VÁRÁBRÁZOLÁSOK A RAJNA VIDÉKÉTŐL VISEGRÁDIG

„Számomra azok a tájak szépek csupán, amelyeket a durva és vad jelzőkkel illetnek általában, mivel csak ezek emelkedettek, s csak az emelkedett tájak lehetnek szépek, csak ezek révén gondolunk a természetre. De semmi sem tudja a természet hatását úgy emelni, azt ékesíteni, mint a romok által megnyilvánuló emberi bátorság, a merész erődítések vad sziklák csúcsain – az emberi hősiesség korának monumentumai.”¹

Spányi Béla (1852–1914): Vajdahunyad vára, 1901. Falkép a Parlamentben

¶ Schlegel utazásáról szóló írását a szakirodalom legalább olyan fontosnak és korszakosnak tartja a romantika szempontjából, mint amilyen Johann Joachim Winckelmann műve volt a klasszicizmus tekintetében.² Útja lényegében egy gondosan megtervezett Grand Tour volt, történeti jelentőségű helyszínek meglátogatásával. 1804–1805-ben két részletben zajlott az utazás a Boisserée testvérekkel³ – Párizs, Brüsszel, Leuven, Liège – Aachen, Düsseldorf, Köln, Rajna-vidék. A két csúcspont Köln és a Rajna-vidék Bonn és Rüdesheim között. A második utazáson Strasbourg, Bázel, Bern, Genf volt az útvonal. A Rajna-vidék Schlegel szerint a német kultúra szülőhelye. A Rajna a kulturális kölcsönhatások metaforája, de egyúttal kulturális határ is Franciaország és a flamand Brabant felé nyugaton, délen pedig Svájc irányában. Schlegel két állandóbb tartózkodási helyét szembeállította – Párizs modern kereskedelmi központ, Köln pedig egy változatlanságba dermedt középkori város. A német kisvárosok középkori városiassága a német romanticizmus kedvenc témája volt, sőt a városi „picturesque” az angol romantika „rural picturesque”-ével szemben fogalmazódott meg. Nem csupán esztétikai és érzelmi vágyódást jelentett ez a középkor iránt, hanem mélységes történeti érdeklődést is. A 18. század végén a középkor számos aspektusa megélt valóság volt a német városokban,
a múlt állandó történeti jelenléte. Schlegel fontosnak tartotta a múlt emlékeinek létét, még akkor is, ha olykor kellemetlen lehet a látványuk, mint Köln omladozó házai és szűk utcái esetében. A gótikus stílus szerinte az autentikus német stílus.

¶ Ez nyilvánult meg a Rajna mentén, ahol útja közben sorra látogatott minden várat és települést. A régi várak romjai – Godesberg, Drachenfels – vonzották, mert a természet és az ember munkája egyesült e várakban, emellett a nemzeti történelem emlékhelyei. Schlegel nézőpontja nem a romantika rajongása, sem a felvilágosodás megvetése a feudális értékek iránt. A várak „a múlt csodás emlékei” (Denkmale), a múltról való történeti elmélkedés alapjai. A sziklacsúcsokra épített erődítések német specialitások, alkalmasak a „sublime” átélésére.

¶ Az első olyan európai táj, amelyet a romantika esztétikája emelt az irányzat elveit tökéletesen kifejező és megjelenítő természeti környezetté, a Rajna-vidék volt. Ebben a folyamatban kezdetben az irodalom járt elöl, Lord Byron Childe Harold’s Pilgrimage című, 1818-ban megjelent műve tette elsőként népszerűvé a tájat, majd a német költőnő, Adelheid von Stotterfoht versei. A képzőművészeti felfedezés szinte párhuzamosan történt, s bár például Joseph Mallord William Turner (1775–1851) már 1802-ben megszervezte első európai útját, később többször is megfordult a Rajna-vidéken. Ennek emlékei akvarellek és rajzokkal teli vázlatkönyvek az 1830 és 1840 közötti évtizedből.⁴ Turner vázlatain, akvarelljein pontosan a Schlegel által leírt táj jelenik meg – az angol kortársak által használt „sublime” elnevezéssel önálló fogalommá vált jelző, amelyet a fenséges, fennkölt táj jellemzésére alkalmaztak. Egy korai, 1834 körüli, vegyes technikával (gouache, akvarell, ceruza, fedőfehér) készült rajnai látképe a folyót, a fölötte magasodó romos várat és a parton álló középkori települést ábrázolja, talán a Tate-nek, a Rajna-vidéket ábrázoló Turner anyagából ez lehet számunkra leginkább ismerős, ha a korszak itthoni tájképeivel összevetjük.⁵

