Vár állott… – kőhalom vagy sikeres projekt?

Nem tudom, van-e bárki emberfia, aki ne kapná fel a fejét, ha bárhol a világon várakról esik szó. Az erősebbik nem körében alighanem Mars isten a ludas ebben, hiszen a harc, a küzdelem és az ehhez szükséges férfias, dicsőséget hozó viselkedés elválaszthatatlan a földből, fából, kőből, néha téglából – vagy a legújabb korokban már betonból – emelt védművektől. De a szebbik nem tagjai sem maradnak legtöbbször közömbösek, ha romantikává szelídült, öreg vártörténetekről hallanak, amelyek szereplőinek árnyait még ők is felfedezni vélik az ódon falak között. Nem is szólva végül a gyermekekről, akiknek a régi történetek egy pillanat alatt jelenné transzformálódnak. Szóval, mi tagadás, valamennyien szeretjük a várakat, akkor is, ha valamilyen csoda folytán még mindig kacsalábon forognak, és akkor is, ha mára csupán régi korok „bús düledékei” maradtak belőlük.

A hazai várkutatások és a várrégészet doyenje, Feld István szerint ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hány erősséget emeltek a Kárpát-medencében az elmúlt évezredek során. A probléma rögtön a terminológiával kezdődik, a források súlyos hiányosságaival folytatódik, majd a fizikai nyomok gyakori megsemmisülésével zárul. Feld úgy véli, marad a kevés adatra támaszkodó spekulatív módszer: néhány elkészült vártopográfia alapján megyei átlagban nagyjából nyolcvan vár, erősség feltételezhető – ezt felszorozva a Kárpát-medencében mintegy 5300, a mai országhatárok között pedig hozzávetőleg 1500 lehetett az emberi kézzel emelt védelmi célú építmények száma.

Ha ez az utóbbi szám valamennyire reálisnak tekinthető, akkor nem lehetünk elégedetlenek a hivatalos védettség vonatkozásában: Magyarországon ma csaknem hétszázra tehető a régészeti vagy műemléki védelem alatt álló várak, nyomokban ismert várhelyek, illetve erődök, falmaradványok köre. Mégis, a szigorúbb adatok szerint hazánkban jelenleg csupán 160-170 olyan vár, erősség található, amely áll, illetve legalább felszíni jelei, falmaradványai ma is jól érzékelhetők. A történelmi Magyarország határaiig tágítva a kört a szám többszörösét kapjuk: az 1200-at is meghaladja a rézkortól a 20. századig eltelt bő négyezer esztendőben emelt, ma is látható erősségek száma. A listán árkok, sáncok, földvárak, római védelmi rendszerek, gyepűk, templomerődök éppúgy megtalálhatók, mint lakótornyok, lovagvárak, városfalak, olaszbástyás újkori erődök, 19. századi historizáló rezidenciák vagy akár a déd- és nagyszüleink korában kiépített betonkolosszusok. Ugyanakkor a szomszédos, és különösen a nyugat-európai államokhoz képest várakban „szegény” ország vagyunk, és hátrányunkat tovább növeli a megmaradt erősségek jobb esetben átépített, rosszabb esetben romos állapota. Alig tucatnyi olyan várunk, erődünk van, amely eredetiségében és tárgyi kultúrájában valamennyire átvészelte a viharos évszázadokat, és hitelességével nemcsak építészeti, történelmi, életmódtörténeti jelentősége, hanem turisztikai vonzereje is számottevő. A „várszegénység” okainak részletezése meghaladná írásunk kereteit, ezért csupán jelezzük: az újkori háborúk leginkább a jelenlegi határok közötti térséget pusztították, váraink közül sokat a kuruc idők után tettek romhalmazzá. Némi gyógyír lehet, ha hozzátesszük, hogy a Trianonban elszakított területeken nagyjából kétszáz azoknak a részben épen álló váraknak a száma, amelyek jórészt magyar múltúak.

A műemléki vagy régészeti kataszterekben számon tartott egykori erősségek tulajdonosi hátteréről az állandóan változó tulajdonviszonyok és a megbízhatatlan nyilvántartások miatt lehetetlen pontos keresztmetszetet rajzolni. Az állam gazdaszerepét megtestesítő Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-hez ma nagyjából ötven vár, rom, illetve védműmaradvány tartozik, a többiek esetében a gazdálkodó szervezetektől az önkormányzatokon és a civilszervezeteken át a magántulajdonig mindenfélére találunk példát. A komolyabb, illetve a minimum alapfalakból vagy romként ismert várak közül harminchat szerepel az úgynevezett nemzeti vagyonkörben, ami alapvetően elidegeníthetetlen állami tulajdonlást jelent. Ez a harminchat objektum az örökségvédelmi törvény mellékletében szereplő, eredetileg a kilencvenes évek elején összeállított és lényegében azóta változatlanul hagyott listának felel meg.

