy, hellenisztikus hagyományokat felelevenítő vadászjelenet látható.
A budakalászi korsó pontos analógiája mindmáig nem ismert, ezért készítésének idejét és helyét formájának, jelenetei kompozíciójának és stílusának, valamint ikonográfiai kapcsolatainak összehasonlító elemzése révén kísérelhetjük meghatározni. A keltezés szempontjából döntő az edénytest középvonal alatt megfigyelhető kiszélesedése. A késő antik korsók esetében az 5. század első felében a kihasasodás még kisebb mértékű, az edény nem veszíti el kecses arányait, amint az például a Seuso-kincs korsóin is megfigyelhető. Később, az 5. század végén és a 6. század elején a kora bizánci bronz korsóknál a kihasasodás egyre erőteljesebbé válik (Plemmyrion), az edényforma a 6–7. században széles körben elterjed, s gyakori presztízstárgy Európa barbár előkelőinek sírjaiban is, ám ezeket sohasem díszíti plasztikus jelenetsor, legfeljebb csak vésett motívumok és jelenetek. A budakalászi korsó egy későbbi formai párhuzama a Maurikios Tiberios (562–602) bizánci császár kontrollpecsétjével ellátott Mala Pereščepina-i ezüstkorsó (Ukrajna).
A budakalászi korsó jeleneteinek gazdag ikonográfiai analógiái, a korabeli toreutikában, elefántcsont- és kőfaragványokon fellelhető hasonló reliefek kijelölik azt a művészeti, szellemi és kulturális környezetet, amelyben a korsó a késő antik világban megszülethetett. A vadászat ábrázolásának az antik művészetben hagyományosan két típusát különböztetjük meg. Az antik mitológia híres vadászkalandjai (Meleager és Atalanta, Heracles) mellett gyakori volt a szabad természetben folyó valódi vadászat bemutatása (venatio). A budakalászi korsó vadászjelenetei ez utóbbi típusba tartoznak, hiszen a képeken nem ismerhető fel mitológiai háttér, ám megjelennek a táj természetes elemei: a föld, a szikla, és – ha csak stilizált formában is – a növényzet.
A ciklikusan ismétlődő vadászjelenetek egyenrangúak, egyik sem emelkedik ki a többi közül, de talán témájánál fogva a felső frízben először az oroszlánvadászat vonja magára a figyelmet. Mediterrán fenyő mögül hatalmas oroszlán támad a menekülő, kardját kirántó és magasra tartó lovasra. A támadás nemcsak a lovast, hanem a lovát is váratlanul éri, mert mindketten riadtan tekintenek vissza a vicsorgó oroszlánra. Az állatok királyának vadászata egykor uralkodói előjog volt, ezért a császári oroszlánvadászat ábrázolásának különböző ikonográfiai típusai alakultak ki. A budakalászi korsó jelenetén azonban nem a győzelmes vadász jelenik meg és nem látunk uralkodói attributumokat sem. Csupán azt a drámai pillanatot látjuk, amikor a dühödt vadállat lovat és lovasát veszélyeztetve felbukkan a fa mögül.
A felső fríz következő jelenete leopárdvadászatot mutat. Rövid tunikába öltözött lovas jobbra vágtat és hátrafelé nyilaz két ellenkező irányba futó leopárdra, amelyek közül az egyik a vadászra tekint vissza. Az íjász könnyűlovas, sztyeppei harcmodort felidéző alakja nem jellemző a klasszikus antik hagyományra, ez a képtípus a késő antik művészetbe keleti hatásra épült be. Hasonló helyzetben láthatunk például királyi vadászat közben iráni, szászánida uralkodókat ezüsttálakon és textileken. A hátrafelé nyilazó lovas vadász alakja már a kora bizánci művészet részévé vált, hiszen megtaláljuk a konstantinápolyi császári palota peristyliumának és a szíriai Apamea egyik villája triclinumának 5. századi mozaikjain is.
A korsó nyolc jelenete közül három ábrázol medvevadászatot. Két esetben gyalogos vadászok lándzsával két lábra álló, támadó medvéket ejtenek el. Az egyik vadász hátulnézetben látható, kardját és pajzsát a küzdelem hevében elejtette és lándzsájával teljes erővel a medve torkába szúr. A másik vadász lengő köpenyben (chlamys) elölnézetben látható, miközben lándzsájával a medvén már egy vérző sebet ejtett, amelybe kutyája mar bele. Ikonográfiai szempontból egyedülálló a harmadik medvevadász jelenete: a ruhátlan vadász mindkét kezével egy méretes husángot megragadva készül lesújtani az előtte ülő medvére.