Joseph Mallord William Turner (1775–1851): A Rajna-vidék látképe, 1830-as évek

¶ A költemények és képzőművészeti emlékek mellett az egyre növekvő számú útleírások, majd úti könyvek egyik legkedveltebb témája lett a Rajna-vidék, amely hamarosan a Grand Tour egyik kihagyhatatlan állomásává vált. Ebben a német utazók leírásai – Clemens Brentano, Achim von Arnim⁶ – mellett itáliai és angol szerzők művei is közrejátszottak, nem említve a főrangú vagy éppen uralkodóházból származó rajongókat. Ez utóbbiak közül például a későbbi IV. Frigyes Vilmos porosz király, ekkor még koronaherceg, Stolzenfels romos
13. századi kastélyát 1823-ban neogótikus-romantikus stílusban újjáépíttette.

¶ A Rajna-vidék ábrázolásai azonban elsősorban az albumba rendezett sokszorosított grafikai sorozatok révén terjedtek el és váltak közismertté. Acélmetszetek, litográfiák, aquatinta lapok örökítették meg az ikonikus helyszíneket, amelyek során kialakult azoknak egyfajta ikonográfiai típusa, mintaképe, amit később a festők is alapul vettek. E sorozatokból 1820 és 1830 között tizenkét, különféle sokszorosító intézet által kiadott válogatás jelent meg. Az acélmetszet 1826-ban szabadalmaztatott technikája tízezres nagyságrendű mennyiség nyomtatását tette lehetővé, ami ki tudta elégíteni a piaci igényeket.⁷

¶ Ez a folyamat itthon is megfigyelhető volt, a 19. század elejétől egyre több utazó jelentetett meg olyan illusztrált útikönyvet, amelynek Magyarország volt a témája – kizárólagosan vagy részlegesen. Az egyik legkorábbi ilyen kiadvány Robert Townson Travels in Hungary with a Short Account of Vienna in the Year 1793 című műve, Londonban látott napvilágot 1797-ben. Egy térkép és tizenhat rézmetszet illusztráció egészítette ki a szövegét. Richard Brighttól a Travels from Vienna Through
Lower Hungary with Some Remarks on the State of Vienna During the Congress in the Year 1818 (Edinburgh 1818) szintén egy térképet, de csak tíz illusztrációt tartalmaz. E korai művek lettek az előfutárai a később egyre gyarapodó illusztrált úti könyveknek.

ThomasEnder(1793–1875):Beckó, 1837

¶ De az úti könyvek mellett fontos szerep jutott a sokszorosított grafikai sorozatoknak, és ez a folyamat teljesen hasonlóan játszódott le, mint a Rajna-vidék esetében, jóllehet itthon nem alakult ki olyan ikonikus, kötelező Grand Tour-elemmé vált vidék, mint annak vonatkozásában, bár Mednyánszky Alajos báró (1784–1844) egy Schlegeléhez nagyon hasonló utazás révén teremtett ilyen helyszínt. Egy új hazafias műfaj, a festői utazás született meg műve révén.⁸ Az 1810-es években elsőként a bécsiek körében, majd a következő évtizedben itthon is elterjedt az utazás divatja, s a legkedveltebbek a rövidebb kirándulások voltak egy-egy festői vidékre, mint például az osztrák Duna-kanyar, a Wachau, romos váraival, vagy Mednyánszky Alajos esetében a Vág folyó és a mentén található erődítések. A helyszínek bemutatásánál a legendák, családtörténetek, a helyi lakosok szokásainak leírása részben a külföldi mintákat követte, de maga is példaként szolgált a külföldi szerzők számára, mint majd látni fogjuk. Mednyánszky festői utazásának illusztrációi az Esterházy Képtár őre, Josef Fischer (1769–1822) korábbi sorozata képeinek sokszorosított grafikai változatai lettek.⁹