Váraink állapotáról a tulajdonviszonyokhoz hasonlóan ugyancsak nehéz objektív helyzetjelentést adni. Az bizonyos, hogy általános a forráshiány, a legtöbb helyen az utolsó nagyobb helyreállítások – ma már vitatható elvek és idővel problematikussá váló műszaki megoldások alapján – még az „ántivilágban”, az Országos Műemléki Felügyelőség jóvoltából történtek. Az elmúlt bő két évtizedben olykor artikulálódtak központi szándékok, voltak szakmapolitikai nekiveselkedések, ezek azonban a legjobb esetekben is csupán részeredményeket értek el. (Ebben a tekintetben a múzeumi körbe tartozó gyulai téglavár emelendő ki, amelyet 2003-tól 600 millió forintból újítottak fel.) A pénztelenség a rendszeres karbantartásban is érezteti a hatását, ami nagymérvű pocsékolásnak nevezhető, hiszen a meg nem állított romlás kijavítása később a többszörösébe kerül.

Úgy tűnik, a forráshiányos helyzet mindenekelőtt a civil társadalmat sarkallta arra, hogy lokálpatriotizmustól vezérelve megmozduljon, és tegyen valamit váraink megmentéséért. Az első „fecske” a Sümegen élő Papp Imre volt, aki már a nyolcvanas évek végén „családi vállra” vette a település fölött magasodó, akkor már életveszélyes romok megmentésének gondját. A magánkezdeményezésből azóta jól menő idegenforgalmi vállalkozás lett, szállodával, vendéglátással, látványos várjátékokkal. A sümegi várkapitány maga sem tudja már összeszámolni, mennyit költött a vár megújítására, de elmondása szerint a nyereséget visszaforgatva több százmillió forintot mutathat az egyenleg. Az elsősorban külföldi turistákra hangolt vállalkozás ma már ott tart, hogy a várhegy tövében külön kiállítási csarnok épült, amelyben a család által gyűjtött hintókkal, hadtörténeti- és fegyvergyűjteménnyel bővült a látnivalók köre. A sümegi példa azonban egyedülálló, és a tapasztalatok szerint nem is tekinthető általánosítható, széles fronton adaptálható megoldásnak: máshol a civil érdeklődésből indított, üzletté fejleszteni kívánt kezdeményezések eleddig vagy befulladtak (például Szigetváron), vagy „takaréklángon” maradtak (például Nagyvázsonyban), azaz nem voltak képesek jelentős helyreállítási pénzeket előteremteni. Hasonló a helyzet a kilencvenes évek közepétől gombamód szaporodó várbarátkörök (Csókakő, Füzér, Rezi, Szendrő, Vitány, Zselic stb.) esetében is, amelyek értékőrző és erjesztő, nem egy esetben szerényebb külső forrásokat mozgósítani képes erejét és hagyományápoló tevékenységét azonban nem szabad lebecsülni.

A legutóbbi időkben a Nemzeti Vagyonkezelő indított valamelyest programszerűnek mondható állagmegóvó, egyes esetekben részrekonstrukciós hullámot. Az elmúlt két évben csaknem egymilliárd forint volt ilyen célokra felhasználható. Az összeg szinte teljes egészében várromokra (Csókakő, Drégelypalánk, Márévár, Pécsvárad, Regéc, Rezi, Somló, Szászvár, Tátika) fordítódott, ezeken kívül a budai vár egyes falszakaszainak és a pécsi városfalnak a megerősítése, az egri Varkoch kapu, az önkormányzathoz került szigetvári vár és a nonprofit kft. által működtetett komáromi erőd dunai kikötőjének felújítása részesült támogatásban. (Sem Szigetvár, sem Komárom nem rendelkezik egyébként múzeumi státussal.) Ezek az adatok jól mutatják, hogy a múzeumokhoz tartozó vagy muzeális jelentőségű helyszínek a szűk állami források elosztásánál nem élveznek különösebb prioritást.