Elmaradhatatlan ikonográfiai tartozéka a vadászatábrázolásoknak a földre zuhanó sebesült vadász alakja. Ilyen látható az alsó frízben: az alak egy ráugró leopárddal szemben baljában maga fölé védelmül kerek pajzsot emel. Hasonló eseményt örökít meg a konstantinápolyi császári palota peristyliumának mozaikja is, amelyen a földre zuhanó vadász ugyancsak pajzsát feje fölé emelve védi magát a ragadozóval szemben. Az elesett vadász ikonográfiai párhuzamai szokás szerint egy másik személyt is ábrázolnak, aki szorult helyzetben levő társát próbálja megmenteni.
A segítséget nyújtó vadász sietve, többnyire lovon érkezik, és nyergében oldalt vagy hátra hajolva lándzsát döf a támadó állatba. (A budakalászi korsón is találunk egy hasonló pózban ábrázolt vadászt, ám a két alak közé itt állatküzdelmi jelenet ékelődik.) A bajba jutott vadászt kisegítő felmentő alakja számos késő antik vadászatábrázoláson megfigyelhető. Hasonló helyzetben látható a berlini vadászkorsón egy bajba jutott és egy segítő vadász. Egy karthágói villa mozaikján az elesett pajzzsal védi magát, miközben a felmentő lovas az oroszlán hátába szúrja lándzsáját. Nem tudjuk, hogy a budakalászi korsó készítője miért változtatta meg az ismert és elterjedt ikonográfiai előképet, de pontatlansága elárulja, hogy neki nem az előképül szolgáló vadászesemény hű másolása volt fontos, hanem inkább az ember és az állat küzdelmének a megörökítése.
A korsón a bajba jutott vadász és a felmentő lovas között a képmezőt felező földvonalon medve és vadkan küzdelme folyik. A két lábon álló medve mancsaival ragadja meg a vadkan fejét, hátát, és teljes erejével a nyakába harap, miközben az említett felmentő lovas a lándzsáját a medve hátába szúrja. Az állatküzdelem alatt egy különös, első látásra nehezen értelmezhető kép (leopárd testének hátsó fele) látható. A szicíliai Piazza Armerina-i mozaikon és egy antiochiai villa Megalopsychia mozaikján megfigyelhető hasonló ábrázolások alapján azonban nyilvánvaló, hogy a budakalászi korsó jelenete valójában egy barlangba menekülő leopárdot ábrázol. A barlang bejáratát egyenetlen, sziklaszerűen kiképzett, ívelt nyílás jelzi.
A tigrisvadászat jelenetben az állat a jellegzetes csíkjairól ismerhető fel, és feltűnik nőnemű volta is. Az antik néphitben elterjedt ugyanis, hogy a tigrisek között csak nőstények élnek, és a tigrisvadászatról is fantasztikus elképzelések keringtek. Eszerint az egyik vadásznak először el kellett rabolnia egy kölyköt a tigrisanyától, amely aztán rögtön üldözőbe vette a tolvajt, mialatt a vadásztársak elrabolhatták a többi kölyköt. Pontosan ezt a jelenetet ábrázolja a Worcesterben őrzött antiochiai vadászmozaik és a cyrenei templom mozaikjának egy-egy jelenete is. Az apameai villa triclinumának mozaikján két lándzsás lovas támad egy kölykeit védő anyatigrisre. A budakalászi korsó jelenetéből azonban hiányoznak a tigriskölykök, a művész tehát ezúttal sem a mondai hagyomány hű megörökítésére törekedett, hanem ez alkalommal is a páros küzdelem kifejező ábrázolására összpontosított.