¶ Csaknem ugyanazt a vidéket járta végig Thomas Ender (1793–1875) a Vág mentén felfelé, a Garam völgyétől a Bódváig, majd északra a Szepességen át a Dunajec áttöréséig, a Magas-Tátra tájain, végül Eperjestől a Bodrog mellékvizei mentén Sárospatakig. Ender testvérével, Johann Nepomukkal kezdettől számos utazás tájait örökítette meg akvarelleken. Mindketten professzorok voltak a bécsi képzőművészeti akadémián. Thomas Ender János főherceg udvari festője lett, magyar lányt vett feleségül, és már az első „festői dunai tájak” albumnak az egyik szerzője volt.¹⁰ Ender akvarelljeit a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárának állományában, a Waldstein-gyűjtemény őrzi. Waldstein-Wartenberg János gróf (1809–1876) műkedvelő festő és műgyűjtő, Széchenyi István barátja és támogatója, akiről karikatúrákat is készített, s jelentős szerepe volt a magyarországi művészeti életben. 1868-ban ajándékozta az Akadémiának Thomas Ender 220 vízfestményét.

George Edwards Hering (1805–1879): Vajdahunyad vára, 1838

¶ Thomas Ender 1837-ben János főherceg és arisztokrata kísérői társaságában megtett dunai útja során a Hartleben kiadó számára készített képeket a folyó mentén található nevezetességekről, s ezek közül jó néhány lett a következő évben kiadott Malerische Ansichten illusztrációja.¹¹ Ender akvarelljeinek jellegzetessége, hogy egy-egy helyszínt – például Galgóc, Beckó, Trencsén, Sztrecsnó, Árva, Szepesvár, Nagyőr, Vinna, Füzér – több nézetből is bemutatott. Ábrázolásai nem illenek a romantikus tájképek sorába, pontos, részletes, kellemes, szemet gyönyörködtető bemutatásai a kiválasztott váraknak, kastélyoknak, tájaknak. Sajátos momentuma a felvidéki utazásának, hogy éppen a nagyőri Mednyánszky-kastély vendége volt, ahol a gyermek Mednyánszky László rajzait korrigálta.¹² A várak mellett kastélyok, városlátképek is találhatók a lapok között, és nyilvánvaló, hogy a természeti szépségek legalább annyira fontosak voltak Ender számára, mint a várak. Ez utóbbiak inkább mint a tájkép elemei jelennek meg, még ha önálló ábrázolások is. Nem a schlegeli történetiség, az „emberi hősiesség kora” jut a képek szemlélőinek eszébe, hanem a természet alkotta környezet nagyszerűsége, s ezt jól példázzák a Magas-Tátra keleti részének tájait ábrázoló akvarellek vagy a Lengyel-Tátra képei.

¶ Ha az Ender sorozatával csaknem egy időben keletkezett, angol szerzőpáros által készített album lapjait vesszük szemügyre, egyszeriben nyilvánvalóvá válik a különbség közöttük.
George Edwards Hering (1805–1879) német származású könyvkötő apa gyermekeként született Londonban, s banktisztviselői állását elhagyva a müncheni akadémiára iratkozott be. Pártfogója, Lord Erskine Velencébe küldte, ahonnan körbeutazta az Adria vidékét, majd egészen Konstantinápolyig eljutott. Visszatértekor Rómában találkozott John Pagettel, vele utazott el Magyarországra és Erdélybe. Paget az útleírását Heringgel illusztráltatta, aki Angliába hazatérve 1838-ban önálló albumban adta ki a színes litográfiákat Sketches on the Danube, in Hungary, and Transylvania címmel.¹³ A szokásos ábrázolási típusokétól eltérő nézőpont, az eltúlzott arányok, a festői hatások alkalmazása mind itthon nem ismert, az angol romantika tájábrázolásában annál inkább elfogadott, sőt elvárt stiláris jellegzetességek voltak. Az ábrázolni tervezett témák kiválasztása, a kísérő szöveg egyaránt Mednyánszky festői utazásának hatását mutatja.