A felújítási összegek megszerzésének komolyabb esélyeit a 2007-től megnyíló uniós források, valamint a „kvázi uniós” Norvég Alap kínálták, és bár a pályázatok bürokráciája – a megvalósítás folyamatára telepedő improduktív szereplők miatt – riasztó, a várak gazdái közül számosan tudtak-tudnak élni a lehetőséggel. A pályázati kiírások persze nem helyreállításokra vagy felújításokra szabottak, hanem úgynevezett „turisztikai attrakciófejlesztés”-re szólnak, de kereteikbe némi ügyességgel jelentős, műemléki igényességű építőipari és restaurátori munkák is becsempészhetők. Az elmúlt évek fontosabb várrekonstrukciós és idegenforgalmi fejlesztési projektjei közül nagyságrendje miatt elsősorban az egri vár 1,7 milliárd forintos, 2010-ben elfogadott pályázatát kell említenünk (Egerre azért mindig jut valamennyi állami pénz is). A Norvég Alap is „beszállt” Eberstein Eckbert császári ezredes (A Tenkes kapitánya mindig pórul járó labanc főtisztje) siklósi székhelyének 2008 és 2011 közötti felújításába, így a felhasználható pénz csaknem 1,6 milliárd forintra emelkedett, és idén újabb munkálatok kezdődhetnek mintegy 400 millió forint ráfordítással. 2012 őszén írták alá Ozorán Zsigmond király egykori hadvezére, Ozorai Pipo reneszánsz kori várának 1,474 milliárdos keretű támogatási szerződését és a füzéri Perényi-vár részleges rekonstrukcióját is tartalmazó, 1,343 milliárd forint összegű térségi projektjét. (A füzéri projekthez a pályázó települési önkormányzat önrészét, 65 millió forintot a Nemzeti Vagyonkezelő biztosította.) A híres törökverő Thury György várpalotai várát 2009–2011-ben 730 millióból állították helyre, és 950 millió forintból jelenleg fut a szultáni hadakat 1532-ben megállító kőszegi Jurisics-vár felújítása. A tavaly befejezett siroki alsóvárra 365 millió forint uniós pénz jutott, 300 millió forintot nyert 2009-ben Kisnána erőssége, és ugyanekkora összeggel indul idén a pécsváradi és a szigligeti helyreállítás-fejlesztés is. A jó húsz éve konzervált hollókői sziklavárat 170 millió forintos ráfordítással teszik „várszerűbbé”. A felsorolt számok a sok nehézség ellenére kétségkívül minőségi előrelépést jelentenek a hazai várállomány megőrzésében és a hagyományápolás korszerű formáit fölvonultató várkultúra kibontakoztatásában.

Nagy múltú váraink egy része természetesen túlnőtt a lokális jelentőségen, sőt az ország történetének alakulásában is fontos szerepet játszott, ennek következtében többet közülük a nemzeti történelem és identitástudat kiemelkedő helyszíneként tartunk számon. Ez a szempont érvényesült legutóbb a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság törvényerőre emelt állásfoglalásában is: a bizottság előterjesztésére 2011-ben az Országgyűlés kilenc „nemzeti emlékhely”-et és harminchat „történelmi emlékhely”-et – közöttük várakat is – jelölt meg kiemelt, különösen megóvandó helyszínként. A „nemzeti emlékhely” kategóriába váraink közül a budai váregyüttes került be, „történelmi emlékhely”-einknek viszont majd harmada, konkrétan tizenegy az erősségek közül került ki: Diósgyőr, Drégelypalánk, Eger, Esztergom, Gyula, Komárom, Kőszeg, Sárospatak, Sárvár, Szigetvár és Visegrád. Jóllehet az így deklarált megbecsültség egyelőre inkább csak eszmei, az elképzelések szerint hamarosan igényelhető vagy megpályázható céltámogatási rendszerrel egészül ki.

Míg a korábban említett műemléki-régészeti jogszabályi védettség és az emlékhellyé kijelölés adatai viszonylag pozitív kicsengésűek, kevésbé szívderítő a kép, ha a közgyűjteményi szempontú hivatalos adatokat elemezzük. A 2011-es minisztériumi kimutatások szerint a közgyűjtemények közé sorolható, erődítmény jellegüket dominánsan őrző vármúzeumok és várakban lévő közgyűjtemények száma rendkívül kevés: a 835 muzeális intézmény közül huszonegy tartozik ebbe a körbe. Alaposabban szemügyre véve ezeket, még inkább elszontyolodhatunk: a huszonegyből tizenkettő a legalacsonyabb „közérdekű muzeális kiállítóhely” kategóriában található. „Közérdekű muzeális gyűjtemény”-ként egy, „területi múzeum”-ként három, „megyei (hatáskörű) múzeumként” kettő, „tematikus múzeum”-ként három működik. (A fővárosi Vajdahunyadvárat, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum székhelyét természetesen nem számítjuk ide, bár az építészeti minőség és a múzeumi profil összehasonlító elemzése itt különösen megérne egy misét.) Számos olyan építészetileg is jelentős, közismert vár vagy erőd hiányzik ebből a körből, mint például a visegrádi fellegvár, a nagyvázsonyi Kinizsi-vár, Szigetvár vagy éppen a komáromi Monostori erőd.