A vadászat bemutatásának módja a budakalászi korsó reliefjein jól érzékelhetően eltér a késő római (4. századi) időszak mozgalmas ábrázolásaitól. A budakalászi korsón az ember és állat küzdelmét megörökítő páros jelenetek nem egy vadásztörténet összefüggő részei, hanem egyszerűen egymás mellé helyezett, egymástól elszigetelt kompozíciók. Az egyes jeleneteken belül azonban a szerkesztés egységesebb hatású, a kompozíciós erővonalak a páros küzdelem feszültségének minél tökéletesebb visszaadására szolgálnak, amit a vadászok és az állatok eltérő méretarányai, vagy a természetes anatómiai viszonyoknak a késő antik művészetben oly gyakran tetten érhető figyelmen kívül hagyása törnek meg. A vadászrelief összhatásában kétdimenziós, a szereplők a földvonalon állnak, s a képmező további vízszintes felosztását sem használták ki a tér, a harmadik dimenzió visszaadására. Az alakok naturalisztikus megformálása, telt plaszticitása és aprólékos kidolgozása közelebb áll az Aerobindus (506) és Anastasius (517) dyptichonjai energikus alakjaihoz, mint az 5. század első felének merev felfogású reliefjeihez. A stilisztikai kapcsolat nemcsak a jelenetek összhatásának, hanem az alakok és a könnyedén lengő, a mozgással összhangban lévő ruházat megformálásának hasonlóságában is kifejezésre jut, amint az Clementius (513) Konstantinápolyban készült dyptichonján vagy a Louvre-ban őrzött híres Barberini-dyptichonon is látható. A budakalászi korsó vadászjeleneteinek életszerű ábrázolásmódja hasonló az apameai vadászmozaik stílusához, amely a „figure-carpet-style”, az emberalakos szőnyegstílus egyik reprezentatív példája. Mindezek alapján a budakalászi korsó készítése az udvari művészet körébe tartozó emlékekkel megfigyelhető kapcsolata miatt a Kelet-római Birodalom valamely rangos műhelyében, Konstantinápolyban vagy a törökországi Antiochiában sejthető az 5. század végén vagy a 6. század elején.
A késő római és a kora bizánci időszakban a vadászat ábrázolása kedvelt téma volt mind a magán, mind pedig a középületekben: villák, paloták, templomok mozaikjain és festményein, de megjelent a kisművészetekben is. A vadászat megítélésének változása a római császárkorban jól nyomon követhető, hiszen eleinte még közönséges, szolgai elfoglaltságként tartották számon és csak később, keleti hatásra vált az előkelők kedvtelésévé. A Constantinus (Kr. u. 272–337) diadalívébe beépített nyolc hadrianusi tondo először jeleníti meg a legfőbb császári erényt (virtus Augusti) a mindennapos vadászat bemutatása által. Később más előkelők számára is lehetségessé vált, hogy vadászat közben ábrázoltassák magukat. A késő antik időszakban a vadászatábrázolások azért jöttek divatba, mert a megrendelő életformájára utaltak, bizonyítva, hogy olyan vagyonos személy, aki vadászattal múlatja idejét, vagy költséges állat-viadalok rendezésére képes. A szuggesztív, egymás mellé helyezett párviadalok azonban a gondtalan felső réteg reprezentációjának megjelenítésén túl elvont szellemi mondanivaló megjelenítésére is alkalmasak voltak. A görögül író Libanios rhetor (Kr. u. 314–394) a 4. század közepén írt levelében kifejezésre jutnak a vadászat etikai vonatkozásai is. A vadász személye alkalmas volt az ereje, ügyessége és intelligenciája segítségével győzedelmeskedő ember megjelenítésére.
A természetben folyó vadászatot felidéző budakalászi korsó igényes műalkotás, és éppen ezért az egyik lehetséges magyarázat szerint olyan megrendelő számára készült, aki maga is szervezője vagy résztvevője lehetett nagy vadászatoknak (vagy cirkuszi állatviadaloknak), s ezt a képességét, amely vagyonosságának és magas társadalmi pozíciójának is bizonyítéka volt, e korsó készíttetésével örökíttette meg. A vadászat azonban nemcsak az előkelők, hanem a szélesebb társadalmi rétegek környezetében, személyes tárgyain is kedvelt témává vált. A sikeres vadász példájából bármely szemlélő erőt meríthetett, s a vadászat mint szerencsét hozó jelkép vált a késő antik világban templomok, világi épületek és (ajándék-)tárgyak (edények, ékszerek, csatok) általánosan elterjedt, kedvelt díszítőelemévé.