Ligeti Antal (1823–1890): Dévény vára

¶ A 19. század közepére itthon a tájkép egyre kedveltebb és értékeltebb műfajjá vált, az akadémiai rangsor végéről feljebb emelkedve. A festő és kritikus Keleti Gusztáv a tájkép három típusát különítette el, az ideális, reális és történelmi tájkép jellegzetességeit megfogalmazva. Ha a táj általában valamely emlékszerű architektúra jelenléte miatt válik történetivé, akkor a várak a nemzeti történelem emlékhelyei.¹⁴ A schlegeli
Rajna-vidéket itthon Visegrád, Vajdahunyad, Dévény, Diósgyőr, Pozsony várai testesítették meg, a nemzeti történelem emlékhelyeiként. A romantika kezdeti természetcsodálatának tárgya átalakult: a természet mellett, vele együtt az ember alkotta, történelmi jelentőségű építmény, vár, erődítés együttese, a természeti táj helyett a történeti táj vált főszereplővé.

¶ Tájképfestészetünk legkorábbi sikereit Markó Károly (1793–1860) aratta, de a korai műveket követő itáliai letelepedését követően más irányba fordult festészete. A Markó-féle, Szabó Júlia által topografikusnak nevezett tájfestészet valójában nem állt távol a korszak általános tendenciáitól, s például Visegrád vagy Pozsony látképén nem a helyszín történetiségének jelentősége, hanem maga a történetiségének ténye volt fontos és ábrázolásra méltó. „Amikor Markó Lőcséről és Pest-Budáról Bécsbe került, hogy ott folytassa tanulmányait, világossá válhatott számára, hogy a történeti táj a tájfestészet akadémiai klasszicizáló vonulata szerint nem a szegényes, viszonylagos rövid múltú hazai táj, hanem az antikvitás színhelye, a klasszikus mitológia egyik szülőhelye.”¹⁵ A „rövid múltú hazai táj” Markó Visegrádja esetében egy különleges képet inspirált, amely formai megoldásaiban, kompozíciójában a klasszicizmus minden stiláris jellegzetességének megfelelt, tartalmában azonban a romantika felfogásához illően a nemzeti múlt emlékhelyének bemutatása lett. Amikor Kazinczy utazásai során leírja Visegrád-élményét, a schlegeli koncepció idéződik fel: „A romántos táj egyezésben álla lelkem búsongásával. Beértem a csavargó Duna szűk völgyébe, melynek bokros hegyei oly meredek eséssel a víz szélén zöldelni kezdének. Boldog szegénységet mutata minden, amit láték. Egy igen meredek szírtű igen magas ormon, mely a víz szélén kele, messzére tűnt ki a vallás szent jele, vigasztalásul azoknak, kik itt szenvedő szívvel mennek el, s több hatással itt, közel a fellegekhez, mint ha a völgyben állana… Most feltűne előttem Visegrád, szomorú romjaival. Királyok lakja egykor, most baglyoké!”¹⁶

Markó Károly (1793–1860): Romok naplementekor

¶ Markónak a Szlovák Nemzeti Galéria gyűjteményében őrzött Romok naplementekor című olajképe – a Visegrádtól eltérően – Turner rajnai akvarelljeihez való hasonlósága révén érzékelteti az angol minták hatását, valamint azt, hogy a korai művei és az itáliai képek mellett ilyen tájábrázolás sem volt idegen tőle.¹⁷