Ami pedig a klasszikus múzeumi funkciók (gyűjtés, megőrzés, feldolgozás, bemutatás) komplex ellátását illeti, megállapíthatjuk, hogy ez a működési engedéllyel rendelkező helyek alig felére jellemző. (A nálunk kisebb Szlovákiában 24 „igazi” vármúzeum van, aminek egyik oka kétségkívül az, hogy az erősségek ott inkább megmaradtak, de a másik ok a kulturális kormányzat törődése; annak ellenére, hogy a várak zöme – például a pozsonyi, Vöröskő, Fülek, Krasznahorka, Bajmóc, Szepesvár – magyar hagyományúak.)

A huszonegy közgyűjteményi rangú vármúzeum műemléknek is nyilvánított épületei – a székesfehérvári 20. századi kuriozitás, a Bory-vár kivételével – mind állami tulajdonban vannak, gazdáik a Nemzeti Vagyonkezelővel kötött vagyonkezelői vagy ingyenes használati jogú szerződéssel rendelkeznek. Mindkét forma lényegében kvázi tulajdonjog, annak minden kötelezettségével (karbantartás, működtetés stb.), ugyanakkor korlátozott mozgásszabadsággal (engedélyezendő építészeti beavatkozás, bérletbe adás stb.). Az egységes állami tulajdonlás mellett a fenntartói kör viszont meglehetősen tarka képet mutat: a huszonegy múzeumi besorolású helyszín közül az állam mindössze öt esetben vállal fenntartói-működtetői szerepet, közülük négy a Magyar Nemzeti Múzeum filiája (Esztergom, Sárospatak, a visegrádi lakótorony és Vaja), egy pedig a Forster Örökségközpont műemléke (Ozora). A többi – a vállalkozónak vagyonkezelésbe adott sümegi erősség, az erdészeti kezelésben lévő Márévár és a családi gondozású Bory-vár kivételével – regionális vagy települési fenntartású, működésüket helyi kulturális szervezetek, művelődési intézmények vagy önkormányzati alapítású nonprofit kft.-k biztosítják. A fenntartó formációk nemegyszer heterogén profilúak, anyagi lehetőségeik különböző szinteket mutatnak, ebből következően a működés pénzügyi feltételeinek a kérdésében csak óvatosan lehet általánosabb érvényű törvényszerűségeket kimutatni. Van, ahol a múzeumi hálózat átszervezése jobb helyzetet eredményezett – ilyen például a településhez került sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum –, és van, ahol a működtetői háttér mozdulatlanul maradásával a költségvetési számok is lényegében a „régiek” maradtak (Budapesti Történeti Múzeum, Kuny Domokos Múzeum). A kisebb, jellemzően kiállítóhely kategóriájú vármúzeumok esetében – Dunaföldvár, Pécsvárad, Siklós stb. – amikor a települések közművelődési szervezeteihez „csapták” a múzeum működtetését, a különböző más feladatokat is rögzítő költségvetésekből képtelenség kifésülni, mekkora hányad jut a várra, illetve hogy egészen pontosan milyen tételek szolgálják annak szakmai munkáját. Arra a kérdésre viszont, hogy a jelenlegi állapothoz képest mekkora többlettámogatásra lenne szükség az igazán kvalitásos múzeumi működéshez, a megkérdezett nagy- és kis intézmények vezetői szinte egybehangzóan a negyven-ötven százalékos emelés mellett tették le a garast.

A várak mindig is kedvelt idegenforgalmi célpontok voltak; az Eurobarométer szerint az európai utazók 24 százalékát motiválja kulturális örökség felkeresése, és ebből 13-15 százalékra tehető a várakat látogatók aránya. Szerencsére a valamiképpen vármúzeumi kategóriába sorolható hazai építmények mindegyikére jellemző, hogy látogathatók. Primer vonzerejüket a legtöbb esetben nyilván maga a „várság” adja, egyeseknél viszont a történelmi jelentőség (Esztergom, Sárospatak stb.), máshol az irodalmi háttér (Eger, Siklós) ezt felerősíti. Az elmúlt esztendők statisztikai adatait böngészve azonban meg kell állapítanunk, hogy a kulturális turizmusban kontinentálisan megfigyelhető recesszió hazánkban is érvényesül, a látogatószámok általánosságban csökkennek. A legszembetűnőbb, hogy a 2002-ben még a látogatottsági rangsort 468 ezer fővel vezető egri Dobó István Vár-múzeu-mot felkeresők száma például évről évre esik vissza, a 2012-es kimutatás mindössze 290 ezer látogatót rögzített. Arányaiban hasonlóan súlyos a visszaesés a visegrádi Salamontorony esetében is: a 2002-ben számolt 35 ezres látogatószám tavaly 14 ezer főre apadt. Ilyen szélsőséges látogatószám-zuhanásokkal szerencsére a vármúzeumok közül csak néhány „dicsekedhet”, a többségre inkább a hektikus, összességükben azonban inkább lefelé tendáló adatok jellemzők. (Szerencs példája: 2009-ben 14 144 fő, 2010-ben 8828 fő, 2011-ben 9564 fő, 2012-ben 11 886 fő.) Van olyan intézmény is, amelynél nagyságrendileg stabilitás tapasztalható (Sárospatak 100-110 ezer fő évente), de olyan nincs, ahol számottevő növekedésről lehetne beszámolni. A külföldi látogatók arányát tíz százalék körülire tehetjük, tehát nyilvánvaló, hogy váraink és vármúzeumaink célközönségét alapvetően itthon találhatjuk meg.

Milyennek is képzeljük el – vagy szeretnénk látni – az „igazi” vármúzeumot? Az első és legfontosabb kritérium maga az épület, amely ilyen értelemben több egyszerű műemléknél, akár sajátos műtárgyként is értelmezhető. A várnak építészeti valóságában – és nem primitív díszletekben! – meg kell tudnia idézni a múltat, falaival, bástyáival, tornyaival, belső térszerkezeteivel és nyilván mindazzal a korabeli berendezéssel és emlékanyaggal, ami a régi idők hangulatát sugározza. Az erősségeket felkeresők számára a legfontosabb maga a látvány, az eredeti közeg és a hitelességen alapuló hangulatteremtő erő, hozzáértve persze az ismeretszerzés lehetőségének valamilyen szintjét is. Ebben a látogatói elvárásban egyébként semmiféle meglepő nincs, ugyanez mondható el mindazon muzeális intézmények esetében (tájházak, ipartörténeti gyűjtemények, kastélyok stb.), amelyeknél az adott épület nem csupán infrastrukturális keret, hanem kortörténeti objektum.

A történeti hitelességű élményt adó „ideális” várak és vármúzeumok sokaságát Európa nyugati – ide értve Angliát is – és déli országaiban találjuk, és a bőség zavarával küszködhetünk, ha választanunk kell közülük. A szubjektivitás „vádját” is vállalva hozzuk ide a svájci Chillon lenyűgöző vízi várát, amely a 13. században épült Montreuxtól délre. Egykor stratégiai ellenőrző szerepe volt, aztán a Savoyai grófok nyári rezidenciája, később börtön lett, de ma már a turisták fényképezőgépeit szolgálja.

Ám nem kell igazán messze mennünk, hogy az „ideális vár” kategóriájában magyar vonatkozású helyszínekkel is szolgáljunk. Az ausztriai Fraknó (Forchtenstein) erőssége például a legkifinomultabb igényeket is kielégíti: ostromot soha meg nem élt középkori öregtornya és újkori védelmi rendszere teljes épségben áll, belső tereit századok óta nem építették át, és mivel az Esterházy-tulajdonlás az Esterhazy Privatstiftung révén máig folytonos, műtárgyállománya, fegyver- és hadiszerszám-gyűjteménye sem szóródott szét. Mi több, a 17. századtól itt őrzött és gyarapított családi levéltár, a művészeti és tárgyi emlékanyag tudományos jelentőségű, és szinte kimeríthetetlen forrása az újabb és újabb vonzó kiállításoknak. Érdemes hangsúlyoznunk, hogy az ausztriai Esterházy-birtokok jövedelméből a vár állagmegóvására a fedezet folyamatosan biztosított, és nem keveset költenek tudományos, kulturális rendezvényekre sem. Fraknót tavaly kilencvenezer látogató kereste fel, egyharmaduk Magyarországról érkezett.

Klasszikusan romantikus, minden ízében hiteles és szintén magyar gyökerű vár a szlovákiai Bajmóc (Bojnice) is, a Pálffyak volt rezidenciája. A család a középkori eredetű védműveket a 19. század második felében divatba jött historizáló stílusban alakíttatta át, és mivel az országhatár-változások és a háborúk nem okoztak pusztulást a várkastélyban, a franciás tornyoktól a grófi lakosztály felszereléséig itt is minden megőrződött. Bajmóc ma a Szlovák Nemzeti Múzeum filiája, kiemelt „nemzeti” kincs, amelynek – hogy egyáltalán megmaradt és hogy szomszédaink vigyáznak is rá – talán mi, magyarok örülhetünk leginkább.