¶ A 19. század első felének elméleti irodalma fontos alapot szolgáltatott a képzőművészet számára (is). Az egyik legjelentősebb
e szempontból Kölcsey Ferenc 1826-os Mohács című írása: „Vajon sokkal ragyogóbb vala-e Visegrádnál Athena, mielőtt Perikles az Akropolis csarnokait emelé? Vajon az árok, melyet átalugorni Remusnak halált hoza, óriási müv vala-e? Higgyétek el: a régiség becse nem a romok pompájában fekszik. A haza múlt kora olyan, mint a szeretett atya élete, minek történeteiről ősz korában körűle tolongó gyermekeinek beszél. Hallgatják azok a harcokat, a veszélyeket, a fájdalmat, dicsőséget;
s mindezek nem az atyáéi már egyedül. Ö elhúny, de harcai, veszélyei, fájdalma és dicsősége, gyermekeire maradnak osztályrészül. Ezek emlékezete köti öszve az élőket az elnyúgodottal továbbra is; és e kötelék az egymásra következő nemzetségeket szellemi kapcsolatban tartja öszve. Firól fira száll a hagyomány; s nem egy unokának keblében lángot gyújt. De mindnyájok előtt tiszteletben marad a dicső; s annak tudása, hogy mindnyájan véréből származtak, szíveiket egymástól elválni nem hagyja; s nemzetségi fényök közös fenntartására ingerli.
Ily öszveolvasztó, ily egyetemi ingert adó a hazai régiség és történet. Hívtelen vala a természethez minden nép, ha ezekkel nem gondolt; s minden hívtelenség a természet iránt, kegyetlenül boszúlja meg magát. Elsorvadtak ők nyom, és emlék nélkül, míg a hívek hosszú szép ifjúságot éltének; s midőn végre megaggottak, neveiket az újkor nemzeteinek példányúl hagyák meg.”¹⁸ Kölcsey sorai már jóval Keleti osztályozása előtt a történeti táj lényegéhez szolgáltak alapul, épp Visegrád említésével, összehasonlítva azt az ókori történelem legfontosabb emlékhelyével, egyenlő jelentőségűnek értékelve azzal.

Ligeti Antal (1823–1890): Füzér, 1854

¶ Visegrád volt az első a sorban, amikor a múlt jelentős épületemlékeinek rekonstrukciós képgalériáját hozták létre különböző művészek. Szerelmey Miklós (1803–1875) és Joseph Vinzenz Häufler (1810–1852) Visegrád-albuma 1847-ben jelent meg, és állított emléket az akkor már a művészek igencsak kedvelt témájaként gyakran ábrázolt várnak. Korábbi rézmetszetek alapján rekonstruált nézetei láthatók a Franz Pracher (1825–1885) által kőre rajzolt lapokon.

¶ Keleti Gusztáv 1869-es kiállítási beszámolója már tájképfestmények széles választékáról tudósított.¹⁹ „S ezzel megérkeztünk a tájképekhez. Van ebből tárlatunkban mindenféle fajta, történelmi, tisztán képzeleti (ideális) és egyszerűen reális, vagy inkább keresetlen és választéktalan utánzása a természetnek: az úgynevezett látkép (veduta). Van jó és rossz, sokféle árnyalatban.” Ligeti Antal (1823–1890) képeit említi, aki Károlyi István gróf pártfogását élvezte, az ő anyagi támogatásával járta be Egyiptom, Palesztina, Libanon, Málta, Ciprus és Szicília tájait, megfestve a bejárt helyszíneket. Itthoni tájképei között találhatunk várlátképeket, Trencsén, Visegrád, Szepeshely, Füzér ábrázolásait – másfajta tájak mellett. Ha Keleti osztályozását alkalmazzuk, ezek valójában egyik kategóriába sem illenek igazán, ideálisnak túl reálisak, reálisnak túl ideálisak, a történetiség pedig nem érzékelhető és értékelhető szempont. Ligeti mindegyik kategória jellegzetességeiből használ egy kicsit, és ez a módszer egy olyan tájképtípust eredményezett, amely épp e kategóriák fölöttiségével egyfajta semlegességet sugallt, s ha nem is az érdektelenségig,
de kissé unalmas, bár pontos és kellemes műveket létrehozva, távolabb kerülve a század első felének tájképeitől. A Magyar Tudományos Akadémia felolvasótermének négy képe, Szigliget, Hricsó, Szepes és Trencsén várának ábrázolásai tovább növelték Ligeti elismertségét, sikerét, s bár lehet úgy értékelni e nagyméretű tájképeket, hogy „mondanivalójuk a poézissé minősült nemzeti hagyomány”,²⁰ valójában a tájkép műfajának addigi eredményeit összefoglaló, tökéletesre csiszolt, keletkezésük idején már idejétmúlt művek ezek.

Ligeti Antal (1823–1890): Trencsén vára, 1870

¶ Telepy Károly (1828–1906) legismertebb tájképe, a Diósgyőr várát ábrázoló 1860-as olajfestménye is meglehetősen anakronisztikus, Markó itáliai képeit idézi az előtér életképi jelenetének staffázsfiguráival, a higgadt kompozícióval, a gondosan kiegyensúlyozott színvilágával, nem különbözik lényegesen kortársa, Ligeti alkotásaitól.

¶ Talán nem véletlen, hogy ekkor kaptak új szerepet a várak – a festői téma, a múlt emléke, a schlegeli „denkmal” ténylegesen is
műemlékké vált, a régészet, a műemlékvédelem tárgyává. A hetvenes években kezdődtek el az első várkutatások és -feltárások. Arányi Lajos (1812–1887) Vajdahunyad-monográfiája a kiegyezés évében jelent meg, rézmetszet illusztrációi már nem a romantika nemzeti emlékhelyének képei, hanem a feltárást és rekonstrukciót segítő dokumentatív ábrázolások.²¹ Vajdahunyadét követte 1871-ben Visegrád kutatása és helyreállítása. 1872-ben megalakult a Műemlékek Ideiglenes Bizottsága, és elkezdődött a várak „műemléki fölvétele”, amelynek folyamatában művészek is részt vettek. A várábrázolások, látképek nemcsak stilárisan, de tartalmukban is jelentősen megváltoztak.

¶ Ennek a folyamatnak a végét jelentette a várlátképeknek az épülő új Országház épületébe történő bekerülése, mondhatnánk, erre méltóvá válása. A Parlament belső falképdíszítése olyan program volt, amely egyrészt szorosan kötődött az épülethez, annak funkciójához, másrészt – mint annak idején a Nemzeti Múzeum palotája – egészében vált szimbólum értékűvé. A falképek készítőinek feladata „a nemzeti múlt egy-egy fényes jelenetének” megfestése volt.²² Az Országháza éttermében (ma Vadászteremnek hívják)
a két nagy szemközti rövidebb falfelületen Körösfői-Kriesch Aladár Halászat és Bölényvadászat – Buda halála című falképei mellett a terem hosszanti, az ablaksorral átellenes falán Spányi Béla (1852–1914) öt tájképet festett: Vajdahunyad, Árva vára, Visegrád, Klissza és Trencsén képét. A korábbi ábrázolások kedvelt tárgyai voltak ezek, az egy Klissza kivételével. Míg Körösfői mind stilárisan, mind a téma feldolgozását tekintve újat hozott jeleneteivel (amelyek tulajdonképpen kevéssé illettek az épület falai közé), Spányi várlátképei voltaképpen csupán dekorációk maradtak,
az épület egészéhez illő, a historizmusnak a hosszú 19. századdal búcsúzó világát tükröző díszítmények.

Telepy Károly (1828–1906): Diósgyőr vára, 1860

¶ A romantika várlátképei annak legfontosabb elméleti alapja mellett sok egyéb eszme, elképzelés, érzelem kifejezői voltak. Összetett, bonyolult tartalmukat érzékletesen fogalmazta meg Marosi
Ernő a tanulmányában:²³ „A természeti emlék nem független
a műemléktől: a történelmi tájban az épület maga is a természet része lesz, tájba helyezésével feloldódik az örökkévalóságban. Visegrád, ahol a koronát őrizték, így jelenik meg az alkotmányosság szent helyeként, Buda, Vajdahunyad a nemzeti nagyság hordozóiként. Trencsén, Csák Máté vára félelmet kelt, Pannonhalma minden átalakítása ellenére az Árpád-ház nagyságát idézi, a kassai dóm az Anjouk hatalmát. Beckó, Salgó, Huszt a költészetben nyerik el történelmi értelmüket, Szigetvár Zrínyi hőstettéhez, Munkács a Rákócziakhoz kapcsolódik.
A nemzeti múlt nevezetes helyszíneinek megőrzését, »régi dicsőségünk emlékeinek« megóvását és tudományos hitelesítését tűzi ki célul a Magyar Tudományos Akadémia 1847-es felhívása a műemlékek védelmére. Ez a felszólítás »minden,
a nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz« szól, nyilvánvalóan alkalmazkodva a rendi nemzet történetírásának hagyományához.”