Van még egy, a történelmünkben szintén fontos és a látogatóra elemi erejű hatást gyakorló, különleges és egyedi erősségfajta, a templomerődök világa. A szakrális helyek erőddé alakításának fokozott elterjedése a 16–17. században mindenekelőtt Erdélyben, a Székelyföldön figyelhető meg (Bölön, Csíkrákos, Csíkszentmiklós, Esztelnek, Illyefalva, Kézdiszentlélek, Sepsiárkos, Sepsiszentgyörgy stb.). Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy több tucat erődített templomunk vészelte át az évszázadokat, és jóllehet ezek nem múzeumokként működnek, a hitelesség varázsa, a vallási és világi értékek élő sűrítménye más várakban nem pótolható, egyedi élménnyel gazdagítja az arra utazót.

No és itthon? A mi váraink és vármúzeumaink vajon felveszik-e a versenyt Fraknóval, Bajmóccal vagy a székely templomerődökkel? Pontosabban: méltó társai-e ezeknek a gyönyörű és különleges építészeti-történeti együtteseknek? Hát, aligha… vagy legföljebb csak néhány vonatkozásukban, egyes elemeikben. A mi osztályrészünk a háborúk és rendszerváltozások okozta romlás volt a várak tekintetében is, így aztán építészeti és tárgyi kultúrájának teljességében, folytonosságában megőrződött várunk egyszerűen nincs. A méreteiben és történetiségében primus inter paresnek mondható budai vár 15. századi fényét a török idők homályosították el, a 18. és 19. századi nagyszabású átépítéseket az 1944–45-ös harcok döntötték romba, majd a pusztulást – néhány ma már vitathatóan helyreállított részletet kivéve – a szocialista évtizedek tetőzték be. Ami ma látható: a várhegyet övező falak, néhány, a középkort valamelyest megidéző védmű, valamint a külsőleg lebutított formában helyreállított és belső tereiben teljesen megsemmisített királyi palota. A „mellesleg” a magyar államiságot is szimbolizáló Budánk bizony nem üti meg azt a mértéket, amelyet például a cseheknél a közelmúltban pazarul felújított Hradzsin vagy a spanyoloknál a madridi Királyi Palota képvisel. De ambivalens építészeti örökségről szólhatunk más váraink esetében is. Viszonylag jó helyzetről beszélhetünk Eger, Sárospatak, Sárvár, Siklós és a 19. század második felében kiépített – ebben a formájában ostromot nem szenvedett – komáromi Monostori erőd esetében, gyorsan hozzátéve, hogy ezeknek a váraknak a korábbi vagy eredeti középkori állapotáról azonban többnyire csak architektonikus részletek és helyükből kiemelt faragványok tanúskodnak.

Nagy kérdés, hogy váraink újjászületéséhez honnan kerül forrás. Említettük már az uniós források katalizáló erejét, amelynek következtében nagylélegzetű várprojektek indultak el, és többük jelentős eredménnyel is zárult. A projektszemléletű felújítás és hasznosítás tehát nem ördögtől való, ám a jelenlegi rendszer gyengéje, hogy a „turisztikai attrakciófejlesztés” áltudományoskodó fogalmának használata során nem igazán tolerálja a turizmuson értékben és az identitás szemszögéből jelentőségben messze túlnövő épített örökség, közöttük a várépítészet specifikumait. (Aktuális legalább zárójelben felvetni, hogy a 2014-től induló új pályázati ciklusban az eddigi metódust érdemes lenne ebben a vonatkozásban is korrigálni.) A fedezeti problémák diagnózisához tartozik a közösségi (állami és önkormányzati) források ad hoc jellege, vagyis kiszámíthatatlansága, a folyamatos, évekre előre tervezhetőség hiánya. Említettük, hogy időnként felbukkannak politikai hátszelű és a kommunikációban programként eladott törekvések, de ezek rendre vagy tiszavirág-életűek, vagy az adott kurzus távoztával le is kerülnek a napirendről. A megoldást nyilván egy hosszabb távú és a változó kormányzati szereplők által tiszteletben tartott – és akár a mai határokon túli magyar tradíciójú várakra is kiterjedő – beruházási-fejlesztési program jelentené, ám ne legyenek illúzióink, ennek esélye ma gyakorlatilag a nullával egyenlő. Lennének viszont tartalékok az együttműködésekben, az uniós és különböző helyütt képződő források összehangolásában: hadd emlékeztessünk példaként csupán a Nemzeti Vagyonkezelőnél lévő éves keretekre, amelyek felhasználásakor a (vár)múzeumi szféra igényeit is célszerű lenne figyelembe venni.

Váraink esetében nem egyszerű feladat és nem kis költségvetési tétel a folyamatos állagmegóvás, az igényes fenntartás, ami nyilván a gazda, az erősségben működő intézmény anyagi helyzetének függvénye. Ezen a fronton a helyzet ma már általában tarthatatlan, néhol egyenesen tragikus, ideértve azokat a várainkat is, amelyeknél uniós vagy más támogatásokból az épületeket helyreállították. Bár ebben a tekintetben korábban sem volt minden rendben, az egyre súlyosbodó állapotokat a közgyűjteményeket az utóbbi években sújtó megszorítások idézték elő. Többek között komoly karbantartási gondokkal küszködik például a kilencvenes évek múzeumi rekonstrukciós programjának keretében megújult esztergomi vármúzeum vagy a simontornyai vár. Mind közül alighanem a visegrádi Salamon-torony állapota a legkritikusabb: a hatvanas évekbeli helyreállítás során alkalmazott vasbeton-kiegészítések amortizálódtak, az életveszélyessé vált tetőteraszt, valamint a gyilokjárót már le is kellett zárni a látogatók elől. A kiállítóterek beáznak, az elektromos rendszer cserére szorulna, a kiállítások is elavultak… de nem soroljuk tovább, mert hasonló nehézségekkel – kisebb-nagyobb mértékben – szinte minden vármúzeumunk küszködik.

Az igényes látogatói elvárások tekintetében a második helyre tehetjük az egykori várbéli életmódot meggyőzően bemutató kiállításokat és enteriőröket. Nos, a történelem viharai ezen a téren is alig-alig hagytak meg valamit, így aztán vármúzeumaink a legkülönfélébb módszerekkel igyekeznek kipótolni a hiányokat. A szerencsésebbek, mint például Eger, Sárospatak, Vaja, tradicionális adottságaik révén képesek részint a helyhez köthető eredeti és a témából (török kori hadtörténet, illetve Rákóczi és a kuruc világ) adódó, egyszerre magas szakmai színvonalú és látványos megoldásokra, de több helyütt, például a Budapesti Történeti Múzeumban, Simontornyán, Sümegen és Tatán inkább a maradványokkal kénytelenek gazdálkodni. Ez persze nem zárja ki a tudományosság szigorú kritériumait, sőt az említett példákra ez is a jellemző, ám a kevésbé életszerűen megidézhető egykori világ mindenképpen a hagyományosabb és szárazabb bemutatási formákat helyezi előtérbe.

Mivel tehát, mint láttuk, számos várunkban, várromunkban szinte semmi nem maradt meg az eredeti berendezésekből, így ezek „öltöztetésére” előszeretettel alkalmazzák – a kifejezést gyűjtőfogalmi értelemben használva – a panoptikum típusú kiállításokat. A háztartást, a vári életmódot bemutató figurás diorámákat láthatunk például Gyulán, középkori jeleneteket Diósgyőrben és a visegrádi fellegvárban, magyar királyok alakjait Nagyvázsonyban, végvári életképeket a balatonszentgyörgyi Csillagvárban, és az épület eredeti struktúrájától teljesen független alakos enteriőröket a legutóbbi időkig magtárként használt, belsejében teljesen megsemmisült ozorai várban. Egerben kiegészítésként Gárdonyi regényének figurái, Siklóson A Tenkes kapitánya szereplői fűszerezik a kiállításokat. A panoptikum (életkép, jelenet, dioráma) rendkívül érzékeny műfaj, hiszen a szakmai hitelesség és a látványosság egyensúlyának eltalálása nehéz feladat. Van olyan várgazda, aki úgy véli, korunk erőszakhullámát kell visszakeresni a múltban is, ezért meglehetősen primitív eszközökkel operál (például börtönképek, kínzójelenetek Siklóson).

A hiányok pótlásának másik, egyre népszerűbb és méltánylandó formája, amikor multimédiás eszközökkel idézik fel mindazt, ami eredetiben már nem látható. Manapság már se szeri se száma az efféle „időutazásoknak”, az egykori állapotokat korszerűen feldolgozó animációknak és 3D-s filmeknek. Alkalmazásuk jó értelemben vett divat lett, bár hatásukat tekintve elsősorban az érdekességek, mintsem az életszerű, valódi élmények nyújtásának körébe tartoznak. A képernyő ugyanis, legyen a rajta látható vizuális program bármennyire is profi és akárhány D-s, csupán virtuális világ, a valóság pótléka.