Ludwig Rohbock (1821–1883): Diósgyőr vára, 1859

¶ A kezdetben elsősorban érzelmi hatás felkeltésére szolgáló várak így váltak a nemzeti emlékezet fenntartására alkalmas építményekké. Ezzel csak az irántuk érzett csodálat módja változott, a tárgya a legkevésbé sem, s megőrzésük – ábrázolásuk mellett – fontos feladattá vált.

Jegyzetek

[1] Friedrich Schlegel: Briefe auf einer Reise durch die Niederlande, Rheingegenden, die Schweiz und einen Teil von Frankreich, 1806.

[2] Asko Nivala: The Romantic Idea of the Golden Age in Friedrich Schlegel’s Philosophy of History. 2017. Routledges Studies in Cultural History, 243–244.

[3] Melchior (1786–1851) és Sulpiz Boisserée (1783–1854) kölni születésű műgyűjtők, illetve történészek. Sulpiz indította el a kampányt a kölni székesegyház befejezetlen épületének felmérésére és az építkezés befejezésére.

[4] A Tate Britain – Prints and Drawings Room őrzi ezeket:
https://www.tate.org.uk/art/artworks/turner-rhine-d29024.

[5] Uo.

[6] Achim von Arnim a német romantika vezéralakja, európai útján testvére és barátja, Clemens Brentano kísérte, akinek húga, Bettina Brentano lett a felesége. Az 1801–1804 közötti utazások, a Rajna-vidék emlékét őrzi Brentano számos költeménye. Útjuk során Friedrich Schlegellel is találkoztak Párizsban, majd átkeltek Angliába,
és Skóciát is meglátogatták.

[7] [William] Tombleson’s Views on the Rhine with Descriptions
of William Gray Pearnside, 1823-ban megjelent úti albuma a leghíresebb és legismertebb ezek közül.

[8] Mednyánszky Alajos: Festői utazás a Vág völgyében, Magyarországon (Malerische Reise auf dem Waagflusse in Ungern). Pest 1826.

[9] Szentesi Edit: Birodalmi patriotizmus. Történelemszemlélet, történetírás, történeti publicisztika és történeti témák ábrázolása
az Osztrák Császárságban 1828-ig. In: Történelem-Kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon. A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai, 2000/3., szerk.: Mikó Árpád–Sinkó Katalin. 75–92.

[10] Malerische Ansichten der Donau, 1838.

[11] A magyarországi témájú képek 1844-ben jelentek meg Pesten litográfiai albumban Magyarország festői mutatványokban címmel.

[12] http://ender.mtak.hu/ender/index_h3.html – a Waldstein gyűjtemény Ender-akvarelljeinek feldolgozása.

[13] James Baker Pyne (1800–1870) festővel közös munka volt az album illusztrálása, Pyne-t a Turner-követők között tartják számon, önálló útjain tájkép-akvarellek sokaságát készítette.

[14] Keserü Katalin: Várábrázolások. Táj és történelem a historizmus festészetében Magyarországon. In: A historizmus művészete Magyarországon. Szerk: Zádor Anna, Budapest 1993, 223–241.

[15] Szabó Júlia: A mitikus és a történeti táj. Balassi Kiadó, Budapest 2000, 128.

[16] Kazinczy Ferenc: Magyarországi utak. 1831. In: Kazinczy Ferenc: Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok. Budapest 1979, 590–591.

[17] https://www.webumenia.sk/dielo/SVK:SNG.O_443.

[18] Nemzet és sokaság. Kölcsey Ferenc válogatott tanulmányai. Válogatta, szerkesztette: Kulin Ferenc. Budapest 1988, 300.

[19] Keleti Gusztáv: Művészeti dolgozatok. Az első vegyes kiállítás. 1869. Budapest 1910, 252.

[20] Keserü i. m. 230.

[21] Arányi Lajos: Vajda-Hunyad vára. 1452. 1681. 1866. szóban és képben. Pozsony 1867.

[22] Dömötör István: Az új magyar országháza falfestményei,
Művészet, I. évf., 1902. 3. sz., 153–162., 153.

[23] Marosi Ernő: A magyar történelem képei. A történetiség szemléltetése a művészetekben. In: Történelem-Kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatáról Magyarországon. A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai, 2000/3., 11–33., 24.