Az űrök kitöltésének harmadik lehetősége a helyszíntől eredetileg függetlenül létrejött, de izgalmas műtárgykollekciók kiállításával történő kínálatbővítés. Várépítő főurainktól és az erősségek későbbi gazdáitól annak idején sem volt idegen a gyűjtőszenvedély, így idővel gyűjteménnyé érett, hiteles családi hagyatékokkal is találkozunk (az említett Fraknó várában például így állt össze az Esterházyak ősgalériája). Vármúzeumaink közül nem egyben mutatnak be a helyi tradíciókra valamelyest hajazó műtárgy- vagy emlékegyütteseket: Diósgyőrben fegyver- és páncélkiállítás, a visegrádi fellegvárban vadászattörténeti bemutató, Várpalotán népviseletek és egyenruhák, Siklóson reneszánsz bútorok és a térség borászati kultúrájához kötődő bormúzeum, Szerencsen egyedülálló képeslap-gyűjtemény, Ozorán reneszánsz szobrok gipszmásolatainak kollekciója és Illyés Gyula-emlékszoba fogadja a látogatókat – hogy csak néhány példát hozzunk illusztrációként. Ezt a törekvést követendőnek véljük, gondolva a közgyűjtemények jórészt hasznosítatlan raktári anyagára: ahogy kastélyaink elpusztult vagy szétszóródott berendezései legalább részleges pótlásának, úgy váraink felszerelésének és önmagukban is vonzó művészeti gyűjteményekkel gazdagításának lehetősége a múzeumi raktárakból még nem igazán kiaknázott.

A látogatói elvárások harmadik helyére tehetjük a várakban zajló pezsgő és vonzó „életet”, amibe a hagyomány-őrző játékok mellett a kulturális rendezvények szinte minden műfaja belefér, és ide sorolhatjuk az iskolán kívüli nevelés múzeumi lehetőségeit és a múzeumpedagógiát is. Nos, ebben a tekintetben a vármúzeumok – és a várromokat gondozó civilszervezetek – az utóbbi években előretörtek, köszönhetően az új társadalmi igények felismerésének és számos esetben az uniós támogatási rendszer kínálatcentrikus kiírásainak. Talán nincs is olyan várunk, ahol ne rendeznének történelmi és várjátékokat, jelmezes-maskarás vigasságokat, művészeti fesztiválokat.

Az egyszerre szórakoztató és tartalmas események mögött nem kis részben a civilszféra aktivitása áll. Érintőlegesen említettük már a különböző várbarát körök és egyesületek jelentőségét – elsősorban a romos emlékek gondozásában –, most azonban fel kell hívnunk a figyelmet arra a jelenségre, miszerint a bő két évtizede erjedő civil kurázsi elérte vármúzeumainkat is. „Civilis ante portas!” – mondhatnánk erőltetett poénként, gyorsan hozzátéve, hogy meggyőződésünk szerint a kapuk előtt nem ellenség, hanem szövetséges áll. Nem lehet és nem is szabad ugyanis elmenni amellett, hogy az életképességüket helyi szinteken már bizonyító, amatőrnek – a szó pejoratív értelmében – már nem nevezhető várvédő mozgalmak az utóbbi időkben egymásra találtak és a várak körüli élet meghatározó szereplőivé váltak. Szövetkezéseik – Történelmi Várak Egyesülete, Felső-magyarországi Várak Egyesülete vagy akár a székelyföldi Magyar Vár Alapítvány stb. – tudományos, kulturális és turizmusszervező ereje növekszik, és örömteli, hogy ezt felismerve több vármúzeumunk – Diósgyőr, Eger, Sárospatak – bekapcsolódik az együttműködésekbe. A jövőben a cél mindenképpen az kell legyen, hogy intézményeink partnerként kezeljék a civilszervezeteket, és kiaknázzák, sőt erősítsék aktivitásukat. Remélhetőleg ezzel a megállapításunkkal máris nyitott kapukat döngetünk: az Esztergomi Vármúzeum vezetőjének, Rezi Kató Gábornak a szervezésében alig néhány hónapja alakult meg a Magyarországi Várak Érdekvédelmi Egyesülete, hogy összefogja, képviselje a várgazdák értékőrző-értékteremtő munkáját, és adott esetekben artikulálja érdekeiket. Az esztergomiak kezdeményezésében már felismerhető a tendencia, miszerint vármúzeumainkra – a sok nehézség ellenére a viszonylag passzív szerepkörből kilépve – egyre inkább az energikusabb, kezdeményezőbb mentalitás lesz jellemző, szakmai és társadalmi kapcsolataikban egyaránt.